Febr. 22.

Ma volt itt a hosszú ünnepi hét után az első munkanap. Lajos elment dolgozni, mi meg Esztivel nekiláttunk az ügyintézéseknek. Kinyitottak a hivatalok, Eszti befizette a telefonszámlát és az internetet, már nem is mondom külön, hogy itt az is sokkal normálisabban, kényelmesebben működik, mint otthon. Végre nyitva volt a posta is, ahol feladhattuk a képeslapokat, amiket már réges-rég megírtunk, és egy hete sétáltatjuk, hogy hátha mégis elindulhatnak. Itt nem nyalni kell a bélyeget, hanem ahol feladjuk, az ablaknál ki van téve erre a célra ragasztó. Most már nyitva volt a bank is, tudtunk pénzt váltani. Na, az viszont itt sokkal macerásabb, mint nálunk. Így, hogy már volt saját pénzem, megváltottam az első metrójegyemet, némi segítséggel. Az állomások nevét még nem sikerül pontosan elolvasni. Utána egy buddhista étteremben ebédeltünk, természetesen megint valami újat, és megint valami nagyon finomat. Aztán vásárolgattunk, lassan gyűlnek otthonra a meglepik. Voltunk az éjszakai piacon, hát az sem egy akármilyen hely. Nagyon szűk kis utcák, zsúfolva boltokkal, a cuccok fele kint az utcai részen, és óriási a tömeg. Az ember azt hinné, hogy itt gyalog is alig lehet végigmenni, aztán egyszercsak kiderül, hogy még robogók is jönnek-mennek itt gond nélkül. Rengeteg ruhás, és rengeteg mindenféle finom kajás bódé, aztán egyszercsak ott volt egy nagyon szép régi templom. Bent is körülnéztünk, annyi a látnivaló, hogy meg sem lehet jegyezni. Minden gyönyörű, csak még sokkal szebb, mint a képeken. Az emberek füstölőket gyújtanak, és itt volt egy érdekes lehetőség is. Egy kosárban két részből álló, fából készült eszköz van, azt kézbe kell venni, megfogalmazni egy kérdést az égiekhez, aztán azt ledobni a földre. Attól függően, hogy meyik fele hogyan ér földet, meg lehet tudni a választ. Sajnos egyikünk sem tudja, hogy hogyan kell használni, úgyhogy nem tudtam kipróbálni, pedig kíváncsi lettem volna néhány dologra. A templommal szemben a túloldalon volt egy színpad, ahol éppen egy régi hagyományos előadás folyt, különös jelmezekben, érdekes zenével. Szóval van itt bámészkodni- kóstolgatnivaló bőven, mi most éppen nagyon finom dinnyét és epret eszegettünk.

From febr21-23

Febr. 21.

Ma végre meleg napsütésre ébredtünk itt is. Reggel gyorsan ki is mostam a ruhákat, most talán van rá esély, hogy valami megszárad belőle. Megmostam a hajamat, és kint száríthattam a teraszon a napon. Miközben a hajamat mostam a fürdőszobában, Eszti meg a szobában pakolgatta a ruhákat, közben beszélgettünk, nagyon otthonos volt.Hirtelen az az érzésem támadt, hogy ez az egész olyan természetes, nem is vagyunk egymástól igazán messze, bármikor át lehet ugrani egymáshoz egy kicsit. Hajszárítás után csináltam néhány képet "itthon", hogy ti is láthassátok, milyen szépek itt az ajtók, milyen jópofa a mágneses ajtótámasz, és milyen a kilátás körbe a teraszról. (zseniális, Anyu átutazta a fél világot, hogy ajtókat fotózzon)

From febr21-23

Délelőtt újra elsétáltunk a folyóparthoz, és átmentünk a függőhídon. Jó sokan voltak rajta az ünnep miatt, hintázott alattunk rendesen. Meglehetősen tengerészes érzés volt átmenni rajta. Találtunk egy szép  kis buddhista éttermet, és ismét csak finomat ebédeltünk. Kicsit nézegettünk a mindenhol jelenlevő bódék környékén, aztán visszajöttünk a hídon. A közeli utcában várt minket egy kis meglepetés, Eszti robogóját elvitték onnan, ahol Zoli hagyta, csak a rendszámát találtuk krétával a földre írva. (ez azt jelenti, hogy nem jó helyen parkoltunk, és a rendőrök elvitték, mehetek kiváltani. Persze még mindig jobb, mint azért nem találni, mert ellopták)

Délután bementünk a városba, nézelődtünk egy érdekes antikváriumban, ahol könyvek, zenék és régi magnók, videók, lemezjátszók kaphatóak. Kissé lógattam az orromat, mert másképp képzeltem ezt a napot. A múltkori jól sikerült csövezés után abban maradtunk, hogy ha visszaérkezünk délről, megint csavargunk egy kicsit együtt. Úgy gondoltam, ez a nap a mai nap lesz, mert holnap kezdődik a munka. Éppen erősen győzködtem magam, hogy tulajdonképpen baromi jó itt nekem, nem kellene ennyire ragaszkodni egy elképzelt tervhez, megint itt a lecke valamiből, hogyan tudjuk elrontani magunknak sikeresen a jó dolgokat. Miközben így munkálkodtam a lelki fejlődésemen, Eszti és Will beszéltek telefonon, és jött a kérdés, lenne-e kedvem a fólyóparton üldögélni, beszélgetni. Naná, hogy lenne! Csakhogy ekkor már éppen egy taxiban ültünk valahol a város sűrűjében, és valamilyen műszaki bolt felé tartottunk, ahol Lajos akart venni valami elektronikus herkentyűt. Tartottam tőle, hogy mire azt megvesszük és hazakeveredünk, a folyóparthoz már késő lesz. Szerencsére ott ült mellettem a család esze, akinek zseniális ötlete támadt. Megoldják ők nélkülem ezt a bevásárlást, ami számomra úgysem lenne túl érdekfeszítő. És ekkor indult a nagy kaland. Eszti a kezembe nyomott egy marék ismeretlen pénzt, fogott egy taxit, beültem, elmagyarázta a sofőrnek, hogy hova vigye a "csomagot", a végállomásnál pedig találkozni fogok Willel. Ezt képzeljétek el: egy teljesen idegen városban, a nyelvet abszolút nem ismerve, elindulok valahova, fogalmam sincs, hol vagyok, ráadásul már töksötét is van, és hogy még hab is legyen a tortán, a telefonom nem engedi, hogy bárkit felhívjak. (ma van Lonci szülinapja, délelőtt próbáltuk hívni, hogy felköszöntsük, akkor derült ki a dolog) Taxizgattam egy ideje, amikor Eszti hívott, hogy próbáljuk ki, most működik-e a telcsi. Persze, hogy nem tudtam visszahívni. Szerencsére esemesezni lehetett, így mégsem tudtam volna elveszni teljesen, bár ha valami miatt mégsem a kívánt célhoz érkeztem volna meg, aligha tudtam volna elmagyarázni, hol szedhetnek össze. Jópofa játék volt, nekem tetszett, Eszti viszont azt hiszem, eléggé aggódott, mert többször is felhívott útközben. Hihihi, kicsit szerepet cseréltünk. Én azért aggódtam, hogy ő aggódik-e, de hamar rájöttem, hogy nem, amikor két mondat után lerázott. Elengedte a gyereket kimenőre, aztán most aggódhat, hogy hol van, mi van vele. Elég hosszúnak tűnt az út, végül csak kitett valahol a taxis. Ügyesen fizettem, kiszálltam, aztán csak nézelődtem, hol vagyok. Később rájöttem, hogy ezt a helyet már ismerem, de így sötétben ez nem esett le azonnal. Küldtem egy sms-t "a mamának", hogy megérkeztem, és mire ezt bepötyögtem, Will már ott is volt. Közel volt a folyó, és ma már másodszor, átsétáltam vele is a függőhídon. Most sokkal kisebb volt a forgalom, éppen kevesen jártak a hídon, nem is mozgott rendesen. Így aztán megpróbáltuk közös erővel egy kissé meglengetni, de sajnos nem sikerült. Lesétáltunk a partra, leültünk. A kiszolgálás ezúttal is tökéletes volt: újságpapír az üldögéléshez, magyar-angol és angol-magyar szótár, egy üveg finom bor, poharak, dugóhúzó. Nagyon szép ez a folyópart este is, a túloldalon lampionokkal kivilágított vendéglő, éppen két híd között ültünk, amiken különböző színekkel váltakozott a kivilágítás, és még mindig az ünnepnek köszönhetően, a körülöttünk sétálgatók igen gyakran lövöldöztek ilyen-olyan tüzijátékokat.Megint jókat beszélgettünk, bohóckodtunk, nevetgéltünk. Még a hold is vigyorgott az égen. Erről még nem is meséltem nektek, itt nem olyan ám a hold, mint otthon! Nem C vagy D, hanem egészen más szemszögből látszik, most éppen egy U alak, mintha mosolyogna.

 

Febr. 20.

 

Nagyon tanulságos számomra ez az út, leckét kapok sokmindenből. Most világosan láthatom, mennyire nem arra reagálok, ami van, hanem arra, amit szeretnék. Itt vannak a ruhák. Indulás előtt megkérdeztem Esztitől, hogy milyen időre számíthatok, és ő mondta, hogy tizenöttől harmincöt fokig bármire. De mivel én mindenáron melegedni akartam, kicsit a télből a nyárba utazni, eldöntöttem, hogy harminc fok lesz, és ahhoz pakoltam. Ezt a hibát sikerült megismételnem egy héten belül mégegyszer. Mert ugye most, hogy Délre utazunk, már igazán csak meleg lehet. Hát nem lett. Megérkezésemmel megérkezett az errefelé szokatlan tél is, nem is akármilyen. Igaz, hogy Délen melegebb volt, mint Északon, de Északon éppencsak hét-nyolc fok volt, pedig tíz alá ritkán megy, és Délen sem volt sokkal több tíznél. Eszti szerint, aki évekig élt ott, ilyen hideg, esős idő nem szokott lenni arrafelé. A hírek szerint a hegyekben még hó is esett, ami errefelé nagy csoda. Sikerült megcsípni ezt a néhány rendkívüli napot. A tévében mutatták is, hogy valamelyik hegyen leesett vagy negyven centi hó, ez elképesztően ritka, a legtöbb télen alig van pár havas nap, akkor sem esik több öt-tíz centinél. Úgyhogy a hírekben láthattuk a totális forgalmi dugót is, amit a havt látni vágyók okoztak az egész környéken.

A varázslat viszont működött, miután tegnap este bevásároltunk meleg ruhákból, ma reggelre kisütött a nap, és nagyon jó meleg lett. Persze most, amikor indulni kell vissza. (A következő három sor kifütyülve. )

Pocsék időben is gyönyörű ez a hely, így is nehéz itthagyni, talán szerencse is, hogy nem volt jobb idő, mert akkor még nehezebb lenne felülni a repülőre. Tegnap este óta valami érzelmi nyavalya tört rám. Még csak az itt tölthető idő felénél járunk, de máris sírhatnékom van, ha arra gondolok, hogy el kell innen menni. Az első gyanús jel tegnap este volt a metrón, ahol egy rekklámon repülőgépet láttam, hirtelen az induláshoz képzeltem magam, és nehéz volt visszatartani a könnyeket. Ma meg amikor álltam az út szélén a jó meleg napfényben, és néztem a forgalmat, többek között arra biciklizett egy öreg néni, valami furcsa alkalmatosságon. A bicaján volt valami raktér-féle, ami tele volt ezzel-azzal, az oldalára fel volt tűzve egy nagy tollseprű. Érdekes látvány volt, kicsit rajta felejtettem a szememet, a néni észrevett. És kerekezés közben nagyon kedvesen rámmosolygott. Én meg persze visszamosolyogtam, és integettem neki. Egy ismeretlen, öreg kínai néni, fene se tudja, miért kell ettől bőgni.

Működik itt valamiféle varázslat.

Másik nagy tévedésem a kisgömböccel kapcsolatos. Otthon nagyon magabiztosan mondtam, hogy én aztán nem félek tőle, idejövök, jól a szeme közé nézek, megfejtem, hogy hogy működik, aztán vigyorogva visszamegyek, rajtam ugyan nem fog ki. Különben is, az én szavatossági időm már erősen közelít a lejáráshoz, ilyen rágós falat nem kell a kisgömböcnek, maximum megcsócsál egy kicsit, aztán úgyis kiköp.

Most viszont erősen kapaszkodni kell, nehogy lecsusszanjak a torkán. Lehet, hogy éppen ez a pocsék időjárás ment meg tőle. Erős a kisgömböc, és nagy az ő hatalma. Nagyon jó hely ez, de veszélyes. Aztán úgy döntöttem, hogy jó nagy hülye lennék, hogyha az itt tölthető időm második felét már előre elcseszném szomorkodással. Eddig is szuper volt minden, és ki tudja, mi jön még. Bőgni ráérek majd hazafelé is, lesz rá tizennégy órám.

Ennek örömére belevetettük magunkat a vásárlásba. Eszti sokáig itt élt, ismer pár nagyon veszélyes boltot. Az egyik tele van elmondhatatlanul gyönyörűszép kínai ruhákkal, különlegesek, szépek, szinte lehetetlen választani belőlük.

 

From febr17-20, Kaohsiung

Jó sokáig nézelődtünk, legszívesebben elhoztuk volna az egészet, végülis fejenként egy-egy zsákmánnyal távoztunk. Aztán indult visszafelé a gyorsvasút, ezúttal gyönyörű napsütésben, így sokkal többet lehetett látni a szép tájból, mint lefelé menet, a felhős időben. Hirtelen felindultságomban halaszthatatlannak éreztem, hogy írjak Zitának egy sms-t, megtanítana-e angolul, mert itt nagyon sok nagyon érdekes ember van, és nagyon nem jó, hogy nem tudok beszélgetni velük. Visszajöttünk Taipeibe, a borús tizennégy fokba. És a dolgok milyen relatívak. Érkezésemkor elég fura érzésekkel nézegettem a fürdőszobát, a jó kis otthoni kádam után vágyakozva. Most pedig visszatérve az ilyen irányú megpróbáltatásokból, nagyon kényelmesnek, otthonosnak tűnt, és jólesett újra a forró zuhany. Hazaérkeztünk.

 

Febr. 19.

 

A nap úgy kezdődött, hogy megint az eső zuhogására ébredtünk. A különbség csak annyi volt, hogy a tegnapihoz képest még intenzívebben. Baromi hideg volt, és továbbra sem volt melegvizünk. A délelőttöt az ágyban töltöttük, takarók alatt melegedve. Remek, ezért érdemes volt ilyen messzire utazni. Eszti telefonált a gázoskonak, akik Zoli szerint negyedórán belül szállítják a palackot. Eltelt másfél óra, újabb telefon, mi van a gázzal. Közölték, hogy ja, most esik. Aztán végre fél kettő környékén mégiscsak megérkezett a várva-várt gázpalack. Azt hittük, itt a Kánaán, de ez a nap nem erről szólt. Gáz volt, melegvíz mégsem. Így aztán maradt megint a hidegvízben pancsolás. Mivel ma jeles nap van, beszélgetni szerettünk volna Apócával, de ezen a napon természetesen ez sem jött össze. És a reggelinél sikerült repedt bögrét kerítenem a tejnek. Ez tényleg egy ilyen nap. Sebaj, nem hagytuk magunkat, dacolva mindennel, mégiscsak beindultunk a városba. Nem, nem, a mellékelt képen nem a sarkkutató expedíciót látjátok, hanem minket ezen a kellemes Déli szigeten. (Azért vessetek egy pillantást a háttérre is, mégsem mindegy, hogy hol fagyoskodik az ember)

From febr17-20, Kaohsiung

A városban folytatódott a sikerszéria, posta és bank zárva, már egy hete sétáltatjuk a képeslapokat, sehol nem lehet feladni, és a pémzt sem tudom átváltani ittenire. Már késő délután volt, amikor elindultunk hajókázni. Nagyon helyes komppal mentünk át egy szigetre, ahol sok érdekes látnivaló van. Rengeteg bódéban mindenféle finomságokat árulnak, édességeket, ezerféle tengeri herkentyűt, és minden őrültséget. Van ott egy gyönyörűszép templom, alaposan megnézegettük, és a szokásoknak megfelelően füstölőket is gyújtottam. Aztán kisétáltunk a tengerpartra, ekkor már sötétedett. Tengerpart, homok, pálmafák, de nem a prospektusok sablonja szerint, hanem a mai naphoz illően. Azért csak odasétáltam a vízhez, muszáj volt belepancsolnom egy igazi tengerbe az első találkozás alkalmával. Meglepetésemre jó meleg volt a víz. A másik meglepetés az volt, hogy a tenger viszonozta az üdvözlést, és egy váratlan hullám jól körülölelte a bokámat. Megtörtént az ismerkedés. Már sötétben jöttünk visszafelé a komppal, és útközben láttunk a partról fellőtt nagyon szép tüzijátékot. Mivel végetérni látszott a mai pechsorozat, még elmentünk az éjszakai piacra is körülnézni, vásárolni.

Sok bódé, nagy nyüzsgés, vannak jó dolgok, meg kevésbé jók is, és persze őrültségek, mint például a rengeteg agyament maszk.

From febr17-20, Kaohsiung

Vettünk vásárfiákat, nekem néhány meleg ruhadarabot, mert az a kevés, amit otthonról hoztam, már vagy koszos, vagy ami ki van mosva, az az istennek sem szárad tizenöt fokos, nyirkos időben. A napot egy fánkosnál fejeztük be, ahol nagyon-nagyon finomakat ettünk.

 

Febr. 18.

 

Alapjában véve nagyon jó itt lenni, de azért itt sem minden tökéletes. Ami egész biztosan nem nekem való, az a népsűrűség. Most Zoli lakásában lakunk, pici helyen sokan. Nagyjából a kisszobám méretűszobában vagyunk hárman, amihez tartozik egy előszoba, konyha, az eddig megismertnél még kisebb fürdőszoba, és egy másik szoba, amiben egy tajvani lakótárs lakik. A szomszédok is csak karnyújtásnyira, sokan, és hangosan. Van egy különleges szomszédunk is, éppen a mi szobánk mellett van egy szentély, amiben egy kedves istenke lakik, aki néha igen hangosan bulizik.

From febr17-20, Kaohsiung

Reggelenként valamiféle szertartás lehet, sokáig szól egy kellemesen csilingelő kínai zene, amihez néha durrogós-ropogós tüzijáték is tartozik. Tegnap örültünk, hogy itt végre süt a nap, de reggelre itt is hideg, esős napra ébredtünk. Némi hallgatózás után úgy tűnt, hogy üres a fürdőszoba, ami így is volt, csak éppen újabb meglepi: nincs melegvíz, elfogyott a gáz. Ezek után ki-ki vérmérséklete szerint tett egy bátorságpróbát a hideg vízzel. Nagyon vicces volt, hogy itt Délen, kevéssel a Ráktérítő alatt hajszárítóval melengettük egymást a fagyhalál ellen. Hurrá, nyaralunk!

Miután túléltük a reggel megpróbáltatásait, az eső miatt városnézésre esély sem volt, felkerekedtünk, hogy meglátogassuk a csodaszép kis teaházat. (a bajok ott kezdődtek, innen hívtak fel Esztiék úgy egy hónapja, hogy milyen szép ez a hely, jöjjek el megnézni. Vigyázni kell, az ember mit kíván, mert gyakran teljesül.) Fent lakunk a hegy tetején, ahonnan hosszú út visz le a városba, gyalog nagyon messze van, főleg, ha még az idő sem szép. Mivel tegnap nem találtunk a városban szabad robogót, igazi tajvaniak módjára hárman pattantunk fel arra az egyre, ami volt. Elöl Lajos, hasán a hátizsákkal, hátán az Esztivel, én meg a sor végén a kakasülőn. Remekül festettünk. Útközben sok vicces látvány is volt, majmok az út mentén, és egy lábát pocsolyában mosogató motoros. Mikor leértünk végre a hegy aljához, sikeresen átküzdve magunkat az ünneplő, és elképesztően figyelmetlen tömegen, megkérdeztem Lajost, látta-e a majmokat az őt szélén. Mondta, hogy nem volt ideje az útszéli majmokat nézegetni, mert az út közepén csámborgókat kellett kerülgetnie. Igazán jó móka ez a robogózás! Végül megérkeztünk a teaházba. Tényleg nagyon gyönyörű hely, még annál is sokkal szebb, mint amit a múltkor a gép kamerájával közvetítettek belőle.

From febr17-20, Kaohsiung

 

Megtanultam a kínai teakészítés fortélyait, (remek, mikor írsz róla könyvet?) innen nézve meglehetősen barbár dolog nagybögréből filteres teát inni. Népszerű hely, úgyhogy kicsit várni kellett, amíg szabad helyet kaphattunk, előbb egy kisebb kuckóban, majd amikor felszabadult hely, átülhettünk a tatamira, ahol párnán ülve, pici asztalnál teázgattunk tovább. Ez pont az ablak mellett van, ahonnan kilátunk a teaház közepén lévő aranyhalas-kacsás tavacskára. Milyen érdekes, hogy Esztiék pont ennél az asztalnál ülve invitáltak alig egy hónapja, és máris itt ülünk együtt. Egy szomszédos asztalnál két szerzetes üldögélt, egyikük éppen meditált, és  - mai világ – előttük a számítógép. Az emberek itt kellemesen töltik az időt, teázgatnak, kártyáznak, beszélgetnek, a gyerekek etetik a halakat, jó illatok vannak, kellemes zene, és a tea mellé nagyon-nagyon finom csemegéket lehet enni. Pici édességek, de eldönthetetlen, hogy melyik a legjobb, mi is megkóstoltunk jónéhányat. Estefelé elindultunk zenét hallgatni, Lajos egyik barátja játszott egy helyen. Útközben összetalálkoztunk a fiúval, elkísértük haza, amíg összeszedi a családot, aztán közösen beültünk egy helyre vacsorázni. Még szerencse, hogy pár napja már gyakorlatozok a pálcikával való evéssel, mert most mégiscsak született kínaiakkal egy asztalnál kellett elpadni ezt a mutatványt. A kaja természetesen nagyon finom volt, mi az itteni ételek mindig. (ez megint elég erős....egyszer majd kerítek egy olcsó papírdobozos ebédet, aztán meglátjuk, mennyire jön be) A kerek asztal közepén forgó részen sok tálban sokféle finom falat, és mindenki abból csipeget, amiből jólesik. Apró falatok, mindegyik isteni finom, mindegyik más íz, és abbahagyhatatlan. Végül meglátogattunk egy tajvani bárt, ahol a műsor volt, hát, ez a műfaj nem a kedvencem, de legalább láttunk ilyet is. Hazafelé aztán megint hárman száguldottunk a robogón az éjszakában. Ez kevésbé volt élvezetes, mint lefelé, most aztán már igazán nagyon hideg és erős szél fújt szembe. Aztán ennek a napnak is végére értünk.

 

From febr17-20, Kaohsiung

 febr. 17.

 Ma megismerkedtem a tajvani gyorsvasúttal, ami háromszázzal képes repeszteni végig a szigeten. Már a beszállás is egészen másképp megy, mint otthon, az előre váltott jegyet egy gép kezeli. Ilyen jegykezelő-beengedő masinát már kipróbáltam többször a metrónál, most is valami hasonlóra számítottam. Eszti mutatta, hova kell bedugni a jegyet, gyanútlanul bedugtam, gondoltam rápecsétel talán, de nagy meglepetésemre hirtelen kikapta a kezemből. Aztán egy másik lyukon kiköpte. Beengedett egy előcsarnok-félébe, ott még kicsit várni kellett, és csak a vonat indulása előtt néhány perccel lehetett lemenni a mozgólépcsőn és beszállni a rakétába. A belseje kicsit hasonlít a repcsihez, csak sokkal kényelmesebb, több hely van a lábaknak. Mint ebben az országban minden közlekedési eszköz, ez is nagyon tiszta, (hahaha!) a kocsikon végig lehet menni, az ülések hátán kis jelek vannak, melyik kocsiban mt lehet megtalálni. Vécé, telefon, stb. Időnként a személyzet egy tagja vegigsétál, egyik a szemetet szedi össze, (a kezekből, nem a földről) a másiktól vásárolni lehet, és így tovább. Nem győztem bámészkodni útközben. (ez lassan állandósul) Mivel a táj igen hegyes, ráadásul nagyon meredeken emelkednek, egy szakaszon csak pislogtam, alig láttam, hogy mit nézek, hirtelen már megint egy alagútban találtam magam. Nagyon érdekes volt a sok rizsföld, volt, ahol a vizet lehetett látni, volt, ahol már pici szálacskák kikukucskáltak belőle, és volt, ahol már olyan sűrű zöld volt, mint egy mező. Nagyon szép volt, az üres folyómeder, ami széles volt, tele kavicsokkal, és mint megtudtam, ez csak tájfun idején telik meg. (így nem teljes az ismeretszerzés, lehet, hogy azt is meg kellene nézni?) A vonat villámgyorsan végigrobogott a szigeten, észre sem vettem, hogy elrepült az idő. Azt viszont nagyon is észrevettem, és elég vicces volt, amikor találkoztunk a szembevonattal. Mikor mellénk ért, jót lökött rajtunk, mikor túljutottunk rajta, visszadöccentünk. Tiszta vidámpark! Aztán megérkeztünk. Jó volt a soknapos eső után az elő-előbújó napot látni, és száraz úton járni. A pályaudvar közelében van egy nagyon aranyos kis vendéglő, ott ebédeltünk. (megkaptuk a tulaj névjegykártyáját, ha legközelebb nem tudjuk eldönteni, hova menjünk ebédelni, melegen ajánlom ezt a helyet.)

 

From febr17-20, Kaohsiung

Természetesen itt is minden másképp megy, mint otthon. Ünnep volt, tele minden asztal, úgyhogy előbb be kellet jelentkezni. Felírták Eszti nevét, meg hogy hányan vagyunk, és megmondták, hogy nagyjából mennyi idő múlva kerülünk sorra. Addig sétálgattunk egy kicsit, vicces, hogy amikor valaki sorra kerül, kijön a személyzetből valaki az utcára, és hangosan ordibálja az illető nevét. Ha nem jelentkezik senki, akkor továbbra is hangosan óbégatva elkocognak érte a mellékutcába is. Végül csak sorra kerültünk, érdekes ez a vendéglő, a fák bele vannak nőve. Rendeltünk midenféle finomságokat, csakhogy itt már nagyon Délen vagyunk, ritkán járnak erre külföldiek, így teljesen természetes, hogy evőezközként csak pálcikát hoznak. Hamar rájöttem, a fele sem tréfa, vagy nagyon gyorsan megtanulok pálcikával enni, vagy éhen halok a finomságok fölött. Nem kis erőfeszítésbe került ráérezni a megfelelő technikára. Eszti módszerét követve sehogyse boldogultam, a középső ujjam önálló életet élt, és nem azt csinálta, amit akartam. Lajos mutatott egy másik technikát, az bejött. Így aztán sikeresen elcsipegettem két tálka rizst, egy halom tintahalat, meg még ezt-azt. Finom volt! Ebéd után elindultunk robogót bérelni, de hosszas keresgélés után sem találtunk. Ünnep van, mindenki robog. Illetve egyetlen darabot találtunk, amit csillagászati összegért akartak kiadni nekünk. Remélem, a kedves tulaj azóta is ott álldigál vele az út mellett. Elborzadva néztem, ahogy némelyik robogón egy egész család utazott. Sokszor négyen is. Nagymamával, gyerekkel, kutyával, stb. (plusz mobiltelefon, esernyő, mankó, egyéb móka szintén előfordul)(akkor még nem láttam a jövőt). Végülis Eszti felpattant Zoli robogójára, mi meg Lajossal taxival mentünk a szállásra. A ház fent van a hegyen, ahol Zoli lakik, most nála szálltunk meg, régebben Eszti is itt lakott. Ahogy haladtunk az autóval, egyre lejjebb és lejjebb pottyant az állam, itt minden olyan gyönyörű, mint a mesében. Nem is értem, hogy Eszti hogy tudott ebből a városból eljönni. Először egy nagyon aranyos folyóparton ment végig az út, szép kis folyó, rajta érdekes hajókkal. Aztán elkezdtünk kanyarogni fölfelé a hegyre, az utcákon mindenhol különleges fák, és ahogy emelkedtünk, megláttam a nagy vizet!!!!

 

From febr17-20, Kaohsiung

Ahogy egyre följebb értünk, egyre jobban kitárult a kép, hatalmas víz, itt-ott hajók rajta, az út mellett mindkét oldal meredek, különösen lefelé. Néhol csak a fák teteje látszik, rengeteg dús zöld, különös fa. Levegőt is alig kaptam, olyan gyönyörű ez a hely, és ez minden méterrel még csak tovább fokozódott. Elmentünk az egyetem előtt, ahol Eszti régen tanult, fekvése luxushotelnek sem utolsó. És még ennél is följebb mentünk. Az út néha hihetetlenül meredek, és persze egyre messzebb látni a vizen. Megérkeztünk, nem győztem bámészkodni, alig tértem magamhoz, hogy ilyen tényleg van. Sokminden láttam már innen fényképről, de valóságban itt lenni egészen más. Lepakoltunk, és lesétáltunk a közeli teázóba ami a meredek hegyoldalon van. Ezen is keresztülmegy egy hatalmas fa, olyan, minthogyha a fára építették volna a teraszt.

 

From febr17-20, Kaohsiung

Innen bámultam a vizet, iszogattam a lótuszteát, hallgattam a kellemes kínai zenét, és nagyon sajnáltam, hogy ezt az élményt sem leírással, sem képekkel nem lehet igazán átadni. Este megint bementünk a városba, jó darabig gyalog sétáltunk, szépek voltak a vizen a hajók fényei, meg a hegyoldalban lejjeb levő templom kivilágítása, és a belőle szóló zene. A városban meglátogattuk Eszti régi barátnőjét, akinek nagy szíve van, kóbor kutyusokat fogad be, most éppen tizenkettő-tizenhárom van belőlük. Ahogy leültünk, rögtön megrohantak minket, nem győztünk simgatni, vakargatni. Nagyon aranyosak, barátságosak valamennyien. Aztán elmentünk a falkával sétálni, volt nagy rohangálás, meg némi csetepaté, amikor szemből szintén jött néhány sétáló kutyus. Elég izgalmas volt, de nem lett semmi baj. Jó későn értünk haza, és végre sikerült egy nagyon-nagyon nagyot aludni.  

 febr.16.

FIGYELMEZTETÉS!

Ezt a bejegyzést konzervatívabb beálítottságúak ne olvassák el, saját lelki egyensúlyuk megőrzése érdekében.

Az úgy kezdődött, hogy részben együttérzésből, részben önzésből az az ötletem támadt, hogy nem kellene mindig az Esztiék nyakán lógni, kicsit önállósítom magam. Ja, tényleg rettenetes, két évente három teljes hét, ez valóban a nyakonlógás tipikus esete! Hogy legyen egy kis idejük nélkülem egymásra is, én meg kicsit megpróbálhassak kommunikálni az itteni kedvencemmel, Willel. Eszti megkérdezte tőle, lenne-e kedve egy kis időre vállalni a mama-szitter szerepét. Volt, úgyhogy lett egy közös délutánunk. Nagyon izgatottan vártam, ez egy újabb fejesugrásnak ígérkezett egy ismeretlen városban, ismeretlen szokások között, egy igazából mégiscsak ismeretlen emberrel, ismeretlen nyelven. Hogy még érdekesebb legyen a dolog, alighogy megérkezett értem, ismét elkezdett szakadni az eső. Én az ő szemével szerettem volna látni a várost, hiszen Eszti mutogatja a sajátjával, hadd nézzem meg minél több oldalról. Ez valamiért nem jött össze, indulás előtt egy városról szóló útikönyvben keresgéltek turistáknak való látnivalókat. Mikor elindultunk lefelé a lépcsőházban, nagy csöndben, mert ugye a beszéd segédeszközök nélkül problémás volt, már kicsit megbántam, hogy ezt kértem, nagyon úgy nézett ki, hogy csak bénázás lesz belőle. Egy darabig tényleg inkább arra hasonlított, bár Will mindent megtett a szórakoztatásomra. Először egy buddhista templomot néztünk meg, de ez két okból sem volt nagyon jó, egyrészt ünnep volt, és hatalmas tömegben kellett tolongani, másrészt sokminden volt, amihez jó lett volna magyarázat, de ugye a nyelvtudás....

Miután ezen túlestünk, egy híres sétálóutcán tolongtunk végig, mindenféle érdekes kajásbódék között, tömegben, esőben. Természetesen itt sem tudtunk beszélni arról, hogy mi micsoda. Aztán még végigballagtunk az éjszakai piacon is, de kommentárok nélkül az sem volt az igazi. Egyre kínosabbnak tűnt a helyzet, hasonlított ahhoz, amikor mindenki udvariasságból csinálja amit csinál, miközben már eleg van belőle. Néztem szegény fiút, ahogy ballagott beletörődötten, nyilván már rég megbánta amit vállalt, kuka mamát kísérgetni a szar időben. Nézegette az óráját, mennyi van még hátra. Közben már agyon áztunk-fáztunk, nekem is kezdett elegem lenni. Nem teljesen így képzeltem el én sem. Amikor aztán a következő saroknál megkérdezte, hogy mit szeretnék, sétáljunk-e még, vagy elfáradtam már, úgy döntöttem, elég a jólnevelt bénáskodásból, én bizony mondom, amit gondolok. Úgyhogy azt válaszoltam, ugyan, igyunk már valamit. Ettől varázsütésre megváltozott a hangulat, neki is kivirult a feje, és én sem éreztem tovább, hogy púp vagyok a hátán. Valahogy a kommunikáció is jobban ment ezután. Nézegette az útikönyvet, hova lehet beülni. Mivel az elegánsabb helyeken amellett, hogy drágák is, úgyis csak feszengeni lehet, mondtam, hogy valami rossz kocsmát nézzen. Elkezdtünk össze-vissza kóvályogni a városban, különböző metrókkal, taxival, gyalog, de a holdújév miatt minden zárva volt, ahova vinni akart. Közben változatlanul szakadt az eső, és be is sötétedett. Mégis nagyon jó volt, sokat hülyéskedtünk, nevettünk közben. Egyre viccesebb lett ez a képtelen helyzet, amit aztán végül sikerült megkoronázni. Mivel semmi sem volt nyitva, az lett a dolog vége, hogy egy boltban vett magának sört, nekem bort, és leültünk vele a bolt mellett, a metró kijáratánál a lépcső melletti kőre. Valamilyen nála lévő papírokkal letakarta, először arra ültünk, aztán találtunk igazi hajléktalan-bútorokat, összehajtogatott papírdobozt. Így már egészen otthonos volt, ültünk a papíron, mellettünk a pia, körülöttünk a cuccaink, egészen jól festettünk hajléktalanoknak. Jól szórakoztunk azon, hogy megnéznek minket. Így, hogy ültünk, már előkerülhetett a szótár is, és az alkohol is sokat segített a nyelvi nehézségeken. Valahogy jobban értettem, és vagy jobban eszembe jutottak dolgok, vagy ő is jobban értette, amit én gagyogok, de szóban, írásban, szótárral, kézzel-lábbal remekül eltársalogtunk. Lehet, hogy fölösleges dolog annyit magolni, elég meginni napi három üveg bort, és néhány hónap múlva le lehet tenni a felsőfokú nyelvvizsgát. Beszélgettünk komoly dolgokról is, meg idétlenkedtünk is. Igazán nagyon jól sikerült ez a délután. Köszönet az esőnek, meg az ünnepnek. Ha csak simán beültünk volna valahova, az egy sablontörténet lett volna, így viszont biztos, hogy örökre emlékezetes marad. Hehe, azért figyelitek, eljönni Tajvanra, és Taipeiben egy amerikai haverral meginni egy italt valami normális helyen, az már "sablontörténet"....extrémsportoló lesz belőle, akárki meglássa! Megint egy újabb "sosem hittem volna"-helyzet, így pár órára igazán élvezetes volt a homeless-szerep, nem is beszélve a hozzá tartozó remek társaságról. Úgy tűnt, hogy ő is jól érezte magát, úgyhogy folyt. köv. Pedig akár roppant udvariasan és jólnevelten végig is bénázhattuk volna az időt. De jó, hogy nem így lett! Erről a világraszóló eseményről csak egyetlen kép készült, letelepedésünk után, itt még tökéletlen a bútorozás. 

From 101 és környéke

febr.15.

Hát itt tényleg meglepően gyorsan változik az időjárás, tegnap a folyóparton jól megfogott a nap, ma meg arra ébredtem, hogy már megint befagy a fenekem. Újra 14-15 fok, és eső. Elmentünk megnézni a százegyet, a város egyik nevezetességét, ami egy százegy emelet magas torony. Egészen az utóbbi időkig ez volt a legmagasabb épület, kábé egy hónapja viszont a dubaji torony lepipálta. Sebaj, ez akkor is sokkal szebb.  Jó sokat buszoztunk, közben Eszti megmutatta az előző lakhelyeit, amik éppen útbaestek. Egy szakaszon az út szép hegyek között kanyargott, itt minden más, mások a hegyek, nagyon meredeken emelkednek, és persze teljesen mások a növények. Nagyon érdekes alakú fák vannak, a nevüket nem tudom. Én sem, de szerintem a tajvaniak sem. Vagy úgy hívják őket: fa. Legalábbis nem várnék többet egy olyan nyelvtől, ahol nem különbözetik meg a kecskét és a bárányt, az egeret és a patkányt. Mit nekik akkor pár növény? Zöldség az mind...

From 101 és környéke

A toronyban csak az első néhány szintig jutottunk el, mert ünnep lévén nagyon tele volt emberekkel. A liftnél kiderült, hogy másfél órát kellene várni a feljutásra. Úgy döntöttünk, hogy ünnep utánra halasztjuk. A bejáratnál van egy számláló, ami folyamatosan mutatja, hogy éppen hányan vagyunk bent. Már befelé is soknak tűnt az ötezer fölötti látogatószám, de mire kifelé jöttünk, már hatezer-hétszázvalahánynál tartott. De talán elég is volt egy napra ez a néhány szint, ott is volt látnivaló elég. A torony alja olyan, mint nálunk a plázák, de itt sajnos csupa nyugati bolt van, amit otthon is lehet nézni. Bár van olyan bolt, ami csak itt található, például a Body Shop, ami Magyarországon nincs, pedig remek a testápolójuk. Gondolom a többi is, de eddig még csak ezt próbáltam ki. Szaglásztunk, nézelődtünk, és vettünk egy kis "kóstolót". A holdújévhez kapcsolódóan láttunk három nagy forgó kereket, mellette hosszú asztal ecsetekkel és tintával. Egy lány kerek, piros lapokat osztogatott, arra írhatta fel ki-ki a kívánságát, amit aztán fel lehetett tűzni a kerékre. Mind a hárman kívántunk valamit, feltettük, most már biztos, hogy teljesülni fog, de hogy mik voltak a kívánságok, azt nem áruljuk el!

Aztán bementünk az etető részlegbe, és most kivételesen koreai kaját ettünk. Hát ez is nagyon érdekes volt, úgy kezdődött, hogy a pultnál ki kell választani a kaját, kifizetni, aztán kapunk egy bordó műanyag távirányítóhoz hasonlító herkentyűt. Azzal szépen leültünk az asztalhoz, és vártunk. Kis idő múlva a herkentyű elkezdett zümmögni, és piros meg sárga fények szaladgáltak rajta körbe-körbe. Ez azt jelentette, hogy kész a kajánk, mehetünk érte. De az sem volt ám akármilyen! Mindent tűzforrón tálalnak, vastagfalú kőtálban. Lajos levese még éppen forrt benne, amikor odahozta az asztalhoz, ezt láthatjátok a képen is.

From 101 és környéke

Esztivel rizst ettünk valamilyen zöldségekkel, az ugyan nem forrt, de veszettül sistergett. Nagyon jól nézett ki, de nem volt idő lefényképezni, még szerencse, hogy Eszti már ismerte a dörgést, ahogy megérkezik a kaja, azonnal vadul kevergetni kell. Ugyanis, ha nem tesszük, a rizs menthetetlenül leég az alján. Fura, de a koreaiak égetten szeretik. Nem is gondoltam volna otthon, amikor néhány balul sikerült főzés után el kellett búcsúznom néhány lábostól, hogy ez mekkora csemege lenne koreában. Persze a főzés közben leégett rizs, meg a rendesen megfőtt, és utána kőtálban, szárazon lepirított rizs nem teljesen ugyanolyan, aki nem hiszi próbálja ki!

Miután a kevergetéssel jól összedisznólkodtuk a szépe elrendezett látványt, nekiálltunk megenni, természetesen pálcikával. Amikor egy-egy mégiscsak megpirult rizstömböt vettem ki, támadt egy sejtésem, hogy talán azért is jó égetten, mert nagyobb darabokat könnyebb egybe kiszedni. Miután újabb gyakorlatot szereztm pálcikával evésből, az adag második felét kanállal lapátoltam be. Finom volt, és nagyon sok. Kicsit még nézelődtünk a boltok körül, aztán leültünk kint az esőben egy kávézó teraszára, leöblíteni az ebédet. Onnan láttuk, hogy jó is, hogy nem mentünk fel a toronyba, nagyjából ilyenkorra kerültünk volna sorra, de mostanra a teteje éppen felhőbe burkolózott. Lőttek volna a szép kilátásnak. Látnivaló viszont itt a kávézóban is volt, a szomszéd asztalnál egy szivárványszínekkel befestett kutya, akire a gazdája láthatóan büszke volt. A borzalmat láthatjátok a fotóalbumban. Az eső egyre jobban esett, bementünk a toronnyal sozmszédos helyi plázába, kóvályogni, nézelődni, melegedni. Itt már volt sok nagyon érdekes bolt, láttunk szépségeket is, meg őrültségeket is. Például ruhaszárító csipesz, aminek a tetején madárka üldögél. A legszebbet sajnos nem fotóztam le, és valószínűleg elmesélni sem tudom (sokra mentek vele). Valami vékony fémből készült csoda volt, kerek, felül nyitott gömbre hasonlít, a közepébe mécsest lehet tenni, és a tetején mindenféle irányba nagyon finom vékony csillagok, virágok, megnevezhetetlen encsembencsemek állnak kicsit fölfelé-kifelé, és rezegnek a legkisebb hatásra. Nagyon gyönyörű, de nem lehet leírni. És mivel kényes jószág, elvinni sem. Egy másik boltban csupa agyament cuccot árultak, órát aminek már az árnyéka is tartozék, és baromi undorító poharat, aminek az oldalából kiáll egy fél hal, a másik fele még a pohárban, mintha éppen ugrana kifelé. Ki iszik ebből?

Volt egy nagyon jó japán bolt is, ahol viszont mindenféle finom anyagból készült cuccokat árulnak. Van itt egy hatalmas könyvesbolt is, óriási terület, több szinten. Itt akár egy napot is el lehet böngészgetni. Amíg nézelődtünk, be is sötétedett, és az emeleti részről kint le lehetett látni a sok szép lampionnal és színes lámpákkal feldíszített térre, ami tele van mindenféle bódékkal. Itt mindenhol annyi a különleges látnivaló, hogy nem győzöm nézni. Hogy kissé asszimilálódjak a környezetbe, megpróbáltam előadni a tipikusan tajvani plázacicát. Kép mellékelve, lehet kiröhögni.

From 101 és környéke

Hazafelé indultunk, amikor a buszmegállóban újabb csodát láttunk, a tetejét tartó oszlopok körül sok kis kályha volt. Fűtött buszmegálló! Már csak azért is fantasztikus, mert a lakásokat viszont nem fűtik. Most is éppen fagyni készülünk a tizenhárom fokban. Hazafelé jót bámészkodtam a buszból, megint láttam sok újdonságot, ami nappal nem tűnik fel.A lepukkant házak aljában elég sok helyen láttam szépen kivilágított buddhista szentélyeket. Olyan, mint mikor otthon nyitva egy garázsajtó, csak itt nagyon szép szobrok, virágok, mécsesek, meg mindenféle kellékek, nagyon szép színek láthatóak. Előttük az utcán egy nagy edény, amibe fütölőt lehet gyújtani.

Ez a nap is sok újdonságot hozott, ezekből többet is láthattok a fényképeken, ja, azt el is felejtettem említeni, hogy tegnap este megnéztük az Airplane!-t, csak hogy biztosan kelemes legyen a hazafele utam. Úgyhogy a torony előtt készült, csípőficamosnak tűnő képemen éppen Johnnyt alakjtom, a film ihletésére.

 

From 101 és környéke

 

Febr. 13.

Brrrrrrr! Egyre hidegebb van! A légkondin világító hőmérő már csak 13 fokot mutat. Hát így fázni otthon is tudtam. Éjjel a paplanon kívül még egy jó meleg polárba is be kellett tekernem magam. Ráadásul zuhog az eső, időnként úgy kopog a terasz tetején, mintha Flatley és csapata ropná az ír táncot a fejünk felett. Természetesen én nyárra készültem, ami kevés ruhát hoztam, az csupa ujjatlan vékony volt. Még szerencse, hogy szükségből bekerült néhány vastag pulcsi is, aminek a funkciója a pálinkásüvegek megvédése volt a hosszú úton. Aminek most igazán hasznát venném, az az otthon maradt esőkabát, és a GUMICSIZMA!!!!!! Majd veszünk itt másikat, szépet, virágosat vagy párducmintásat, de csakis rózsaszínt, és küldünk belőle haza is!

Így aztán a mai szerelésem a tegnapi motoros nadrág és kabát, és Eszti hegymászóbakancsa. Gondolhatjátok, hogy festettem amikor elindultunk szerencsejeleket meg reggelit vásárolni, kutyástul. De ahogy körülnéztem az utcán, megnyugodtam, hogy nem keltek feltűnést, itt aztán mindenféle cuccban mászkálnak az emberek. A leggyakoribb öltözet: esőkabát, felgyűrt gatyaszár, és mezítlábas gumipapucs, a robogón. Egész hamar meg lehet szokni, hogy a szűk utcákon gyalogosok, robogók, autók, nagy sűrűségben kerülgetik egymást. És hogy mi mindent visznek a robogókon! Kutyát, nagy csomagokat, létrát, festékesvödröket, sokszor hatalmasra feltornyozva. A másik gyakori kombináció a papa-mama-gyerekek, négyfős család egy robogón, na az még érdekes látvány! Áztunk, fáztunk és vásároltunk. Egy kis boltban, meg előtte az utcán rengeteg újévi szerencsehozó felirat díszelgett, nem volt könnyű választani közülük. De azért csak sikerült. Aztán egy másik boltban vettünk nagyon-nagyon-nagyon finom sütit. Itt ezerféle sütemény van, kicsit átmenetek a péksütemény és a cukrászsütemény között, leírni nem lehet, hogy milyen, gyertek és kóstoljátok meg! Majd meglátjuk, kitart-e a lelkesedés, ha eljutunk a büdös tofuhoz (tényleg ez a neve!) meg az egyéb hasonló nyalánkságokhoz. Disznóvér-sütit, valaki?

 

From Második adag, holdújév, folyópart, ilyesmi

Erre a napra ennyi elég volt a csavargásból, itthon ettünk, mindent magamra vettem, és készültem megfagyni. Esztinek van egy csodálatos melegítős tapasza, (olyat viszek haza, ha el nem felejtem) ragasztottunk egyet a derekamra, előbb csak ott melegített, aztán már szinte égetett, és lassan az egész testemben szétáradt a meleg. Remek fűtés! Még mindig elég álmos voltam, úgyhogy aludtam néhány órát. Amikor felébredtem, úgy éreztem, hogy most már teljesen helyreállt az egyensúly. Az alvás és a tapasz megtette a magáét. Már nem fáztam, és újra tele voltam energiával. Nekiláttunk rendbeszedni a lakást, mert este vendégek jöttek, Esztiék barátaival együtt ünnepeltük a holdújévet. Volt finom vacsi, és kinyitottuk Apóca ajándékát, a rózsabarack pálinkát.

From Holdújévi mulatság

Eszegettünk-iszogattunk, jól éreztük magunkat, és ebből a kutya is kivette a részét, önkiszolgáló üzemmódban, farkcsóválással felborította az asztalon elérhető távolságban levő sört, és ami a földre folyt, azt villámgyorsan felnyalogatta. Számomra az est fénypontja az volt, hogy végre találkoztam Willel, Eszti régi jóbarátjával, aki ki tudja miért, számomra is különlegesen kedves ember. Most sajnáltam csak igazán, hogy csak makogni tudok angolul. Azért így is öröm volt a találkozás. Ahogy közeledett az éjfél, kimentünk a teraszra petárdázni. A fiúk nagyokat durrgotattak, különböző technikákkal kísérleteztek, különböző eredményekkel. Egyik ilyen eredményről videó is készült. Itt egészen más hangok vannak tűzijáték címén mint otthon, van olyan is, ami óriási géppuskasorozathoz hasonlít. Mire eljött az éjfél, az idő is kicsit kellemesebb lett, pár fokkal melegebb, és nem fújt a szél. Aztán megint olyasmi történt, amit régebben nem hittem volna, petárdát lövöldöztem a tetőteraszról. (otthon ki nem állhatom a petárdázást) Én is most gyújtottam meg életem első petárdáit, pedig már itt vagyok egy ideje, biztosan a társaság teszi. Kezdek ráérezni, hogyan működik ez a kisgömböc. Még csak harmadik napja vagyok itt, de már sok olyasmit csináltam, amit régebben el sem tudtam volna képzelni magamról, itt meg teljesen természetes, és nagyon jóóóóóóóó!

Hát így kezdődik a Tigris éve.  Boldog újévet mindenkinek!

Febr. 14.

A tigris meghozta a nyarat! Ma reggelre megint húsz fok fölött volt a hőmérséklet, és hétágra sütött a nap. Végre megint laza cuccban, elsétáltunk a kutyussal a folyópartra. Rengeteg ember van mindenhol az utcán, sétálgatnak, ünnepelnek. Sajnos a fényképezőgép nem elég, kamera kellene a fejemre, ami folyamatosan vesz mindent, mert bárhova nézek, mindenhol ezer izgalmas látnivaló van. Furcsák a nagyon szűk utcák, ahol mégis baj nélkül közlekednek emberek és robogók. Fura, hogy minden ablak be van rácsozva, legtöbb ház úgy néz ki, mint otthon a lepusztult, elhagyott gyárépületek. De közben mégis minden televan sűrűn sok.sok zöld növénnyel, ami nagyon szép. Van növény az utcákon, erkélyeken, tetőteraszokon. A folyópart kicsit a Városligetre emlékeztetett, a vízen sok pingvines és hattyús elejű vizibicikli, amiben családok pedáloznak. Útközben vettünk ismét számomra újdonság valami finomságot, és eperturmixot! Ami az orrunk előtt készült. A képen láthatjátok amint a jó meleg napsütésben a hűvös eperturmixot iszogatom a folyóparton.

From Második adag, holdújév, folyópart, ilyesmi

Ez is nagyon szép hely, folyó, hegyek, és erre néző házak, az erkélyeken és tetőkön tele-tele zölddel. Van egy jópofa játék is, egy bizonyos területen a kövezetben lyukak, amikből kiszámíthatatlan rendszerben időnként szökőkútszerűen víz tör fel. Az egy szökőkút. A gyerekek rajta szaladgálnak, időnként felnőttek is rámerézkednek, tiszta lutri, megússzák szárazon, vagy nem. (ha még melegebb lesz, kipróbálom.) Egy házsorral beljebb szűk kis utca, mindkét oldalán tele kipakolós boltokkal, legtöbb kajás. Itt mindenféle finomságokat árulnak, ezt elmesélni nem lehet, mindet végig kellene fényképezni(kóstolni). Egyik helyen finom édességet vettünk. Háromfélét hoztunk, egyet már megkóstoltam, a külső része kicsit gumicukorra emlékeztető állagú,(eredete ismeretlen) a közepe pedig mák ízére emlékeztető szezámos krémmel van töltve. Nagyon finom!!! Hazaérkezés után még kicsit napoztam a teraszon, amíg elkészült az ebéd (a fenébe, már megint lazac!) mire megebédeltünk, ismét beköszöntött az ősz, beborult, és feltámadt a szél. Itt kissé sűrűn váltakoznak az évszakok. És sűrűn váltakoznak az érzések is. A repülőn félúton egy rövid időre megbántam, hogy egyáltalán elindultam, érkezés után (és miután Esztiéket kitúrtam a helyükről) úgy gondoltam, talán elég lett volna két hét, tegnap már úgy éreztem, mégis jó ötlet volt a három, ma meg már nem vagyok biztos benne, hogy nem jövök-e el mégiscsak ilyen messze máskor is. Te jó ég! És ez még csak a negyedik nap! Mi jöhet még?

From Második adag, holdújév, folyópart, ilyesmi

Ideje feléleszteni a blogomat csipkerózsika-álmából! Hátha olvassa még valaki....

Nem is akármilyen apropóból teszem ezt, hanem mert nagyon különleges vendégem van itt a világ végén! De nem is csépelem tovább a szót, inkább átadom a billenytűzetet neki, hogy megoszthassa veletek itteni élményeit. Én már úgyis öreg rókaként megszoktam itt mindent, most így ti is egy frissen érkezett szemével csodálkozhattok rá az itteni életre.

Na, Anyám, Tiéd a szó. (én meg majd jól beledumálok néha dőlt betűkkel)

A képekre kattintva megnézhetitek nagyobb méretben, illetve bogarászhattok az albumban levő többi kép között is! Kommentálni is szabad!

Febr.10-11.

Anyám!!!!! Életem első repülőútja, nagyon kellemes volt, csak iszonyúan hosszú. A legnagyobb megpróbáltatást a hivatalos formaságok elintézése jelentette, Tündi segítsége nélkül alighanem megfutamodtam volna. Így is nehéz volt túlélni azt a pár órát.

 

From Tajvan

Végül beülhettem a helyemre, és onnan már jó volt. Izgalmas volt felemelkedni a földről, nézni a tájat, a napfényt, és a felhőket, amik fentről sokkal szebbek, mint lentről. Alig bámészkodtam egy keveset, már jött is a finom ebéd. Mire a végefelé tartottam, valami nagy víz fölé értünk, és megtaláltam, hova kell bedugni a fülhallgatót. Finom gyümölcsöket eszegettem, (a nevüket nem tudom), néztem a vizet, a felhőket, hallgattam a kínai dalokat, az egész olyan volt, mint egy film főcíme. A repülő legtöbbször egész simán ment, ha nem búgott volna, nem is tudom, hogy haladunk. Csak nagyon ritkán rázott egy kicsit, sokkal kevésbé, mint bármelyik bkv jármű. Szerencsére nem ült mellettem senki, mikor meguntam a vizet, keresztbeülve feltettem a lábam, betakaróztam, és olvastam. Már jócskán besötétedett, mikor aludni akartam egy kicsit, de sehogy se volt kényelmes a hely hozzá. Nem tudtam, mennyi idő van még hátra, és hirtelen nagyon meguntam az egészet. Nagyon szerettem volna most azonnal ott lenni. Addig fészkelődtem, amíg véletlenül a vállamal véletlenül megnyomtam az ülés oldalán levő távirányítót, amitől bekapcsolt az előző ülés hátán levő képernyő. Azon már értettem a feliratot, hogy érintős képernyő, megkerestem az információt, és onnantól tudtam követni, hogy hol járunk, mennyi idő van még hátra az érkezésig. Akkor voltunk félúton, éppen India fölé értünk, a Himalája lábai alatt/mellett/fölött mentünk el, a Göncölszekér éppen benézett az ablakomon. És jött a vacsora, amit Delhi fölött csipegettem el. India hatalmas ország, egy óra hosszat repültünk fölötte. Nagyon sajnáltam, hogy töksötét van, és nem látok semmit a Himalájából. Aztán csak nézegettem a térképet, hol járunk, mennyi idő múlva érünk oda, itt már magas hegyek fölött mentünk, néha kicsit hintázott a gép, (sokkal kevésbé, mint amire számítottam) reméltem, hogy így talán elringat, és tudok kicsit aludni. De nem sikerült. Kína fölött lehetett sokat nézegetni, szépek voltak a városok fényei. Kíváncsian vártam, mikor látom meg Tajvant, de végig a víz fölött mentünk a sziget mellett, és én a másik oldalon ültem. Csak akkor láttam meg, amikor már szálltunk le. Gyönyörű látvány volt, tiszta ég, világított a hold, a láthatár szélén már pirosodott a hajnal, és nagyon szépek voltak a város fényei. Úgy tűnt, hogy iszonyú lassan ereszkedünk lefelé, és miután leértünk, végtelennek tűnő ideig kanyarogtunk ide-oda csigalassúsággal. Aztán végre kiszállhattam, és hatalmas folyosókon kellett összevissza vándorolni, igyekeztem követni azt a pár embert, aki ment előttem, és végre odaértem az útlevélellenőrzéshez. Zoli segítségének köszönhetően már a gépen ki tudtam tölteni amit kell, így csak odaadtam, bepecsételtek az útlevélbe, és mehettem várni a csomagomat. Itt megint nagy izgalom volt, hogy megérkezik-e és hogyan. Úgy a negyedik eresztéssel jött, de szerencsére épségben. Már csak meg kellett érdeklődnöm, merre a kijárat, kiballagtam, és Eszti már ott várt. Ezzel véget értek az utazás megpróbáltatásai. Nagyon nagy öröm volt a találkozás! Kilépve a repülőtérről megcsapott a párás meleg, ami nagyon jólesett.

Én két órát aludtam aznap éjjel, mivel Lajos zenélt este, és elmentem megnzéni. Hajnali kettőre értünk haza, négykor már keltem, hogy időben kint legyek a reptéren. Próbáltam csendben kimászni, hogy ne ébreeszem fel Lajost, bár amilyen fáradt volt szegény, alighanem csűrdöngölőt is járhattam volna mellette... szóval nekiindultam a töksötétben, hogy majd útközben hívok egy taxit. Felhívtam a központot, ahol rövid, ámde nagyon gyors karattyolás után rettenetes csingilingi várakoztatózenát hallgathattam, gyanúsan sokáig. Még kétszer felhívtam őket, mire leesett, hogy alighanem a központ nem működik ilyenkor, és azt ajánlgatják nekem, hogy hívja kocsit a weboldalukon keresztül. Már kint voltam az utcán, úgyhogy ez az ötlet nem tűnt jó megoldásnak. Beballagtam a legközelebbi 7-11be, és nem lepődtem meg nagyon, amikor kiderült hogy igen, taxit is lehet rendelni náluk. (Azért akartam mindenáron telefonon hívni taxit, mert olyankor van 20% kedvezmény, a reptér pedig baromi messze van - busz meg nem jár hat előtt) Végre megoldottuk, és pár perc várakozás után jött is a kocsi értem. A sofőr első dolga volt elmondani nekem, hogy éjfél óta ünnepi díjszabás van érvényben a közelgő holdújév miatt, ami azt jelenti, hogy nincs kedvezmény. Remek. No mindegy, azért elvitettem magam a reptérig, és bár a sofőr győzködött, hogy menjek vele visszafelé is, megszámítja olcsón, valahogy nem kértem belőle. Azt meg már csak fizetés és a kocsi elengedése után vettem észre, hogy az érkezés helyett az indulási oldalnál tett ki, de legalább a megfelelő terminálnál. Miközben átballagtam az érkezéshez, meglepve láttam, hogy hajnali fél ötkor hatalmas tömeg várakozik beszállásra. Jövő héten ünnep meg szünet, utazik aki teheti. Ehhez képest az érkezési csarnokban alig lézengett pár ember. Kimentem az épület elé, és reménykedtem benne, hogy esetleg látom majd a gépet leszállni. Sajnos a tajpeji reptéren nincs se kilátó, se nagy ablak, aki nem utas, az nem lát sokat a nagy madarakból. Én sem láttam semmit, egyszer hallottam valami gyanús búgást, ami lehetett egy leszálló gépé, de ennyi. Amúgy csak a kiírásból tudtam, hogy a gép már leszállt. Innentől jött az izgulás, minden rendben van-e? Csomagok, iratok, gyomor, stb? Az első fecskék majd' félórával a landolás után kezdtek szállingózni, Anyu meg jó negyven perccel a leszállás után jött ki. Abszolút felfoghatatlan, hogy itt van, de nagyon jó:)

Bebuszoztunk a városba, a fedélzeten egy érdekes útitárssal. Nem nagyon láttam még hajléktalanokat itt, de most találkoztunk egy bácsival, aki teljesen úgy nézett ki (rengeteg és ócska ruha, dzsuvás nejlonszatyrok a kezében, plusz egy esernyő), viszont volt érvényes jegye, sőt amikor mi elkezdtük a bőröndöket berakni a busz csomagtartójába, akkor ő is odabiggyesztette az egyik nejlonzacskót, mert a rend az rend.

Busszal mentünk be a városba, jó hosszú út volt az is, nem győztem élvezni a dús zöld növények, meg a sok virág látványát. A busz után még taxival mentünk tovább, nézegethettem a várost, a pálmafákat az utcákon, meg a nagyon szép meg a nagyon lepukkant házakat. Aztán végre megérkeztünk. Már csak fel kellet küzdeni a csomagokat a hatodikra, és megérkeztem. Újdonság volt a kínai fürdőszoba, ahol csak úgy, a közepén kell tusolni. Még szerencse, hogy a vécé olyan mint otthon, nem egy lyuk fölé állva kell megpróbálni beletalálni. Némi lelkiismeretfurdalást okozott, hogy Esztiék kiköltöztek miattam a hálószobából, de ragaszkodtak hozzá.Személyesen is megismertem Lajost, élőben is aranyos. Megismerkedtem a kutyussal, aki azonnal a nyakamba ugrott. Nagyon kedves, barátságos kutyus, ő is remekül tud kaját kunyerálni, imádja a simogatást és a játékot, és nagy bajnok a négylábbal hátrafelé ugrálásban. Kinyitottuk a csomagot, szerencsére az ajándékok egyben megérkeztek. Tiszta karácsony!!!!Letusoltam, átöltöztem nyáriba, jött Zoli, hozott finom kaját, és kint ettünk a meleg, napos teraszon, és nézegettük az otthoni havas képeket.

 

From Tajvan

Aztán muszáj volt aludni két órát, és elmentem Esztivel dolgozni. Megismertem Lunát, aki nagyon aranyos, és a két brazil táncoslányt. Meg egyikük kutyusát. Egy kínai vállalati újévi bulin volt fellépés, ahol a feldíszített teremben sok nagy tízfős asztalnál ült a nép, és ettek-ittak. Itt szambáztak a lányok a színpadon, fények, ködök, és buborékok között. Kicsit féltem is, hogy a sok kis flitter-izén, meg szappanbuborékon majd milyen nagyot fogunk zakózni a magasarkúban, de szerencsére megúsztuk extra produkció nélkül. Óriási sikerük volt. Naná, három külföldi csaj alig valami ruhácskában meg színes tollakkal a fenekén - ezek után kit érdekel, tudunk-e táncolni?? Többfélét is táncoltak, több öltözetben, próbáltam közben hasznossá tenni magam itt-ott. Sajnos a társalgásból nem sokat értettem, (tiszta égés, hogy itt mindenki beszél legalább két-három nyelvet) de így is érezhető volt az otthonról nem túl ismerős (lehet, hogy csak nekem) nyitottság, közvetlenség, barátságosság.

From Tajvan

Minden nagyon jó volt, a végén még valami finomságot is kóstolgattunk, de addigra már nagyon álmos és fáradt voltam, és az idő is lehűlt, nagyon fújt a szél, és megint fáztam! Szerencsére a hazaút nagyrészét autóval tettük meg, és kipróbáltuk a tajvani metrót is. Hát nagyon más, mint otthon. Szépek és tiszták a kocsik és az állomások, a bejáratoknál nem állnak sorfalat ellenőrök, hanem automatából kell jegyként szolgáló érmét venni, azt kell hozzáérinteni a kapuhoz, ami beenged. Az utazás végén a kijáratnál pedig be kell dobni a kapuba, akkor enged ki. Milyen egyszerű! A legolcsóbb menejtegy húsz nt, azaz kb. százhúsz forint, vagyis olcsóbb, mint a bkv jegy, aztán mégis tiszta meg rendes, meg valahogy még rentábilis is...mégiscsak tudnak valamit ezek a kínaiak.. Hazafelé vettünk vacsira kenyeret, hát az is másképp megy, mint otthon. Kérés nélkül teljesen természetesen szépen becsomagolják, és nem kérnek a saját reklámjukkal ellátott zacskóért pénzt. Ekkor már itteni tizenegy óra volt, ettünk, teáztunk, és bezuhantunk az ágyba. Még egy darabig hallottam a kutyus körmének kopogását ahogy jön-megy, meg ivott, az jó otthonos érzés volt. Aztán egy jó nagyot aludtam.

 Febr 12.

 A mai reggel bénázással kezdődött. Itt is be akarom tartani a meditációs időt, de az itteni óraállás szerint még nem ébredek föl magamtól, ezért beállítottam telefonon az ébresztőt. De ez ötpercenként újra megszólal. Nem tudtam leállítani, Esztiéket nem akartam korán kelteni, így aztán végül kikapcsoltam az egész telefont. Tegnap már szereztem tapasztalatot a fürdőszoba közepén tusolásból, úgyhogy az már rutinosan ment. Mikor végeztem a napi gyakorlással, még aludtam egy sort, amíg a többiek is felébrednek. Reggelire Zoli hozott helyi finomságokat, valami nagyon fincsi gombócot, amiben zöldségek voltak. Aztán fantasztikus élményben volt részem. Esztivel robogóztam!!!!! Sajnos mára hideg lett, (milyen gyorsan alkalmazkodik az ember a helyi viszonyokhoz, képes voltam 15 fokban fázni!) esett az eső, fújt a szél, és mi száguldottunk a robogóval bevásárolni. A képen majd láthattok remek motoros szerkóban.

From Tajvan

Nem gondoltam volna, hogy ez ilyen jó buli! Azon meg külön meglepődtem, hogy egyáltalán nem féltem, ahogy a forgalomban cikáztunk. Cikáztunk! Olyan óvatosan vezettem, mintha tojásokon mentünk volna... meg buszokat sem kellett kerülgetni szerencsére, mert attól néha én is összetojom magam. Nagyon vicces itt, amit tegnap még csak a buszból néztem, ahogy a piros lámpánál az autók előtt nagy csapatba állnak a robogósok, pont úgy néz ki, mint otthon a bicikliverseny rajt előtt. Elmentünk egy nagy bevásárlóközpontba, ami nekem nagyon érdekes volt. Különleges, számomra ismeretlen kaják, fura zöldségek, gyümölcsök, halak, meg mindenfélék. Rágcsálnivalók, magok, nagy kupacokba feltornyozva, mindegyikből lehet kóstolni, és ha tetszik, venni amennyi kell. Kóstolgattam aszalt gyümölcsöket, kövirózsát, az volt a legfinomabb. Bevásároltunk hétvégére, és Barninak is teljesült a legfontosabb kívánsága. Utána még néztünk más boltokat is, de ott majd később válogatunk. Aztán ebédeltünk.

Leültünk az asztalhoz, és az orrunk előtt futószalagon vonultak a finomságok sorban. Ettem mindenféle herkentyűket, nyers lazacot, meg pirítottat is, rizzsel, szósszal, és mindezt pálcikával!!!!! Bénáztam vele rendesen, de azért sikerült. Szusi volt a menü, és az igazán herkentyű-dolgokat nem is próbáltuk ki, mint pl. halikra meg ilenek, és amúgy sem vagyok oda azokért. A lazac viszont isteni!! Aztán hazarobogtunk az esőben. Most kezdjük írni az élménybeszámolót, kutyus lelkesen asszisztál folyt. köv.

 

 Na, ha már annyira lelkes voltam az új lakás miatt, hát legalább kiderült, hogy ez sem fenékig tejfel.

Valószínűleg a házinénim által nevelgetett rengeteg növénynek köszönhetően (amiket ráadásul néha konyhai hulladékkal is táplál), nem vagyok többé egyedüli lakó. Péter volt a szemfüles, aki észrevette, hogy éjszakánként jövés-menés van a lakásban, és ő volt az első, aki látta is a betolakodókat, rögtön kettőt is.

Egerek.

Rövid tűnődés után vettem egércsapdát, azt a dobozszerű ketrecet, hogy megfogom és valahol a zöldben elengedem őket. Kábé egy éve Willnek is volt hasonló kalandja, ő akkor simán elkapta a kis vendéget, igaz a kedvenc, otthonról küldött sütijéből kellett beáldoznia csalinak, gondoltam, nekem is menni fog.

Csapda felállít, a boltban ahol vettük, az eladó édeskrumplit javasolt csalinak, hát azt tettem bele. Rögtön az első éjszaka csattant is a csapdaajtó, mi meg rohantunk megnézni: egy ifjonc egér pánikolt benne gőzerővel, hisztérikusan próbált valahogy kijutni. Ennek az lett az eredménye, hogy a feje szépen beszorult a rácsba, mozdulni sem tudott, szerintem lélegezni sem nagyon, de visítani azt igen. Nekem rögtön minden bajom lett, hogy te jó ég, megfogtuk, erre rögtön meg is pusztul szegény, abszolút cselekvésképtelen lettem.

Szerencsére itt volt Péter, akit rövid hezitálás után megtalált az isteni szikra: mit csinálunk, ha valami beszorul valahova? Hát megolajozzuk! És lőn, cseppentett egy kis étolajat az egér nyakára, aki rövid hánykolódás után valóban ki is szabadította a fejét a rácsból. Volt nagy öröm, a katrecet rögtön törülközőbe bugyoltáltuk, megelőzendő az újabb fejkidugási kísérletet, és mentünk is keresni valami helyet az elengedéshez. Éppen esett, így nem mentünk túl messzire, de pár házzal mögöttünk már hegy van, úgyhogy végül eleresztettük a kiskomát, aki először nem akart kijönni a ketrecből. Végül huss, elillant, remélem, azóta is vígan él valahol. Az esőt meg biztos nem bánja nagyon, az olaj vízállóvá tette egy időre:)

A csapdáknak azóta nincs haszna, ravasz fickók ezek. A másik egér, aki a lakáson belül van (közben felfedeztem néhányat a teraszon is, de ők kevésbé zavarnak), egy idősebb, dörzsöltebb darab, ő nem ugrik be holmi édeskrumplinak.

 

A meglepetés akkor jött, mikor Péter egy éjszaka felébresztett, hogy valami motoz a hálószobában. Villanyt gyújtottunk, és lőn, egy dinka egérfióka kalimpált a hálószobaablak műanyag redőnylapjai között, nem kis zajt csapva. Hogy hogyan került oda, és hogy miért gondolta, hogy az ott jó lesz neki, hát fogalmam sincs. Végül kibogozta magát, és eltűnt a szekrény mögött. Nem sokat aludtam az éjszaka. Másnap nekiláttunk megfogni, ami addig simán ment, hogy bekergettük a fürdőszobába. Gondoltam, ott kevés a hely, könnyebb lesz elkapni. Tévedtem.

Péter többszöri próbálkozásra sem bírt lecsapni rá egy dobozzal, mert a piszok nagyon fürge volt, és mindig talált valamit, ami mögé elbújhat. Ezért Péter lassan lebontotta a polcokról a dolgokat, az egérnek egyre kevesebb helye volt menekülni. Kedvenc rejtekhelye a mosdókagyló alatt, a csövön volt, való igaz, ott szinte lehetetlen volt hozzáférni. Nem bírtam ki, muszáj volt csinálni egy képet.

Hát nem aranyos?

Pedig mint kiderült, egy vadállat veszett el benne. Ugyanis amikor már nagyon elege lett a fürdőszobai fogócskából, egyszercsak megtámadta Pétert, aki a dobozt maga elé kapva védekezett az arca felé ugró egér ellen. Na ez volt az a pont, ahol védőruhát öltött, kapucnis kabát, kesztyű, stb, így folytatták a küzdelmet. Én az ajtón kívülről hallgattam a zajokat, motoszkálás, lépések, egérvisítás, törés-zúzás, Péter szentségel, nagyjából ezek váltakoztak. Kábé egy fárasztó óra múlva Péter üres kézzel, elpilledve jött ki, mondjuk a védőfelszerelés sem lehetett túl kényelmes huszonhat fokban, így hát pihenésül ittunk egy sört. Mikor elszántuk magunkat a folytatásra, a fürdőszobába benézve nem láttuk sehol az egeret. Hová lett? Megint Péter jött rá a megoldásra: az egér hajszolására szolgáló törülközőt csak ledobta a földre, mikor kijött pihenni, az egér meg kihasználva a pillanatny csendet elbújt benne, lévén ez az egyetlen biztonságosnak látszó rejtekhely az egész helységben. Így hát nekünk nem volt más dolgunk, mint csendesen hozni egy dobozt és ráborítani a törülközőkupacra - megfogtuk az egeret!

Az egész dobozt törülközőstül kivittük a hegy aljához, és kirázogattuk a vendéget - nem is láttam, ahogy lelép, csak egy rövid zizzenést hallottunk a fűben, fürge kis jószág ez.

Elképesztő, micsoda harci szellem lakik egy ilyen pici lényben.

 

Azóta semmi újdonság, a csapdák nyitva, de senki nem dől be, pedig próbálok finom falatokat pakolni bele. Benti egér a konyhában szállásolta el magát, a kintieket nem látom egy ideje. Nem tudom még, mi lesz, mert ez így hosszútávon nem tartható állapot, de bántani sem akarom őket. Közben Willnél is felbukkant egy újabb látogató, akit sikeresen megfogott (csokis nápolyival) és kilakoltatott, de utána döbbenten konstatálta, hogy a kirakott egérenk volt ideje számos utódot hátrahagyni, úgyhogy most vagy három süldő egér rajcsúrozik neki éjszakánként. Ő éppen egy kölcsönmacska használatát tervezi....

Hát igen, ez a tetőlakások szépsége...

Tudom-tudom, ezer éve nem írtam már megint.

Nem magyarázkodom.:)

Helyette mutatok egy videót, többek között az ilyenek miatt nincs időm írogatni, ez most vasárnap készült:

 

Persze kifogtuk azt a két napot az utóbbi hetekben, amikor 16 fok volt, szitált az eső és fújt a szél, mert úgy az igazi mezítláb meg aligruhában táncolni. Azóta köhögök is, várható volt. Ettől függetlenül örülök, mert jól sikerült a "munka", a közönségnek tetszett, és mi is jól éreztük magunkat, leszámítva persze a hideget.

Egyébként ne gondoljátok, hogy csak ugrándozásból áll az itteni életem, csakhát a nyelvészet-dolgozataim nem ilyen látványosak, pedig sokkal több erőfeszítést igényelnek... szóval azért a suli is halad, csinálom amit kell, csak ott kevesebb az ide kibiggyeszthető érdekesség. Majd a diplomámról azért kiteszek egy másolatot, ha eljutunk odáig....:)))

Miután határidőre (!!!) befejeztem minden leadandó dolgozatomat, rámszakadt a naaaagy szabadság. De mielőtt aggódni kezdhettem volna, hogy esetleg megesz a penész a nagy semmittevésben, megérkezett Kriszti, és ez igencsak mozgalmassá tette a napokat. Több hónapnyi közös bulizást kellett behoznunk, és bizony, keményen dolgoztunk rajta. Kriszti blogján láthatóak képek is erről a nagy munkáról. Mondanom sem kell, a három hét úgy repült el, mintha csak három nap lett volna. Közben a lakásbérleti szerződésem határideje is sebesen közeledett, így ideje volt új hely után nézni, mivel a régi nekem egyedül nagy is, drága is, amúgy meg zajos és öreg, és a pókok látogatásait, meg a patkányok alkalmi szteptáncversenyét sem nagyon díjaztam. Így hát nekiláttam a netes böngészés-telefonálgatás-lakásnézegetés szentháromságának, amiből igazából a telefonálgatást utálom a legjobban. Vagy húsz hirdetést találtam, ami árban megfelelő volt, ebből kiszórtam a túl kicsiket, meg azokat, amik minden épeszű közlekedéstől távol estek (hatalmas lakásokat lehetne egészen olcsón kivenni, de csak napi többórás motorozás árán), maradt öt, ezeket felhívtam. Egy kiesett, mert már kiadták, a maradék négyet megnéztem. Egy piszok zajos volt, bár gyönyörűen felújítva, a tulaj szerint nemrég leégett az egész, úgyhogy most minden vadonatúj benne, és tényleg úgy is nézett ki, fapadlós hálószobák meg minden, de két nagyforgalmú út között van, elviselhetetlen. A maradék háromból egy kicsi volt az árához képest, és a tetőtér ellenére minden irányban falak illetve másik lakások voltak láthatók, ezért tutira nem másznék fel hat emeletet mindennap. Végül két pályázó maradt, az egyik nagyon közel a régi helyhez, de jóval csöndesebb, szintén tetőtéri, ez a gyengém, öreg, de jobb, mint a másik volt, két kis hálószoba, nagy nappali, kis fürdő, kis konyha, utóbbiban egy vízmelegítőn kívül semmi. Viszont viszonylag olcsó. Aztán megnéztem a másikat is, és elég gyanúsan szerelem volt első látásra. Ugyanis a lépcsőházból kilépve rögtön elbűvölt a terasz. Az épület sarkán, tágas, szépen kövezett, fedett tér, telerakva növényekkel. Ennél jobb indítást nehéz lenne elképzelni. Maga a lakás is jó, igen tágas, egy hálószoba, de az nagy, nappali, konyha, kis fürdőszoba, az egész kényelmesen elegendő lenne két embernek is. Két problémám volt az egésszel: még távolabb van a belvárostól, és bizony nem sokkal olcsóbb, mint az előző. Végülis Péter hatására tettem egy bátortalan alkudozási kísérletet, ami meglepetésemre rögtön sikeres volt, így nem is hezitáltam tovább, megírtuk a szerződést.

Mókás volt összepakolni, miközben Kriszti is csomagolt a hazaútra, olyan volt, mintha együtt készülődnénk valamerre, csak nekem kicsit több a cuccom. Elképesztő mennyiségű holmim gyűlt össze, nem tudom mi lesz, ha majd hazamegyek. Zoli segített költözködni, és megdöbbentem, amikor a kisteherautó teljesen megtelt a dolgaimmal, úgy, hogy a végén már elég ügyesen kellett rakosgatni a cuccot, hogy minden elférjen. Az új helyen meg csak lötyög a nagy térben az a sok doboz, remélem jobb lesz a helyzet, ha majd mindent kiapkoltam.

Aki eddig látta a helyet, mind elismerően nyilatkozott, nem kérdés, hogy jobb állapotú, mint a régi, azt hiszem megéri három megállóval többet metrózni ezért. Csináltam egy kis összeállítást a képekből, hogy lássátok, milyen.

From New home

Persze még nagyon sok a tennivaló, de jó látni, ahogy alakul a dolog. Szombaton várhatóan megtartjuk a házavatót is....kíváncsi leszek.

Régen nem írtam, de most tényleg nagyon sok kimaradt. Pedig esemény volt bőven, ezért is nem nagyon jutottam hozzá, hogy írjak. Megpróbálok így utólag beszámolni a mindenféléről.

Először is voltak ugye az ünnepek. A heveny honvágy elkerülése érdekében igyekeztem a karácsony gondolatát is távol tartani magamtól, ami nem ment könnyen, mivel a világnak ezen a felén is rájöttek a karácsony fogyasztásfellendítő hatására, ezért igyekeznek bepasszírozni a köztudatba, hogy "karácsony van, vásárojjá'". Viszont pár évszázad ünnepi hagyománya kimaradt, úgyhogy karácsonyi dekoráció címén hajmeresztő dolgokat produkálnak. Például feldíszítenek mindent (fenyő nem nagyon van, csak mű, abból viszont a rózsaszín a legmenőbb), pl. nagyobb szobanövényeket, kiszáradt korallt, vagy háromszögbe összetámasztott partvisnyelekt is, hogy legyen "karácsonyfa". Dísznek jöhet minden, ami csillog, abból meg itt van bőven. Zene is jár az ünnepi hangulathoz, szigorúan a legklisésebb karácsonyi dalok leggagyibb csingilingi-változata, lehetőleg két-három számnál nem több, körbe-körbe. Szóval ha épp nem volt honvágyam a karácsonytól, akkor a hidegrázás és a röhögőgörcs között ingadoztam. Az milyen, amikor bamba fejjel várom a buszt a téli esőben, és amikor megérkezik, akkor látom, hogy egy vékony kínai mikulás a sofőrünk? Az egyik buszcég szerint ugyanis jó ötlet az összes vezetőt beöltöztetni pirosba meg sapkát nyomni a fejükbe, ezt is csak Ázsiában lehet megcsinálni, képzeljétek el az otthoni BKV-sofőröket így... előbb lenne sztrájk azt hiszem.

 

Szóval visszatérve az ünnepekhez, inkább dolgoztam, ha már volt lehetőség táncolni.Szenteste is, meg szilveszterkor is, meg közte még egy napon színes tollakkal a fejemen illegettem magam, végülis buli volt, leszámítva az extra kényelmetlen tűsarkú csizmát, amit direkt erre az alkalomra vettünk a lányokkal (éjszakai piacos-alkudozós, naná, hogy nem nagy minőség).Így aztán az újév egy liftben ért, néhány másik elvetemült csajjal együtt, épp útban egyik fellépési helyről a másikra. Viszont jól jött egy kis pluszpénz, tekintve, hogy a januári ösztöndíj szokás szerint késett.

 

Aztán miután így kimulattam magamat, nekiugrottam a szemesztervégi dolgozatoknak, amiből hármat is meg kellett írnom pár hét alatt. Nem volt könnyű, de sikerült, múlt héten végre mindent letudtam. El sem hittem, hogy végre nincs semmi lemaradásom, most tényleg lazíthatok kicsit. Ennek örömére mondjuk most meg költözködni fogok már megint, mivel lakótárs híjján elég drága a bérlet, ráadásul zajos is, úgyhogy továbbállok. A szerződésem két hét múlva lejár, addigra szednem kell a sátorfámat.

Hétvégén kicsit lementem Kaohsiungba kikapcsolódni, rég jártam ott utoljára. Meglátogattam Jillt és a tizennyolc kutyát, Hannal is találkoztam, és beszereztem egy kis leégést, mert persze muszáj volt kicsit heverni a tengerparton a napsütésben a tajpeji esős szutyok után. Jólesett nagyon, de most újra dolog van a sárlavórban, így hát visszajöttem, és nekiálltam a lakáskeresésnek. Szakadó esőben külon élvezet.

Mivel már annyi mókás képem van ilyen-olyan fellépésekről, a kedvenceimet csokorba szedtem, és csináltam belőle egy albumot. Diszkrét kacarászás végett megtekinthető az alanti képre kattintva.

 

From tancos kepek

Ez itt épp egy táncostárs esküvőjén készült, ahol mi is szórakoztattuk a nagyérdeműt, aztán az elmaradhatatlan fotókészítés is megvolt persze, a vőlegényt különösen csípem ezen a képen:)

Magam is alig hiszem, de megvan, sikerült.

Befejeztem és leadtam a két elmaradt dolgozatot. Nem tudom, mennyire ütik meg a mércét, de pillanatnyilag nem is érdekel nagyon, lényeg, hogy leadtam valamit, időben. Az utolsó nap este tízkor, igen, de még időben.

Mókás belegondolni, hogy a két leadott dolgozatomból az elsőhöz egy évre volt szükségem hogy kiizzadjam  magamból, a másodikhoz meg a határidő kényszerében mindössze négy nap..

Mindegy, most tényleg nem számít más, csak az, hogy ezt végre letudtam. Majd holnap kezdek el gondolkodni azon, hogy az aktuális egyetemi dolgokkal hogy állok, de az agyam ma még képtelen normálisan funkcionálni, kicsit túlpörgettem az elmúlt pár napban.

Sebaj, hétvégén megyek táncolni, és helyrerázom:)

Végre van egy használható minőségű videofelvételem arról, ahogy táncolunk, persze hogy muszáj megmutogatnom! Azért túl sokat ne várjatok, kis fotógéppel készólt kézből, de legalább mozgókép, bár néha talán kicsit többet is mozog, mint kellene.

November végén volt egy össztáncsoporti összeröffenés Xinzhuban (Kiki ott lakik), és mindenki megmutatta, mit tud. A legtöbben nem is csak egy produkcióban szerepeltek, szóval volt nyüzsgés. Az utolsó héten még engem is berántottak egy másik táncba, aminek köze nincs a hastánchoz, úgyhogy nekem is két jelenésem volt. A másikról is van videó, de azt nem teszem ki, mert a kollegina akit megkértem, hogy vegye fel a táncunkat, olyan ügyesen tette ezt, hogy a négyfős tánccsoportból én vagyok az egyetlen, aki tökéletesen ki van takarva az produkció kilencven százalékában. Amúgy eléggé érdekes kis koreográfia volt, a Japánban divatos (talán a mangák ihlette) szobalány-jelmezben adtuk elő, ami persze nagyon rövidke volt, valamint combfix és tűsarkú dukált hozzá. Ami nagyon érdekes, hogy nekik erről nem az jön le, hogy "na, ebben a szerelésben simán kiállhatnék az út szélére", hanem hogy milyen cukiiiiiii...... hát izé, ízlések és pofonok ugye. Én mindenesetre otthon nem flangálnék ebben a cuccban, a magam ízlése miatt sem, de főként a várható reakciók miatt sem. És akkor még a bokatörés veszélyeiről nem is beszéltünk.

Szóval jöjjön akkor a videjó.... az eleje kicsit lamaradt ugyan, aztán meg az egyik kollegina sajnos elrontja kissé a koreográfiát, de szerencsére utána szépen rendbejön minden.

 

A fellépésünk után én gyorsan vonatra ültem, és visszajöttem Taipeibe. Egy koncertet akartam megnézni, ismerősök játszottak jófajta reggae-t, nem akartam kihagyni. A móka kedvéért pedig a táncos göncömben állítottam be....volt sikere!:)

 

Ja igen! Ugye felismeritek, melyik vagyok én a videón?:)))

Kellemesen meglepődve tapasztaltam, hogy kedvenc magyar nyelvű Ázsiás portálom az azsia.net felvette a blogomat a  linkjei közé, és most ott virítok én is a sorban. Nem tudom, minek köszönhetem ezt a megtisztelő figyelmet, de mindenképpen örülök neki.

Cserébe egy kis viszontreklám:

Amennyiben friss híreket, érdekességeket, beszámolókat szeretnétek olvasni Ázsiával, illetve ott élő magyarokkal kapcsoltban, akkor kukkantsatok be oda, messze nem csak az én blogom miatt, ihol a link.

Kedvcsinálónak: ezt a pompás chinglish-leletet is az azsianetről szedtem:)

Köszi, Guczó!:)

(vagy akármelyik tréfamester, akitől az ötlet származik)

No, megint szépen elmaradtam az írással, pedig van mit, úgyhogy most össze kell szednem magam, ha nem akarok kihagyni semmi fontosat.

Kezdjük talán a legégetőbb kérdés megoldásával: IGEN, megkaptuk az ösztöndíjat, az állfelkopás azonnali veszélye tehát megszűnt. Hurrá!

A dolgozataim viszont még nincsenek készen, december tíz a határidő, csipkednem kell magamat.

Aztán volt egy nagyon jó kis buli is, az évi rendes összejövetel a magyar kirendeltség irodájában - idén megdöbbentően sokan voltunk, egy csomó emberrel nem is beszéltem, és nagyon sok új arc volt. Alapvetően jó, hogy ennyien vagyunk, csak azt sajnálom, hogy ebből nem ismerek mindenkit.

Zoli jó képeket csinált a nagy eszem-iszomról (a gombapörkölt az én munkám volt)

From 2008.10.25 Magyar Talalkozo

From 2008.10.25 Magyar Talalkozo

Elvittem Willt is, ha már ilyen nagy rajongója a magyar nyelvnek, és főleg a kajának, nagyon jól érezte magát, azóta is emlegeti a rakott krumpliban a kolbászt, valamint a négy-öt különböző pálinkát, amit végigkóstoltunk. Mondom, jó buli volt, még táncra is penderültünk kicsit.

 

Visszajött a letört farkú gekkóm, s most gőzerővel növeszti vissza a farkát, a biztonság kedvéért rögtön kettőt is. Az elején nem nagyon hittem a szememnek, de tényleg: két farka van, és mind a kettő napról-napra növekszik. Vajon mit jelent az álmoskönyvek szerint, ha kétfarkú gekkó lakik a házamban?

 

És még egy érdekes dolog: felhívott a volt hastánc-tanárom pár hete, hogy lenne-ekedvem folytatni a tanulást, illetve hogy bekapcsolódnék-e a fellépőcsoportjukba. Kicsit meglepődtem, mert emlékeim szerint az első, és eddigi egyetlen fellépésem velük annyira gyenge szereplés volt részemről, hogy meg voltam győződve róla, az utolsó is volt egyben. Hát tévedtem, valamiért Kiki bizalmat szavazott nekem, lehet, hogy csak nagyon tetszik neki, hogy külföldi is van a csapatában. Igaz, ő nem az a típus, aki hasraesik a nagyorrúaktól, a férje is amerikai, szóval megszokta a dolgot. Lényeg, hogy elkezdtem járni a próbákra, és a múlt szombaton már sor is került az első fellépésre. Szerencsére nem komoly, egy táncos kolléga esküvője volt a helyszín, fizetés nélkül, szóval kellemesen stresszmentes, ideális terep egy első bevetéshez. Még nem láttam a videót, de érzésre azt hiszem, egészen tűrhető volt a dolog. Itt egy kép, amit készülődés közben csináltunk:

 

És hiába kacarásztam előtte, így tényleg nem feltűnő, hogy félmázsás műszempillák vannak rámragasztva, pedig mikor feltették rám, percekig röhögcséltem magamon a tükör előtt. Külön felhívnám a figyelmet a balszélső kollégára, ő Dustin, táncsoportunk egyetlen hímnemű tagja, és azt kell mondanom, nagyon is jól táncol. Ráadásul a fellépősminkemet is ő csinálta....:)))

És ha már képek, akkor még egy vidám fotó: Ez tegnap este készült a Blues bash-en, szóval nagyon friss. Sajnos nem tudtam igazán bulizni tegnap, mert a múlt heti megfázásom még kicsit érezteti a hatását, és nem akartam megkockáztatni, hogy előről kezdjem, így csak óvatos duhaj voltam. A kép is békés vacsorázás közben örökít meg, TC csinálta, kedvenc Muddy Basin Ramblers csapatom oszlopos tagja, aki amúgy elég komolyan fotóz és filmez. Én azt hittem, hogy a mellettem levő székben pihenő hangszereket fotózza, ahogy az erős fehér fényben csillognak, csak később tolta az orrom alá a kamerát, hogy megmutassa, engem is belekomponált a csendéletbe. Művészfotó-alanyok lettünk hát, én és a hamburger:)

 TC fotóit amúgy is érdemes megnézegetni, nagyon hangulatos képet adnak például Taipei életéről is. Itt a címe:

www.flickr.com/photos/poagao/

Még egy darabig én vagyok a nyitólapon, de gondolom, ez csak addig tart majd, amíg újabb képek nem kerülnek fel, ami alighanem hamarosan bekövetkezik.

 No, hát dióhéjban ennyit az elmúlt hetekről, aztán most már kicsit talán normalizálódik a helyzet, és fogok gyakrabban jelentkezni. Addig is jó képnézegetést!:)

Azért annyira nem is vagyok rossz helyzetben. A hongkongi osztálytársam ma kezd dolgozni egy kávézóban, átlagos tajvani órabér mellett. Ha ezt összehasnlítom a táncos munkáim órára kiszámolt pénzével (próbákkal együtt), akkor majdnem tízszeres különbség jön ki!

Igaz, nekem nincs mindennap munkám, vagy akárcsak rendszeresnek nevezhető sem.

Viszont szórakoztató, és ez is nagyon fontos. Most hétfőn például valami nagy helyi olajcég buliján dobáltuk az égbe a lábunkat egy jó kis kánkán keretében, és nem meglepő módon sikerünk volt. (A közönség nagyrésze negyvenes-ötvenes férfiakból állt, szóval a siker borítékolható volt, függetlenül a produkció művészi minőségétől) De mi is elégedettek voltunk, nem nagyon volt rontás, pedig akadt olyan rész, amit az utolsó színpadi próbán kellett megváltoztatni, mert a közönség felé való fenékbillegetést túl szemérmetlennek találta a rendezvény szervezője. Ehelyett a lábunkon levő műtetkót villogtattuk, amin természetesen a cég neve volt olvasható.

És ennek az estének köszönhetően most is van egy kis pénzem, be tudom fizetni az internet havidíját, és ennem is lesz mit jópár napig.

Sajnos nem készíthettünk videofelvételt a táncról, de azért itt egy fotó, hogy lássátok, hogy festettünk.

Máris várom a következő ilyen munkát!:)

Lehet, hogy a következő óriáspókot nem fogom lefújni, hanem kitörő örömmel fogadom majd. Aztán levágom, és megeszem. És örülni fogok, hogy kerül valami a tányérra. Esetleg megkínálom vele az oktatási minisztérium illetékeseit is, akik miatt erre a nagyszerű reformkonyhára váltottam.

Lényeg a lényeg, itt vagyunk lassan két hónapja pénz nélkül, közben fizettünk tandíjat, lakbért, közlekedést, miegymást, ösztöndíj meg sehol, tájékoztatás szintén.

Az addig oké, hogy a szeptemberi csúszni szokott, mert megvárják, amíg az újonnan jött diákok is beregisztrálnak, megnézik ki van itt, ki nincs, és aztán küldik a pénzt. Küldték is mindenkinek, csak nekünk nem.

Az a helyzet, hogy van néhány elmaradt dolgozatunk az előző szemeszterekből. Ez önmagában nem lenne nagy kunszt, mert a szakon majdnem mindenkinek van valamilyen lemaradása, csakhogy odafenn a minisztériumban (új kormány-új emberek) kitalálták, hogy márpedig ők addig nem adják ki a pénzt, amíg be nem fejezünk mindent. Kitalálni kitalálták, csak épp nekünk nem szóltak róla. Ha nem kezdjük el verni az asztalt pár hete, akkor még most sem tudnánk róla. Egyébként az ösztöndíj szabályzata nem túl részletekbe menő azzal kapcsolatban, hogy miként is kell számítani a tanulmányi eredményt, és így elég sok lehetséges interpretációnak van hely. Hát ők most egy kissé bizalmatlanabb változatban értelmezték a dolgokat, és nem tartották fontosnak, hogy mi is tudjunk erről. Majd észrevesszük - gondolhatták. Hát igen, ez bejött.

Aztán volt szó arról is, hogy írjunk alá egy papírt, hogy az év végéig befejezzük amit kell, ha nem, akkor levonnak a pénzünkből, és ha ez megvan, akkor kapjuk a pénzt tovább. Megírtuk, aztán újraírtuk mert hiányoltak belőle két írásjegyet, aztán lemásoltuk, mert több példány kellett, gyorsan leadtuk. Aztán nem történt semmi két hétig. Aztán ma már nagyon kész voltunk, és megint érdeklődtünk. A mai állás megint új volt. Új és egyszerű. Amíg nincs dolgozat, nincs pénz.

Az én részem ebből két tízoldalas nyelvészeti dolgozat, nem tudom, mennyi idő kell, hogy megírjam. Úgy, hogy közben az aktuális dolgokkal is haladni kéne, meg dolgozni is kell valamit (persze illegálisan, mert ösztöndíjasként nem dolgozhatunk) szóval remek.

Ha nem lennének a táncos munkáim időnként, akkor tényleg nem tudom, hogy miből élnék.

Komolyan ijesztő, hogy mennyire magasról tesznek erre az egészre az illetékesek, mindenki a másikra mutogat.

Mondtam már, hogy utálom a bürokráciát????????????

Ha másért nem, azért is ideje lenne családot alapítanom, hogy legyenek majd unokáim, akik a hasukat foghatnák a röhögéstől pár évtized múlva, hogy miket művelt a nagyi annak idején. Persze lehet, hogy inkább csöndben dugdosnák a szekrény mélyén, nehogy valaki meglássa....

Emlékeztek még az áprilisi Harley-bulira, amiről írtam?

Na, most kaptam róla két rövid videót, egyik ijesztőbb, mint a másik:)

Például emlékszem, hogy áradoztam a nagyszerű technikáról...nos, a technika tényleg jó volt, csak a technikust nem érdekelte különösebben, hogy mondjuk én halkabban énekelek a mikrofonba, mint a többiek, és egyformára állította mindet, minek következtében alig hallatszom. Vajon akkor minek tartottunk olyan hosszú beállást előtte? Na mindegy.

A videó egyik legfőbb érdeme, hogy jól látható rajta, mennyire mozgásképtelen voltam abban az iszonyat tűsarkúban. Viszont, amit eddig nem tudtam, hogy az énekes kolléga tűsarkú nélkül is sokkal viccesebben nézett ki nálam a lazán természetes terpeszállásban, a befelé dőlő térdeivel, amiről láthatóan egy pillanatra sem hajlandó lemondani, nehogy odalegyen a macsós varázs....vajon meddig gyakorolhatta???

 

A mellettem éneklő másik hölgy Luna, aki szervezi a táncos csoportot, ő az, aki annak idején leszólított a metrón. Amúgy profi énekes, nem is értem, miért vesztegeti az idejét a mi kis csapatunkra.

A második video meg a Sweet Child o' mine, csak sajnos éppen ott ér véget a felvétel, ahol én kezdek énekelni, hmmmm......

 

 

ROCK ON!:)

No, nesze nektek megint egy éjszaka közepén begépelt friss sztori - annyira friss, hogy még mindig a torkomban ver a szívem. Aludni úgysem tudnék most, hát szórakoztatlak titeket. Végülis nem egy nagy sztori, valószínüleg közületek a legtöbben bárki simán megoldotta volna, nyavalygás nélkül....na jó, mondjuk Krisztit kivéve, neki ajánlom ezt a bejegyzést, csak hogy ne legyen "honvágya" olyan nagyon.:)

Az történt, hogy háromnegyed kettő körül valamiért felébredtem, és ahogy kinyitottam a szemem, egy termetesebb pókot láttam az ágyam feletti falon üldögélni. A plafonomon sajnos a fal és az álmennyezet között van egy rés, pont az ágyam fölött, és onnan egyszer már érkezett hasonló vendég. Hát most megint. Nem az a nagyon nagy fekete, szőrös rémálom, mint amilyet Will menekített ki a fürdőszobánkból azon a legendás éjszakán (amúgy is meglehetősen sajátos magyar szókincse ekkor bővült a "kicsi pók" kifejezéssel), hanem annál kisebb, de még így is jóval nagyobb bárminél, ami otthon honos. Nagy, sötétbarna izé, persze jól betojtam. A dög meg masírozni kezdett a falon a sarok felé, és megállt nagyjából a ruhásszekrényem fölött. Ekkor felhívtam Willt, hogy hátha még nincs otthon, és hazaúton esetleg beugrana, de sajnos nem így volt, otthon ült Timmel, aki lelkesen próbálta kitalálni Will szavaiból, hogy miről is beszélhetünk, lévén a kicsi pókot magyarul emlegettük. Beláttam, hogy egyedül kell megoldanom. Kis tanakodás után nekiláttam eltakarítani a cuccokat a sarokból, hogy ha esetleg megindulna a jószág, akkor ne tudjon eltűnni a szekrényem mélyén, mert akkor nagy bajban leszek. Lábujjhegyen, fél szemmel a pókot lesve kicibáltam a szekrényt a sarokból - még jó, hogy olcsó fémvázas bóvli és nem tölgyfa - meg a hátizsákot, meg mindent. A lény rezzenéstelenül várt. Kiürült a sarok, én meg tervezni kezdtem. Kerítettem egy megfelelő méretű dobozt, meg papírt az esetleges humánus módszerhez, és előszedtem a rovarirtót a kevésbé humánushoz. Széket toltam a sarokba, hogy felérjem a pókot, aki látszólag nem is törődött a sürgés-forgással. Aztán eszembe jutott, hogy a múlt héten, a plafonon bulizós népek kedvéért beszereztem egy ultrahangos riasztót, és emlékeim szerint az nem csak régcsálók ellen volt javasolt a leírása szerint, így bőszen ráfogtam a betolakodóra, és bekapcsoltam.

Viccesen festhettem, ahogy fenyegetően nyújtogatok egy kis fekete műanyag dobozt a pók felé, persze csak tisztes távolból. Van a pókoknak egyáltalán füle? Ha van is, ez a botját sem mozdította, pedig én ha pók volnék, biztos leestem volna a falról a röhögéstől az idétlen és betojt kétlábú láttán, ahogy hadonászik azzal az izével éjnek éjvadján. Úgy látszik, a pókoknak nem csak fülük nincs, de humoruk sem nagyon.

Beláttam, hogy kénytelen leszek valami közelebbi hadműveletet tenni, ha aludni is szeretnék még az éjjel. Elhatároztam, hogy megpróbálom megfogni. Aztán hirtelen eszembe jutott: mi van, ha ez ugrópók? Nem értek ezekhez a lényekhez, ki tudja, talán repülni is tud, vagy csiripelni, vagy cserepes petúniává változni....szóval, jobb, ha óvatos leszek. Így hát védőfelszerelést öltöttem, nem utolsósorban időhúzás gyanánt, meg az ember valahogy csak magabiztosabb, ha van rajta nadrág, ilyen furák vagyunk. Tréningnadrágot, kardigánt húztam, sőt a bakancsomat is felvettem, hogy ha netán rá kell majd taposnom, akkor ne papucsban tegyem, hátha kicsit mellélépek vagy valami.....

Ennél a pontnál a dolog erősen emlékeztetni kezdett arra a régi-régi vidám napra, amikor az óvatlanságom miatt kiszabadult vendég csíkosmókus befogásáért forgattuk fel a hatalmas nagyszobát....itt is kezdtek teljesen a fejükre állni a dolgok, csak sajnos ez nem volt annyira vicces.

Hirtelen a pók elindult. Rövid, gyors, araszoló léptekkel kezdett mászni lefelé. Készenlétbe helyezkedtem a dobozzal, és próbáltam rávenni a kezemet, hogy ne remegjen. Nem nagyon ment. A pók jött lefelé, simán átgyalogolt a korábban rovarirtóval falra fújt csíkra, aminek az lett volna a célja, hogy ne engedje a ruháim közelébe....még szerencse, hogy a ruháim ekkor már távolabb pihentek. A pók már majdnem a padlónál járt, megpihent kicsit. Úgy döntöttem, lesz, ami lesz, megpróbálom megfogni, mégiscsak én vagyok a nagyobb, vagy mi. Óvatosan megközelítettem a lényt a dobozzal, bár a frász tört ki hogy közel kell menni hozzá. Aztán elszántam magam, és elindítottam a zutty-mozdulatot, de a piszok megérezte, és odébbszökkent. Én persze megrémültem a hirtelen mozdulattól, jól el is ejtettem a fémdobozt, ami csörömpölve gurult odébb a kőpadlón. A pók rémülten iszkolt, szerencsére az ajtó irányába, majd a félfa túloldalán, már kívül megpihent.

Na, legalább a szobából kint van. Óvatosan kislisszoltam én is az ajtón, és gyorsan becsuktam a közeli fürdőszobaajtót, nehogy oda találjon besurranni. Arra gondoltam, hátha a falon módszeresen végigkergetve ki tudom tessékelni a lakásból, de aztán beláttam, hogy ez nem működőképes ötlet, mivel az ajtónál sok egyéb lehetőség is kínálkozna neki meglépni, és egyáltalán nem biztos, hogy a kacskaringós kivezető utat választaná. A pók ekkorra már be volt tojva (welcome to the club, my friend), és sokkal fürgébben mászkált. Gyorsan lekapkodtam a falról minden lehetséges búvóhelyet, és meghoztam a szomorú döntést: ha nem tudom megfogni, akkor bizony halnia kell.

Csöndesen bocsánatot kértem tőle, majd irgalmatlanul lefújtam az iszonyatos szagú gyilkolóval. Szegény futott, futott, a sarokban beleakadt egy kisebb kolléga hálójába, majd kalimpálva lepottyant, ekkor kapott még egy nagy adagot. Valóságos tócsában kapálózott egyre lassabban, amikor az erősödő köhögési inger ráébresztett, hogy mégicsak mérget fújkálok itten, nem is kis mennyiségben, úgyhogy gyorsan ki is szaladtam az ajtó elé egy kis friss levegőért, mielőtt én is kapálózni kezdek.

Mikor visszajöttem a szúrós szagú lakásba, a kis kupac már nem mozgott, de láttam szegény gekkócskát menekülni kifelé a bűzből, a plafonon kacsázott a szellőző felé. Remélem, neki nem árt ez a dolog, legalábbis ilyen erősségben. Kicsit összeszedtem magam, és lapátra tettem a maradványokat. Még holtában is ijesztő volt szegény.... vajon miért ennyire iszonyatot gerjesztő egy ilyen lény? Pedig kisebb kartársait általában gond nélkül kirakom, ha kell, sőt többségük jelenléte nem is zavar, a fürdőszobában is lakik néhány. De ezek a nagyobbak mások valahogy, csak rájuk nézek és brrr....

Szóval vége lett az éjszakai előadásnak, de nem örültem neki nagyon. Megbuktam, nem voltam elég bátor és határozott ahhoz, hogy megmentsem az életét. Pedig nem ölök, ha csak tehetem, de most nem sikerült máshogy. Nagyon sajnálom, hogy így végződött. Will később rámcsörgött, hogy megvagyok-e még, és a következő, jellegzetesen Willes meglátással próbált bátorítani: "Fel a fejjel, az életben kell majd még ennél sokkal rondább dolgokat is csinálnod!" (Will a vigasztaló mondatok nagymestere, a legutóbb, mikor egy szakításfélét keseregtem el neki, azt találta mondani: "Ugyan már, hiszen annyi más seggfej van még a városban!") Persze mondott ennél biztatóbbakat is, de azért nem tudom, mikor fogok tudni elaludni. A szobámat mindenesetre hanyagolom ma éjjelre - már csak a torokkaparó szag miatt is.

Nohát ennyi a sztori mára, majd ha megtalálom a kábelt, akkor felteszem ide azt a  képet is, amit a néhai látogatóról készítettem, amikor még egyben volt, és a szekrényem felett ücsörgött. De most már négy óra van, lassan meg kéne próbálnom aludni. Holnap (ma) nemzeti ünnep, a "dupla tízes", a köztársaság születésnapja, munkaszüneti nap, juhé. Nekem elég érdekesen indult ez a jeles nap, az biztos.

Na, kiegészítésként itt a fotó hívatlan vendégemről.

 

Hát nem cukiiiii???!!!

Több, mint egy hete vagyok itt újra, lassan kezdem megint felvenni a ritmust. Legalábbis mintha újra megtalálnám az itteni hangulatokat, amiktől olyan jellegzetes a taipei létezésem. Például a tájfun is, igen. Tegnap igen nagy ramazuri volt odakint, kicsit aggódtam is, mert a "kertem" vízszintje aggasztóan emelkedett az özönvíz jellegű eső hatására, a két kicsi lefolyó meg  nem bírta tartani a tempót. Szerencsére magas a küszöböm, így még volt 4-5 centi mielőtt a víz menthetetlenül elönti a lakást, aztán végül alábbhagyott az eső, így megmenekültem. 

From ujra itt

Persze pont a legnagyobb szélben döntöttem úgy, hogy kaját pedig venni kell, és kimasíroztam az ítéletidőbe. Az esernyőm az első sarokig bírta, de amint elhagytam a viszonylag szélvédettebb részt, egyetlen rántással kifordult, és egy merevítője el is tört, lecsó. Szerencsére még használható volt, igaz hasznos már kevésbé, majdnem ugyanúgy bőrig áztam, mintha nem is vittem volna ernyőt. Ellenben jelentősen megnehezítette a szél elleni haladást, egy szélesebb zebra közepén egyszerűen elakadtam, mert olyan erősen fújt, hogy nem bírtam továbbmenni. Nagy nehezen learaszoltam az útról, de olyan volt, mintha betontömböket tolnék magam előtt, mindenesetre vicces látvány lehettem. A pékségben az eladólány minden teketória nélkül a kezembe nyomott egy papírtörlőt, szóval jól nézhettem ki.

Este már mondták is a tévében, hogy hétfőn nincs munka, nincs iskola. Aztán vicces módon a tájfun még este szétesett, éjjel csendes eső volt csak, és ma is egyszerűen őszies szutyok van, egész nap esik, de ez nem tájfun. Taipei kapott egy ajándék szabadnapot. Azért ahogy a híreket nézem, elég durva volt a móka mindenütt, autókat dobált, buszokat borogatott a szél, országszerte több, mint hatszáz villanyoszlop dőlt ki, földcsuszamlások, áradások, van minden, ami ilyenkor szokott.

Egy másik, nagyon fontos itteni dolog, a zene. Szombat este végre elmentem az első koncertre amióta őjra itt vagyok. Zoli is velem tartott, aminek nagyon örültem. Kedvenc blues-zenekarom a BoPoMoFo játszott, szerény közönségnek, de nagy lelkesedéssel, főként, hogy a Money Shot Horns nevű funky banda teljes fúvósszekciója is "beugrott" egy kis közös zajongásra. A hallgatóság létszáma így nem sokkal haladta meg a zenekarét, viszont volt helyünk táncolni. Sikerünk volt:)

From ujra itt

És hogy az otthonérzetem teljes legyen, visszajött a gekkó is, igaz, szegénykének valami baleset érhette a farkát, de ettől függetlenül a szokásos méltóságteljes módján ignorálta lelkes fotózásomat, még a vakuvillanásoktól sem hagyta zavartatni magát. Örülök neki, hogy újra itt van!

From ujra itt

Nagyjából félórával ezelőtt itt üldögéltem a gép előtt, és azon tűnődtem, vajon miféle érdekes, izgalmas, tanulságos dolgot fogok legközelebb itt közkinccsé tenni okulásotokra. Akkor még nem gondoltam, milyen közel a megoldás, és milyen távol van attól, amit elképzeltem.

Ugyanis most az a helyzet, hogy bőven elmúlt este 11, nekem holnap korán kell kelnem, mégis tágra nyílt szemmel virítok a gép előtt, és néha egy kétméteres bambuszbottal megcsapkodom a plafont, preventíve. Amúgy meg várom a Péter nevű felmentő sereget.

Azon dolgok egyike, amit az itteni lakásban nem annyira szeretek, csak ez otthon valahogy ritkán jutott a eszembe, az a társbérlet valamiféle élővilággal, akik a vékonyka álmennyezet fölött tanyáznak, és időnként szaladgálni támad kedvük. Ma este is. Na, ilyenkor végképp nem vicces lakótárs nélkül, ugyanis én folyton attól félek, hogy az odafent mászkáló egér, patkány, tarajossül vagy mittudoménmi egyszer csak a nagy viháncolásban átszkakjtja a falemezt, és bepottyan a lakásba, ajándékként a padláson feltehetőleg uralkodó évezredes mocsokkal együtt.De ha ezt nem is teszi, aludni akkor sem igazán tudok tőle.

 Úgyhogy most virrasztok. Ki kell valamit találnom majd ezzel a dologgal.... bárkinek valami jó ötlete?

Tadaaaaam!!!

No, bár időnként nem nagyon hittem benne, mégiscsak itt vagyok, mint az ősz, itt vagyok újra. Fura érzés megint ugyanúgy üldögélni a szobában, hallgatni a kinti forgalmat, és izzadni ezerrel, mint a nyári szünet előtt.... alig pár napja vagyok itt, de az otthoni hónapok máris kezdenek álomszerű távolságra kerülni tőlem. Persze nem is csoda, mikor olyan dolgokkal kell foglalatoskodnom, hogy milyen órákat vegyek fel, hova menjek elintézni a tartózkodási engedélyemet, illetve hogyan kerítsek egy olyan lakótársat, akivel hosszabb távon is el fogjuk tudni viselni egymást. De talán csak sorjában.

Otthon lenni nagyon jó volt, hiába, két év az elég sok. Különleges időszak volt ez, örömmel gondolok rá, nem csak a két éve nem látott családagokkal, barátokkal való találkozás miatt, hanem azért is, mert valahogy fura módon az utolsó pár otthoni hetemben olyan emberek kerültek elő, akikkel nemhogy két éve, de három, négy, vagy még több éve nem találkoztam. A rekord egy tizenhárom év szünet utáni találkozó volt, ebből is látszik, milyen öreg vagyok, a fenébe is:)

Aztán volt ám búcsúbulim is, sok kedves emberrel, sok zenével, meghatódással, ahogy kell.

From 2008.09.13_Irka_Firka_concert

Zoli albumában láthattok pár képet a neves eseményről.

Aztán egyszer csak fent ültem a repülőn (brrr...), az út sima volt, de nagyon hosszú, viszont a napkelték mindig gyönyörűek odafentről. Kinéztem az ablakon, és azt kívántam, bárcsak lenne nálam fényképezőgép, de aztán rájöttem, hogy fotón giccsparádé lenne úgyis az egész rózsaszín meg sárga színű felhőkkel, sőt még a gép szárnya is rózsaszín volt....

Velünk vannak az égiek! Az összes pálinkásüveg egyben megérkezett!

És újra itt votunk, az otthoni tizenkét fok után az itteni harminckettőben, plusz a pára, plusz az időeltolódás, juhé. Mivel reggel érkeztünk, az volt a terv, hogy valamilyen furmányos módszerrel megpróbálom ébren tartani magamat estig, hogy hamarabb átálljak az itteni időre. Nos, a furmányos módszer végül egy jelentős adag gulyásleves elkészítése lett, ami persze rögvest idecsalt néhány magyar ízekre sóvárgó, kiéhezett vendéget, valamint azt is megtapasztaltuk, hogy a pálinka a trópusi körülmények között is elképesztő sebességgel tud elpárologni.... legalábbis más magyarázata nem lehet annak, hogy alig öten igen hamar végeztünk egy teljes üveggel, valamint még kábé egy féllel.... a terv bevált, ébren maradtam. Hálás köszönet önzetlen segítőtársaimnak, Péternek, Kennynek, Willnek és Timnek ezért, akik hősiesen vállalták a hirtelen jött gulyásevés és pálinkaivás fáradalmait, egyetlen panasz nélkül. Ilyenek az igaz barátok!:)

Mosogatni már nem volt akkora élmény, meg amúgy is nagyon fura egyedül lenni a lakásban. Egyrészt jó, hogy a magam ura vagyok, másrészt nem annyira buli, hogy nincs kihez szólni, még a gekkók sem kerültek elő, akik régebben itt laktak a falon.  Kéne egy lakótárs, mert egyedül drága a hely, de nagyon nem egyszerű csak úgy összebútorozni valakivel, akit nem is ismerek, főleg így, hogy a szobák közti elválasztás egyetlen vékony falemez, vagyis hangszigetelés az konkrétan zéró. Hát, majd kialakul.

A tartózkodási engedélyem is folyamatban, befizettem a tandíjat, meg az esedékes lakásbérletet, szóval lassan tényleg megérkezem. Az első napok zizije után végre kezdem újra megtalálni a ritmust. Ma este sétáltam egy nagyot az éjszakai piacon, papajás tejet ittam és takoyakit ettem, és kezdtem megint otthonosan érzeni magam. Gondolom, még kell pár hét, hogy újra teljesen itt legyek, de már látom, hogy alakul.

Amúgy a lakás még mindig katasztrofálisan fest. Mielőtt eljöttem, bedobozoltam minden cuccomat, hogy Kenny, aki ideiglenesen beköltözött a szobámba, tudjon hova pakolni. Nos, ezeknek a kipakolása, plusz a magammal hozott alig tonnányi cucc elhelyezése egészen komoly kihívás. Mondjuk egyre kevesebb dobozon kell átugrálnom, de azért még nem problémamentes a dolog. Még pár nap, és okés lesz... na, gondolom addigra fog megérkezni az otthonról feladott csomagocskám, tizenöt kilónyi holmival, és kezdhetem az egészet előről.

Közben persze az iskola is beindul, szóval csak kapkodom a fejem, egyszerre kéne mindent intézni. És még egy csomó emberrel nem találkoztam, szóval nem fogok unatkozni ezután sem, azt hiszem. Megpróbálok majd visszarázódni a többé-kevésbé rendszeres blogírásba is.

Nohát most így elsőre ennyit a helyzetjelentésről, majd még irkálgatok mindenféléket, ahogy alakulnak a dolgok. Ahogy Taipeit ismerem, lesz mit:)