febr.16.

FIGYELMEZTETÉS!

Ezt a bejegyzést konzervatívabb beálítottságúak ne olvassák el, saját lelki egyensúlyuk megőrzése érdekében.

Az úgy kezdődött, hogy részben együttérzésből, részben önzésből az az ötletem támadt, hogy nem kellene mindig az Esztiék nyakán lógni, kicsit önállósítom magam. Ja, tényleg rettenetes, két évente három teljes hét, ez valóban a nyakonlógás tipikus esete! Hogy legyen egy kis idejük nélkülem egymásra is, én meg kicsit megpróbálhassak kommunikálni az itteni kedvencemmel, Willel. Eszti megkérdezte tőle, lenne-e kedve egy kis időre vállalni a mama-szitter szerepét. Volt, úgyhogy lett egy közös délutánunk. Nagyon izgatottan vártam, ez egy újabb fejesugrásnak ígérkezett egy ismeretlen városban, ismeretlen szokások között, egy igazából mégiscsak ismeretlen emberrel, ismeretlen nyelven. Hogy még érdekesebb legyen a dolog, alighogy megérkezett értem, ismét elkezdett szakadni az eső. Én az ő szemével szerettem volna látni a várost, hiszen Eszti mutogatja a sajátjával, hadd nézzem meg minél több oldalról. Ez valamiért nem jött össze, indulás előtt egy városról szóló útikönyvben keresgéltek turistáknak való látnivalókat. Mikor elindultunk lefelé a lépcsőházban, nagy csöndben, mert ugye a beszéd segédeszközök nélkül problémás volt, már kicsit megbántam, hogy ezt kértem, nagyon úgy nézett ki, hogy csak bénázás lesz belőle. Egy darabig tényleg inkább arra hasonlított, bár Will mindent megtett a szórakoztatásomra. Először egy buddhista templomot néztünk meg, de ez két okból sem volt nagyon jó, egyrészt ünnep volt, és hatalmas tömegben kellett tolongani, másrészt sokminden volt, amihez jó lett volna magyarázat, de ugye a nyelvtudás....

Miután ezen túlestünk, egy híres sétálóutcán tolongtunk végig, mindenféle érdekes kajásbódék között, tömegben, esőben. Természetesen itt sem tudtunk beszélni arról, hogy mi micsoda. Aztán még végigballagtunk az éjszakai piacon is, de kommentárok nélkül az sem volt az igazi. Egyre kínosabbnak tűnt a helyzet, hasonlított ahhoz, amikor mindenki udvariasságból csinálja amit csinál, miközben már eleg van belőle. Néztem szegény fiút, ahogy ballagott beletörődötten, nyilván már rég megbánta amit vállalt, kuka mamát kísérgetni a szar időben. Nézegette az óráját, mennyi van még hátra. Közben már agyon áztunk-fáztunk, nekem is kezdett elegem lenni. Nem teljesen így képzeltem el én sem. Amikor aztán a következő saroknál megkérdezte, hogy mit szeretnék, sétáljunk-e még, vagy elfáradtam már, úgy döntöttem, elég a jólnevelt bénáskodásból, én bizony mondom, amit gondolok. Úgyhogy azt válaszoltam, ugyan, igyunk már valamit. Ettől varázsütésre megváltozott a hangulat, neki is kivirult a feje, és én sem éreztem tovább, hogy púp vagyok a hátán. Valahogy a kommunikáció is jobban ment ezután. Nézegette az útikönyvet, hova lehet beülni. Mivel az elegánsabb helyeken amellett, hogy drágák is, úgyis csak feszengeni lehet, mondtam, hogy valami rossz kocsmát nézzen. Elkezdtünk össze-vissza kóvályogni a városban, különböző metrókkal, taxival, gyalog, de a holdújév miatt minden zárva volt, ahova vinni akart. Közben változatlanul szakadt az eső, és be is sötétedett. Mégis nagyon jó volt, sokat hülyéskedtünk, nevettünk közben. Egyre viccesebb lett ez a képtelen helyzet, amit aztán végül sikerült megkoronázni. Mivel semmi sem volt nyitva, az lett a dolog vége, hogy egy boltban vett magának sört, nekem bort, és leültünk vele a bolt mellett, a metró kijáratánál a lépcső melletti kőre. Valamilyen nála lévő papírokkal letakarta, először arra ültünk, aztán találtunk igazi hajléktalan-bútorokat, összehajtogatott papírdobozt. Így már egészen otthonos volt, ültünk a papíron, mellettünk a pia, körülöttünk a cuccaink, egészen jól festettünk hajléktalanoknak. Jól szórakoztunk azon, hogy megnéznek minket. Így, hogy ültünk, már előkerülhetett a szótár is, és az alkohol is sokat segített a nyelvi nehézségeken. Valahogy jobban értettem, és vagy jobban eszembe jutottak dolgok, vagy ő is jobban értette, amit én gagyogok, de szóban, írásban, szótárral, kézzel-lábbal remekül eltársalogtunk. Lehet, hogy fölösleges dolog annyit magolni, elég meginni napi három üveg bort, és néhány hónap múlva le lehet tenni a felsőfokú nyelvvizsgát. Beszélgettünk komoly dolgokról is, meg idétlenkedtünk is. Igazán nagyon jól sikerült ez a délután. Köszönet az esőnek, meg az ünnepnek. Ha csak simán beültünk volna valahova, az egy sablontörténet lett volna, így viszont biztos, hogy örökre emlékezetes marad. Hehe, azért figyelitek, eljönni Tajvanra, és Taipeiben egy amerikai haverral meginni egy italt valami normális helyen, az már "sablontörténet"....extrémsportoló lesz belőle, akárki meglássa! Megint egy újabb "sosem hittem volna"-helyzet, így pár órára igazán élvezetes volt a homeless-szerep, nem is beszélve a hozzá tartozó remek társaságról. Úgy tűnt, hogy ő is jól érezte magát, úgyhogy folyt. köv. Pedig akár roppant udvariasan és jólnevelten végig is bénázhattuk volna az időt. De jó, hogy nem így lett! Erről a világraszóló eseményről csak egyetlen kép készült, letelepedésünk után, itt még tökéletlen a bútorozás. 

From 101 és környéke