Én legalábbis fogok.
Nem is akárhogy!

Hétfőn, kisebb bonyodalmak után megvettem a repülőjegyet, úgyhogy ha az égiek is úgy akarják, hamarosan otthon leszek.

Elég felfoghatatlan, így két év után, mivel most már Tajvanra is azt szoktam mondani, hogy otthon, szóval most hazamegyek otthonról....hmm.
Lényeg a lényeg, három hónapot fogok Magyarországon "nyaralni" mielőtt visszatérek a következő szemeszter kezdésére. Hogy a blogommal addig mi lesz, azt nem tudom, lehet, hogy azért irkáli fogok bele. Esetleg átváltok angolra, hogy az itteniek is követni tudják, mi újság velem. Majd még kitalálom.

A repülés ugye nem a kedvenc sportom, úgyhogy a húszórás útért kevésbé vagyok oda, de otthon lenni már nagyon jó lesz.

Folyton egy dal jár az eszemben, egy kanadai dalszerző, Geoff Berner műve, annak is főként az első versszaka, amely a repülésről szól, és brilliáns tömörséggel fogalmazza meg a közlekedés eme fajtájához fűződő fenntartásaimat. Ideteszem eredetiben, mert sajnos képtelen vagyok azonosan frappáns magyar fordítást gyártani belőle. Ha valakinek sikerül, kérem, tegye közkinccsé.

"The Lord will let you fly in an aeroplane,
But only for so many times,
The Lord will let you fly in an aeroplane,
But only for so many times, O Lord, Only for so many times.
Because people without wings, In giant metal things,
Were never really meant to fly,
So every time I fly in an aeroplane, I wonder, is this the last time?
O Lord, I wonder, is this the last time?
And then I just put it out of my mind,
Young people, I drink to put it out of my mind. "

Sajnos a zenéje nincs meg, illetve csak egy saját felvételű mp3 fájlom van, ami nem túl jó minőség, úgyhogy kimaradtok a melódia élvezetéből, ami kár, mert igazán remek dal. Én például gyakran énekelem teli torokból, amikor robogóval közlekedem a városban. Általában sikerem van vele.:)

Az úgy volt, hogy több mint egy hónappal ezelőtt a metrón leszólítottak.
Krisztivel és Hannal mentünk esküvői bulira, amikor a metrón odajött hozzánk egy nő, és elkezdett beszélni - kizárólag hozzám, mintha a többiek ott sem lettek volna. Kérdezte, táncos vagyok-e, merthogy neki van egy csoportja akikkel fellépéseket vállalnak, és beszállhatnék. Adott névjegyet is, aztán leszálltunk. Az első gondolatom az volt, hogy felejtős, nem szállok be kétes bulikba, isten tudja, lehet hogy valami csajközvetítő cég, mittudomén. Aztán arra gondoltam, egy kis utánaérdeklődést megér, ami ennyire direktbe sétál be az életembe, azon érdemes elgondolkodni, hogy miért is jön. Ezért írtam egy emilt, hogy kíváncsi vagyok a részletekre, válaszként kaptam egy videót, amin külföldi lányok táncoltak show jelleggel. Úgy gondoltam, adok egy esélyt, és elmentem egy táncpróbára.
A társaság nagyon vegyes, a lányok mindenhonnan vannak, Amerika, Guatemala, India, és jónéhány kelet-európai kolléga, közülük van, aki már öt éve tagja a kis csoportnak. Többségük angoltanár (mi más) de van köztük hozzám hasonló diák is. A már-már profi táncostól a jó alakú, de kevésbé jól mozgóig mindenféle típus akad, vegyes társaság, de kellemesen családias a hangulat.
Szóval beszálltam.
A "főnök", aki leszólított a metrón, Luna, szintén remek táncos, főleg latin stílusban, egyébként énekesként működik, és nem mellesleg szervezi a fellépéseket a tánccsoportnak, meg a többi produkciónak akikkel kapcsolatban áll. Már az első találkozáskor kérdezte, hogy tudok-e énekelni, amire a tánccal kapcsolatos válaszomnál jóval határozottabban mondtam az igent.
Aztán egyik nap hívott, hogy van egy éneklős munka, érdekel-e. Mondtam, hogy persze, mit kéne csinálni. Rock? Még hogy vállalom-e? Ezer örömmel! Már ha meg tudom csinálni!

Ebből lett az, hogy tegnap este motoros macának öltözve ráztam magam a színpadon a Taipei 101 tövében a Harley-Davidson nyitóbuliján.

Izgalmas kihívás volt, több szempontból is.
A stílust bár imádom, de nem sokat énekeltem eddig, talán nem is igazán az én hangomnak való. Aztán a nagy színpad, technika, az is mind szokatlan, mégiscsak kocsmában énekeltem az elmúlt pár évben.:) Nagyjából ismeretlen zenésztársak, és az eddigi legnépesebb közönség.....szóval a kihívás adva volt, és a tízcentis tűsarok már csak a hab volt a tortán.

Azért mikor odaértem a soundcheck előtt, és megláttam a színpadot, bizony kicsit megremegtek a lábaim.















Itt viszont nem kellett olyasmiktől tartanom, hogy nem működik a mikrofon, vagy hogy nem fogom hallani magam a kontoll-hangfalon, a technika ugyanis nagyon profi volt.

Minden izgalmam és gyomorgörcsöm ellenére a show jól sikerült, bár sajnos az eső miatt kevesebbet játszottunk a tervezettnél. Mondanom sem kell, a korai befejezés után kb. tíz perccel elállt......


















Sajnos kevés képem van a buliról (klikk a képre a többiért), a fotógép, amit Krisztitől loptam kölcsön és Will kezébe nyomtam, sajnos lemerült a móka felénél. Majd megpróbálok szerezni felvételeket máshonnan, úgyis szép számmal láttam fotógépeket meg kamerákat. Ha találok valamit, feltétlenül megosztom veletek!

Az egyik hátulütője az itteni életnek az, hogy az emberek jönnek-mennek. Igen, néha ez az előnye is, de amikor olyan emberektől kell elköszönni, akiket szeretünk, az sosem vidám. Ilyenkor jönnek a búcsúbulik, hogy csakazértis mulassunk együtt még egy jót.
Igaz, ez a mostani még csak amolyan elő-búcsúparti volt, tekinthetjük bemelegítésnek.
Bulizós kis csapatunk oszlopos tagja, Kriszti (nem a lakótársam, hanem egy másik Kriszti) készül visszatérni Kanadába Istvánnal együtt. Mivel egy hirtelen elhatározással korábbra hozták az utazás időpontját, az elő-búcsúbuli kicsit légbőlkapottan indult, de persze így is jól sikerült.
Sörözéssel kezdtük egy helyen, amit sikerült megutálni, nagy, zajos, és pocsék a kínálat. Talán ezért is döntöttünk úgy, hogy lelépünk, mármint a női szakasz, ha már egyszer az a ritka alkalom adódott, hogy öten összejöttünk. Szóval a férfikat hátrahagyva (nekik láthatóan megfelelt a sörözős-dumálós verzió) elmentünk a Roxyba.


Én még eléggé küzdöttem az égés nyomaival, hólyagok a bőrömön, hámlás, sebes száj, épp ezért is semmilyen smink vagy különösebb kiöltözés nem játszott nekem aznap este, eredetileg én is csak nyugis estét terveztem, de persze a táncikálásnak nem tudtam ellenállni.
Elég érdekes látvány lehettünk, öt őrült magyar nőszemély táncol együtt, nagyon jól éreztük magunkat. Egyben az is bizonyítást nyert, hogy nincs ronda nő csak kevés alkohol, mert a teljesen hétköznapi cuccommal, enyhén leprásnak kinézően foszló bőrömmel, és heges számmal együtt is akadtak rajongóim. Persze mindannyiunknak, de én voltam a legszebb, az tuti.:DDD
Nagyjából hajnali kettőig roptuk, én még tovább is bírtam volna, de így is nagyon jó volt. Úgyhogy a következő buli már egyértelmű, mikor Krisztiék visszajönnek a pár hetes utazásból, lesz egy estéjük itt mielőtt indulnak vissza Kanadába. Na, az még egy érdekes este lesz azt hiszem.
Majd tudósítok!

Pár hete voltunk egy érdekes programon, "Selyemút bazár" néven. Volt színpad igen kellemes zenékkel, meg sátrak közel-keleti kultúrával, meg persze ételekkel. Krisztivel kimentünk megnézni, élveztük a zenét, a giroszt, meg a zseniális tejberizst, amit épp pár nappal korábban keztem hiányolni. Voltak fotósok is, és hát a két külföldi csajsziról is készült pár kép.Ebből az egyiket egy blogon láttuk viszont, ami alighanem egy fotósé.
A blog itt tekinthető meg:
www.tonylee.idv.tw/tony/mylog/image/2008/0329/
Igaz, kínaiul van, de a képek szépek.

És íme az a bizonyos fotó is, szerintem egész jó lett, bár a szemeim kissé furák:







































A kép alatt a következő szöveg olvasható kínaiul:
"Tudjátok, hogy nagyon szeretek széplányokat fotózni, és ezeket a külföldi lányokat látva persze hogy nem bírtam kihagyni a lehetőséget... ők pedig nagylelkűen hagyták magukat lefotózni! De ez a bátorságom sajnos csak a külföldiekkel szemben van meg, pedig láttam itt sok szép tajvani lányt is, de őket nem mertem megkérdezni."

Ez már a harmadik évem Tajvanon (atyaég!), de csak idén érett meg bennem az elhatározás, hogy el kéne menni az évente megrendezett Spring Scream nevű fesztiválra. Ebben nagy motiváció volt az is, hogy most már ismerünk jónéhány zenészt és zenkart is, így pláne jó mókának tűnt. Nem is beszélve arról, hogy a héten Taipeiben 16-19 fok, eső, eső, eső, közben néztem a neten, hogy Kentingben, ahol a fesztivál is van, 30 fok, napsütés. Mi ez, ha nem motiváció?
Persze mire elszántuk magunkat Krisztivel, hogy akkor megyünk, már nem lehetett neten szállást találni a környéken. Végül Will mentett meg minket (lassan nemhivatalos őrangyalunk lesz, a múltkor székekkel ajándékozta meg szerény háztartásunkat), és kölcsönadta a sátrát. A fesztivál péntektől vasárnapig tartott, mivel ez a péntek egy hagyományos kínai ünnep, a sírok lesöprésének napja.
(Ilyenkor mindenki hazautazik a "családi fészekbe", ez is egy ilyen összejövős ünnep, nem annyira mint a holdújév, de azért nagyon fontos esemény. Ennek volt köszönhető annak idején Kínában, hogy Péterrel 24 órát ültünk a vonat "fapados" kocsijában Kanton és Shanghai között, mert máshova nem volt már jegy, és így is kb. kétszerannyi ember volt a vonaton, mint ülőhely....kalandos út volt, csak annyit mondok, hogy lehányták a hátizsákomat...)

Szóval mi úgy terveztük, hogy a hosszú utat nem egyben tesszük meg, hanem csütörtök este lemegyünk Kaohsiungig, megalszunk Zolinál (és elkunyeráljuk a zászlóját a sátorra), és péntek reggel, lehetőleg a tömeget megelőzve utazunk tovább a sziget déli csücskéhez. Mint kiderült, ebből a "tömeget megelőzve" kitétel erős naivitásnak bizonyult.

Csütörtökön még vásároltunk, készülődtünk, végül este hét körül indultunk neki. Aggasztó jel volt, hogy a gyorsvasút honlapja többnyire nem működött, aztán mikor igen, akkor sem lehetett már helyjegyet foglalni. Azért nekivágtunk, lesz, ami lesz.
A gyorsvasút szerelvényén négy kocsi van ami nem helyjegyes, hanem aki kapja-marja alapon vehető igénybe, no ide vettünk jegyet, és feltuszkoltuk magunkat a leghamarabb induló vonatra. Ez azt jelentette, hogy a kb. hétezer forintos jegyünkért ülhettünk a csomagokon a vécé előtti keskeny folyosón. Igaz, így is kevesebb, mint két óra alatt jutottunk le Kaohsiungba (több mint 300 km), de azért elég bosszantó volt. Kipróbáltuk a vadonatúj kaohsiungi metrót is, ami további tömegnyomort jelentett, mivel a metró még ingyenes (gyakorlatilag próbajárat), viszont csak két kocsis szerelvények járnak, kb. tízpercenként, elképzelhető, hogy mi megy ott. Sebaj, azért bejutottunk vele a belvárosba, onnan feltaxiztunk a hegyre, és megaludtunk Zolinál. Szinte zavaró volt a csend a tajpeji lakás után.:)
De reggel arra kelni, hogy ragyog a nap a tengeren, hát az valami fantasztikus, főleg úgy, hogy a fővárost szakadó esőben hagytuk el. Zoli nagyon rendes volt, és lefuvarozott minket meg a nagy batyuinkat a hegyről, és nekiláttunk az út második felének. Tévedtem a tömeggel kapcsolatban, a Kenting felé menő buszok ugyan 10-15 percenként jártak, mégis vagy fél órát kellett várnunk, hogy feljussunk egyre. Három óra zötykölődés után megérkeztünk Hengchunba, ahol átszálltunk még egyszer, aztán már meg is érkeztünk a legeslegdélebbi csücsökre, az Erluanbi parkhoz.
Akárhányszor járok erre, mindig lenyűgöz a vidék.
Ahogy az út mellett balról egyre közelebb jönnek a  hegyek, jobbról meg a tenger, míg végül az út csak egy keskeny sáv balra a zöld, jobbra a kék tömeg között... és napsütés ezerrel, időnként homokos partsávok, az ember méregdrága utazási irodák katalógusaiban lát ilyen színeket, és akkor is azt gondolja, hogy csak felturbózták a képet..de nem, ez tényleg ilyen nagyon kék, meg nagyon zöld, hihetetlen. Mire megérkeztünk a parkhoz, már teljes extázisban voltunk a látványtól. Maga a park is gyönyörű, nagy dimbes-dombos terület (okosan a kemping a legtávolabbi csücsökben, hadd másszunk hegyet három tonna cuccal), rajta elszórva a színpadok, a domb tetején világítótorony, szétnézve majdnem minden irányba tenger, illetve Kelet felé az már a Csendes-óceán.....


(az albumhoz klikk a képre)

Az elején nem volt sok időnk gyönyörködni, jegyvásárlás, cipekedés, sátorverés, matracfújás stb. volt a program. Meg persze a zászló kitűzése, ami már csak azért is hasznos, mert így könnyű megtalálni a sátrat.















Mikor megérkeztünk, már szólt a zene, így amint befejeztük a megérkezési procedúrát, rögvest indultunk körülnézni. Sajnos aznap este nem voltunk elájulva a zenei kínálattól. Viszont már találkoztunk ismerősökkel, meg ismerősök ismerőseivel.
Kicsit azt vártuk, hogy olyan lesz az egész buli, mint a Sziget, és hát van is hasonlóság (ez is sziget, hehe), de azért ez valahogy egy kisebb rendezvény, például nincsenek sztárzenekarok, még helyiek sem, nemhogy nemzetköziek. Azért a hangulat kellemes volt, bár nekem életem egyik legrosszabb éjszakája volt a pénteki, mert nem bírtam aludni a zajtól úgy hajnali háromig, amikor már fizikailag rosszul voltam a kimerültségtől. Nekem felfoghatatlan, hogy hogyan lehet aludni úgy, hogy az ember sátrától húsz méterre egy kocsiból metálzene szól, tíz méterre filmvetítés van, három méterre pedig dobolnak....lehet hogy az alkoholezrelék a dolog nyitja, nem tudom.
Végül aludtam vagy öt órát. azt sem túl jól, miközben azt fontolgattam, hogy másnap hazamegyek. Végül persze nem tettem. Szombaton spontán tengerpart-látogatásra mentünk Charles-szal, és holland barátjával, aki kocsival volt, így el tudtunk menni a távolabbi, de kellemesebb Jialeshui-nál levő partszakaszra.
Ráadásul az már a sziget keleti oldala, vagyis az óceán....
A part valóban gyönyörű volt, így amint megérkeztünk, Krisztivel már ugrottunk is a vízbe, és nevettünk a kopaszokon, akik még jódarabig a parton piszmogtak. Mint kiderült, napolajjal kenegették magukat, és mint kiderült, nekik volt igazuk....


Akadt egy kis gin-sprite is, úgyhogy egészen paradicsomi helyzetben éreztük magunkat. Sajnos kicsit túlságosan is belefeledkeztünk a mókába, és nem figyeltünk arra, hogy nem kéne ilyen lazán heverészni a napon dél körül, még habfehéren....

Délután már kezdtem érezni, hogy gáz van, estére pedig rosszul is lettem, rázott a hideg, és émelyegtem. Persze akkor voltak a legjobb koncertek, én meg nemhogy táncolni nem tudtam, de volt hogy vissza kellett mennem a sátorba ledőlni. Remek.
Az idei fesztivál érdekessége a fura vízumhelyzet volt.
A jelentkező zenekarok tagjainak ugyanis fellépési engedélyért kellett folyamodniuk, amit elméletileg a hivatásos zenészek kaphatnak meg. Ez azt jelenti, hogy az itt élő külföldiek kérelmét, akiknek többsége angoltanár, többnyire elutasították. Engedély nélkül fellépni viszont törvényellenes, vagyis akit elkapnak, azt tutira kitoloncolják a vízummal kapcsolatos szabályok megsértése miatt. Elég nagy volt a felháborodás emiatt, mert ezzel szinte minden külföldi zenekar fellépése lehetetlenné vált, sokan le is mondták a dolgot. A Muddy Basin Ramblers például meg sem pályázta az engedélyt, úgy döntöttek, hogy nekik nem éri meg a macera.
Végül több zenekar is vette a bátorságot, és fellépett engedély nélkül. Ez azzal járt, hogy amikor ellenőrzés közeledett, akkor szám közepén letették a hangszereket és iszkoltak a színpadról... valamint az esetleges videofelvételek esetére többen álruhákat vettek, ez mondjuk gyakran kifejezetten emelte a hangulatot.
A Public radio például nemcsak remekül nézett ki az "álruhában", de fantasztikus volt a szövegük is, ugyanis minden szám előtt-után elmondták, hogy ők a panamai AM-FM zenekar, akik a tragikus légibalesetben odaveszett Public Radio zenekar rajongói, ezért az ő számaikat játszák, és angolul is csak azért beszélnek, hogy a közönséget tanítsák....

Én meg csak ültem a füvön és cidriztem....nagyon sajnálom, hogy zeneileg pont a legjobb részt hagytam ki. Másnap aztán kezdődött a komolyabb szevedés, fájt mindenünk, majd szétszakadt a bőrünk, a ruhát is alig tűrtük meg magunkon. És így kellett nekivágni a hazaútnak. Próbáltunk beférni valakinek az autójába, de sajnos mindenki tele volt, így kénytelenek voltunk újfent tömegközlekedni. Az égett vállal történő zsákcipelés örömeiről inkább nem írnék, csak annyit mondok, hogy én is végig káromkodtam, pedig igazán nem szokásom. Persze nem ment semmi egyszerűen, a busz lerobbant alattunk, a gyorsvasúton megint nem volt helyjegy, igaz, ezúttal sikerült ülőhelyet szereznünk. Mikor végre hazaértünk, az első lendülettel lehajigáltuk magunkról a ruhát, és vastag testápolóréteg alatt álldigáltunk a ventillátor előtt, mert úgy még nagyjából elviselhető volt az élet.
Azóta hullámzóan vagyunk, hétfőn én voltam jobban, mentem is könyvtárba, Kriszti szegény meg nyögött itthon, aztán tegnap én nem bírtam menni sehova, mert hőemelkedésem lett, és elkezdett kidurranni a szám, úgy festettem, mint egy kezdő pornósztár az első ajakfeltöltése után....nos, mára inkább horrrorfilm szereplője lehetnék, mert kezdenek pici sárga hólyagok burjánzani a számon, ami még mindig kétszerese a normál méretnek. De hát így jár, aki ennyire bamba..ráadásul pár évvel ezelőtt már sikerült hasonlóan leégnem, igaz nem ennyire durván, de az is Tajvanon volt, április első napjaiban, az óceán mellett....nem tanulok én semmiből.

Viszont azóta tudom, miért ez a neve a fesztiválnak, mert a hétvége óta ha bármi hozzáér a bőrömhöz, bizony üvöltök.....

Ennek ellenére azt gondolom, hogy jó buli volt, és örülök, hogy lementünk, de ezt a mostani mókát nem kívánom senkinek. Ráadásul épp kezdtem megbékélni a bőrömmel, hogy helyenként már nem vörös, hanem szép barna, erre tegnap elkezdett hámlani a szép barna a homlokomról, alatta meg ragyogó rózsaszín....










Na, ezt a képet csak kicsiben teszem ki, de azt hiszem a szám mérete jól látszik így is, a részleteket meg inkább ne is lássátok. Majd beszámolok a horrorsztori folytatásáról is, addig drukkoljatok, hogy minél hamarabb visszanyerjem emebri külsőmet...

Már majdnem egy hónapja itt laktunk, mikor végre sor került rá. Igazából Taizhongban annyira belelkesedtünk a közös főzőcskézésbe, hogy nem bírtuk abbahagyni, így nem sokkal később, igaz szerényebb méretekben, de megismételtük a produkciót. Már csak azért is, mert nem minden barátunk tudott eljönni tizenötödikén, és őket sem hagyhattuk ki a jóból. Különben is, végre van konyha, és lehet főzni!!!!
Elég spontán módon alakult ki a buli, ha jól emlékszem egy vagy két nappal előtte találtuk ki a dolgot, így nem sok idő volt szervezésre. Ettől függetlenül (vagy tán épp ezért) jól sült el a dolog. Zoli találó meglátása szerint már azért megérte a dolog, mert végre egyszer rendesen kitakarítottunk. Na igen, ha van miért, ugye....:)




















Az olyan apróságok, minthogy nincsenek székeink, meg asztalunk is csak egy kicsi, senkit nem zavart, jól elüldögéltünk a földön. Volt közös főzőcske (mindenki nagyon lelkesen segített!), cigánykártya-vetés, és persze sok bor.....
A menü a karácsonyi bulin már jól szerepelt aszalt szilvás csirkemell-tekercs volt tejfölös uborkasalátával és krumplipürével. Nem egy tradicionális magyar fogás, de gyorsan elkészül és finom.






















További képeket szokás szerint a fotóra kattintva találhattok.

Már régóta terveztük, hogy megismételjük a karácsonyi főzősbulit Márknál Taizhongban, és ezúttal hívunk mindenféle egyéb nemzetiségű barátokat is. Némi időpont-tologatás után végül épp nemzeti ünnepünkre sikerült fixálni az eseményt, persze akármikor is lett volna, úgyis találunk apropót az ünneplésre, értsd, ivásra.
A legelszántabbak már pénteken este megkezdték a bulit, mi szombaton kora délután érkeztünk Willel, aki már korábban is lelkesedett a magyar kultúráért, különös tekintettel az ételekre.
Eleve nagyon jó volt újra találkozni az egész bagázzsal, meg persze folyamatosan magyarul beszélni. Kicsit furán is éreztem magam néha, mert már elszoktam attól, hogy ha valakivel magyarul beszélek, akkor esetleg rajta kívül más is megértheti. Izgalmas lesz majd így hazamenni....:)
















Nyitásként persze pálinka, meg volt paprikáskrumpli is, a bevásárlás csak ezután következett. Jól felpakoltunk a gulyáshoz meg a gombapörkölthöz, hazacipeltük, aztán jöhetett még egy kis pálinka a főzés előtt. Utána pedig munkához láttunk.



















Nekünk Zolival még tartott a hét hét húsmentes időszak, izgalmas volt úgy főznia gulyást, hogy nem kóstolom meg. Illat után tájékozódtam, illetve a számos lelkes önkéntes segítségével, akik szorgalmasan kóstolgattak, és mondták hogy mi kell még. Ilyen összmunka után igazán nem csoda, hogy a leves remekül sikerült, és bár menet közben az egy lábosból háromra duzzadt, végül az utolsó cseppig elfogyott.















Ezen a képen Dave Chen (tudjátok, Muddy Basin Ramblers) meri magának talán a harmadik adagot... nagyon örülök hogy ő is el tudott jönni! Úgy tűnik, a gulyás neki is bejött!
Miután a gulyás elkészült és elfogyott, nekiláttunk a gombapörköltnek, hogy a néhány vega is ehessen végre, velem együtt. Igaz, hogy hagyma nem maradt már, és éjfél lett mire elkészültünk, vagy talán épp ezért, de annak is nagy sikere volt, már csak a tejföl miatt is. Utána még volt zenehallgatás meg némi táncikálás is, csak úgy lazán. Meg persze Edda és egyebek kórusban éneklése, a nemmagyar vendégek derültségére, akik a szöveg értése nélkül is jól mulattak. Én addigra meglehetősen elpilledtem, így sajnos már nem volt túl sok erőm dalolni, mikor felmentünk a tetőre és Dave elővarázsolta a gitárját.




Viszonylag hamar ledőltem aludni, a többiek még sokáig beszélgettek. Reggel viszont még kitartott a hangulat, főleg, amikor nekiláttunk, hogy elosszuk magunk között a Már konyhájában még fellelhető fűszereket, satöbbit, mivel ő akkor már javában készülődött haza, és nem tervezte, hogy piros aranyat, maci kávét, vagy betűtésztát vigyen haza, mi viszont lelkesen csaptunk le ezekre a kincsekre.
Mindent összevetve nagyon jó buli volt, nagyon örülök, hogy összehoztuk. Kár, hogy Márk hazament, igazán nagyszerű házigazdánk volt mindkét alkalommal. Remélem, ha más nem, hát majd otthon össze tudunk majd jönni néha kicsit főzőcskézni.




















(katt a képekre Zoli albumához)

Mindenkinek köszi!:)

Az utóbbi időben kétszer is színpadra kerültem, és egyiknek sem volt köze az énekléshez. (Pedig hogy hiányzik már....!!!!)
Az első még a holdújév elején volt, a tánccsoportommal léptünk fel egy bevásárlóközpontban. Ez volt az első táncos produkcióm, katasztrofális is lett, több ok miatt.
Az egyik, elég egyértelműen a lelkiállapotom volt, lásd előző poszt, szóval még nem voltam igazán táncikálós hangulatban, viszont a csoportot sem lehetett cserbenhagyni azzal, hogy én nem megyek.
A másik, hogy nagyon elégedetlen voltam a felkészülésünkkel. Kétszer próbáltunk együtt (csak ezért lebumliztam kétszer Xinzhuba), ami egy hagyományos táncos mókához sem lenne túl sok, a miénk ráadásul improvizatív stílus, vagyis a vezető csinálja ami eszébe jut, a többiek meg mennek utána. Ez eddig még oké is lenne, de. A lassú résznél 9/8-os zenénk volt, amire viszont rendes nyolcakat táncoltunk, ami persze némi billegést okozott a tempóban. A fura, hogy ez rajtam kívül láthatóan senkit sem zavart. A gyors résznél meg a vezetőnk mindig elsiette a tempót, nekünk meg persze vele kellett sietnünk, ami nem volt egyszerű mutatvány.
Ráadásul, mivel nekem semmilyen fellépő hacukám nincs, ezért a többiektől kaptam szoknyát, csingilingit, sminket, mindent, és abban a lila-rózsaszín színvilágban valahogy nem igazán találtam magam, a hajamba tűzdelt művirágokról nem is beszélve, és ez sem sokat segített a közérzetemen.
Érthető módon nem voltam igazán ellazult és könnyed a fellépésen. Közben is éreztem, hogy nem vagyok az igazi, de utána látva a fotókat, még egyértelműbb lett a dolog. Ha ezek után van merszetek, Zolinál láthattok pár képet a buliról.





















Ezek után nem vagyok róla meggyőződve, hogy máskor is hívnak majd fellépni. Pedig ennél biztosan jobban menne...:))

Szerencsére a másik fellépés kellemesebb emlék marad.
Zoli noszogatására megkerestük a tajpeji daoyin iskolát, tetszett amit láttunk, és becsatlakoztunk, hogy amennyire lehet, folytassuk amit Zou bácsitól elkezdtünk tanulni. Sok dolog máshogy megy itt, mint ahogy mi tudtuk, de összességében igen szimpatikus, és persze hatékony. Bár a haladó csoportba akartak tenni minket, mi kis tűnődés után úgy döntöttünk, mégis inkább az alapoktól kezdjük, és valóban, így is bőven van mit tanulni.
Talán két hete volt, hogy elkezdtük az órákat, mikor szóltak, hogy lesz a szervezet évi rendes találkozója, ahol bemutatót is tartanak majd, és hogy ugye megyünk mi is bemutatni. Bevállaltuk, gondoltuk, miért is ne kalimpálhatnánk a többi kezdővel együtt a színpadon. Ebből végül az lett, hogy a mi csoportunkban a sok szemérmes ember mind nem kívánt csatlakozni, úgyhogy végül hárman maradtunk. Egy másik kezdő csoport ülő gyakorlatokat csinált elöl, a mi feladatunk az volt, hogy hátul állva mutassunk be néhány lazító gyakorlatot. Nem nagy dolog, öt perc, zenére. Aztán a tanár bácsink a bemutató előtti utolsó órán mondta nekem, hogy akkor majd én vezetem kis csoportunkat, és próbáljam jól időzíteni a váltásokat, hogy kijöjjön az öt perc. Hát akkor azért kicsit megijedtem.
Hazahoztuk a cédét, és gyakoroltunk. Mondanom sem kell, baromira izgultam. A vicces az volt, hogy a rendezvényen mindenki nagyon kedvesen és segítőkészen próbált eligazítani minket, és többen is próbáltak a vendégek számára fenntartott helyekhez terelgetni minket, aztán persze volt nagy megdöbbenés, mikor mondtuk, hogy nemhogy nem vendégek vagyunk, de még a bemutatón is részt veszünk. Alighanem mi vagyunk a szervezet első külföldi tagjai, mindenesetre hamarosan mindenki tudta, hogy mi is fellépünk majd. Aztán mikor valóban ránk került a sor, és mentünk elfoglalni a helyünket a színpadon, megdöbbenve hallottam a bemondó hölgyet, amint felhívja a kedves egybegyűltek figyelmét a kezdő csoport két magyar tagjára, mesélve rólunk ezt-azt, például hogy milyen remekül beszélünk kínaiul. Hmmm, azért erről megkérdezhettek volna minket előre, de hát így jártunk, mi lettünk a különlegesség aznapra. Adtunk az országimázsnak!
Szerencsére élesben is sikerült megtartani a begyakorolt tempót, így egész jól kijöttünk a zenére, aminek nagyon örültem. Meg annak is, hogy túlvagyunk rajta, mert azért csak nagyon izgultam.:))
Itt láthattok pár képet a nevezetes eseményről:

















Azért jó lenne most már énekelni is valahol, valamikor....

Régóta nem írtam, oka van sajnos.

Megpróbálom elmondani, bár ennyi idő után is nehéz.

 

Régóta terveztem, hogy írok egy hosszabb bejegyzést Zou bácsiról, a „Tajvani papámról”, aki valóban lányaként kezel, aki olyan sokat segített nekem a ferde gerincemmel, és akitől annyi mindent tanulunk Zolival. Meg kellett volna írnom már régebben. Amikor még nem kellett múlt időt használnom.....

 

Igen, szóval volt születésnapom is, valamikor régen, még egy másik életben, január elején, és volt egy szülinapi vacsorám bábeli hangulatban, vagy ötféle nyelven beszélve, ami olyan jól sikerült, hogy két nap múlva meg is ismételtük. Néhány képet láthattok róla az albumomban:

Aztán volt egy sűrűbb időszak, közeledett a szemeszter vége, beadandó dolgozatok, miegyéb, fáradt voltam és nyűgös, és Kaohsiungba is régen látogattam le, pedig nem jó hírek érkeztek onnan.

Talán csak nem akartam meghallani....

 

Aztán azon a hétfői napon csörgött a telefonom, és azt már nem lehetett nem hallanom, mikor Zou bácsi lánya elakadó hangon mondja nekem, hogy a „Papa” elment...

Leírhatatlan, amit akkor éreztem.

Az első sokk, és néhány gyors telefon után már úton is voltam Kaohsiung felé, igyekezve nem bőgni a vonaton, és folyamatosan azt érezve, hogy most már a francnak sietek, jöttem volna egy héttel előbb...

De azért mentem, mert nem lehetett nem menni. Pedig akkor még nem is tudtam, mi vár ránk. A gyorsvasút állomásán Zoli várt rám, nem sokkal jobb bőrben mint én. Ő addigra már volt a családnál is, segített nekik amit lehetett. És mentünk.

Az öreget az éjszakai munkából hazatérő felesége találta meg kora reggel. Mire én megérkeztem, már átvitték egy ravatalozó-félébe, és felállították előtte az ilyenkor szokásos oltárt, buddhaszobrokkal, virággal, füstölővel. Ide jöttünk ki mi is.

 

Ahhoz képest, hogy sinológus volnék, nem sok fogalmam volt róla, hogy mennek a dolgok ilyenkor. Hát, nagyon máshogy mint nálunk.

A buddhista kínaiak hisznek benne, hogy a lélek ilyenkor még a test közelében marad, ezért úgy beszélnek a testhez, mintha még élne. A másik, számunkra szokatlan dolog, hogy ilyenkor még meg lehet nézni, el lehet köszönni tőle. Nekem az egyik legmegrázóbb pillanat az volt, amikor a lánya, mikor bevezetett minket a sárga függöny mögé, ahol ott feküdt az öreg egy lepel alatt, szinte hétköznapi hangon kiáltott be előtte: „Papa! Eszterék jöttek meglátogatni téged!”

Aztán beléptünk, én őrültmód szorongattam Zoli kezét, és nem tudtam, képes leszek-e arra, ami jön, de úgy éreztem, ha nem teszem meg, nagyon bánni fogom. Ezért nagy levegőt vettem, és megnéztem. Igazából mondtam is volna dolgokat, de nem nagyon bírtam megszólalni, ezért csak belül gondoltam végig amit akartam, bízom benne, hogy így is tudja, ha tényleg ott volt.

Még aznap megvolt a koporsóba helyezés szertartása is, megengedték, hogy részt vegyünk rajta, holott ez igazából a családnak szól. Volt sok füstölőgyújtás, szútraolvasás, közben a szakemberek hátul felöltöztették a testet új ruhába, majd mindannyian bementünk hozzá. Ilyenkor elméletileg nem szabad sírni, mert ha a lélek azt látja, hogy szomorkodunk utána, akkor esetleg itt marad, és nem tudja elhagyni ezt a világot, de nekem sajnos nem nagyon sikerült visszafogni a könnyeimet. Újra elköszöntünk tőle, és megköszöntük neki mindazt amit kaptunk tőle. A koporsóba került mellé néhány a kedvenc ruháiból, szellempénzből hajtogatott lótuszok, majd kimentünk, és újabb füstölőket gyújtottunk, amíg lezárták a koporsót. Mire mindennek vége lett, már késő este volt.Most találkoztunk először az öreg fiaival, akikről pedig annyit hallotunk már.Elmondták, hogy a család most negyvenkilenc napon át vegetáriánus lesz, így segítve a lelket, hogy el tudja hagyni a világot, így mi is csatlakoztunk ehhez.

 

Hullafáradtan értünk haza, mégis nagyon nehéz volt elaludni...

Másnap is kimentünk a ravatalhoz. Ilyenkor a család egész nap ott van kint, napi háromszor ételt visznek a léleknek, reggel-este odateszik a törülközőjét-fogkeféjét, hogy „mosakodhasson”, és nem utolsósorban fogadják a barátokat, ismerősöket, akik jönnek elköszönni. Mivel folyamatosan ott kellett lenniük, így mi segítettünk, hogy az épp folyamatban levő költözést be tudják fejezni. A nagyjából már kirámolt lakásban kellett összepakolnunk a maradékot, és a költöztetőkkel átvitetni a hűtőt, mosógépet, ilyesmit.

Hát nem volt könnyű újra ott lenni azok között a falak között.... az üres ágy látványa percekre elnémított mindkettőnket....   aztán nekiláttunk a munkának, és jó volt tenni valamit, valamit, amivel neki segítettünk, még ha csak közvetve is. De hiszem, hogy számított a segítségünkre, és tudta, hogy megtesszük majd, amit lehet.

 

A költöztetők könnyed öt órás csúszással érkeztek, viszont utána elég gyorsan sikerült az átpakolás, igaz így is este lett, mire végeztünk.

Másnap én visszajöttem Taipeibe, egyrészt, hogy nekilássak a lakáskeresésnek (a bérleti szerződésem február végéig szólt, és nem szándékoztam maradni), mert közeledett a holdújév, amikor megáll az élet, utána meg már alig két hét, és vége a hónapnak. Másrészt pedig úgy éreztem, nem bírok ott maradni abban a városban, aminek minden utcasarka rá emlékeztet, vissza kell jönnöm kicsit, behúzódni a vackomra és nyalogatni a sebeimet....aztán pár napra rá úgyis újra ott lesz a helyem, a hamvasztáson.

 

Persze Taipeiben sem volt sokkal könnyebb, az emlékektől nem lehet szabadulni. A lakáskereséssel sem jártam sikerrel, maradt minden az utolsó hetekre. De ez sem izgatott különösebben.

 

Aztán visszamentem, és eljött a napja a végső búcsúnak. Ez is egy hosszadalmas szertartás volt, ahol a koporsót átkísértük a hamvasztóhoz, majd a lélektáblát hazaszállítottuk az új lakásba, ott elhelyeztük, majd mire ezzel megvoltunk, a hamvasztás is lezajlott, mehettünk a hamvakért. Pontosabban a csontokért, mert itt így szokás, elég sokkoló is volt nekem, mikor egy fémtálcán kihozták a maradványokat, köztük többcentis, felismerhető csontdarabokat is. Azért csinálják így, mert ilyenkor a hozzátartozók jelképesen segítenek a hamvaknak elfoglalni az „új lakóhelyet”, ami azt jelenti, hogy sorjában mindenki átrak pár csontdarabot a tálcáról az urnába (evőpálcikával.....). Miután minden belekerült, az urnát lezárták, és elvittük egy buddhista halottas helyre, nem tudom, mi a neve az ilyennek. Egy hatalmas épület, minden emeletén polcok sora, kicsit olyan mint egy óriási csomagmegőrző, csak persze sokkal ünnepélyesebb. Itt kapott az urna egy szekrénykét, szemben egy buddha-szoborral. Elhelyeztük, a megfelelő imákkal kísérve, majd egyszerre csak vége lett az egésznek. Még közösen  megebédeltünk, aztán ment ki-ki haza...

 

Ott voltunk, láttuk, részt vettünk benne. És mégis: felfoghatatlan, értehetetlen, és legfőképp: elfogadhatatlan.

 

Légüres térben teltek a napok, próbálva nem gondolkodni, hátha akkor kevésbé fáj. Főleg a „mi lett volna, ha...” típusú önmarcangolás kerülendő ilyenkor lehetőség szerint, mert segíteni nem segít, viszont pokolian fáj.Aztán egy idő múlva az ember azt hiszi, hogy túlvan rajta, hogy megszokta, elfogadta....aztán egyszer csak észreveszem, hogy jelen időben beszélek róla....

Persze az élet nem áll meg, elmúlt a holdújév, visszajöttem, lakást kerestünk, találtunk, költöztünk, indult az új félév, döcög a szekér. Mégis, a világ sosem lesz már ugyanolyan....

 

 

Az sms tömör műfaj, nemigazán könnyű maradandót, vagy akár csak különlegeset alkotni benne. Mégis, vannak olyan ragyogó személyiségek, akik képesek egy ilyen egyszerű kommunikációs tranzakcióban is megcsillantani egyéniségük  legmélyebb lényegét. 
Nos, egy ilyen nem mindennapi gyöngyszemmel ajándékozott meg egy kedves ismerős, úgy érzem, önzés lenne részemről, ha ezt a kincset nem osztanám meg veletek.
Ehhez egy kicsit mesélnem kell az előzményekről.

Emlékeztek még a blues bash-re, ahol olyan jól éreztem magam?
Meg arra, hogy meséltem valami őrült amerikai fószerről? Jake-nek hívják, és most kicsit többet megosztok az élményből, amit a vele való találkozás jelentett, csak hogy jobban átérezzétek majd az irodalmi mélységeket később.
Szóval úgy találkoztunk, hogy én Garyt, a félbrit-félír haveromat vártam a metrónál, amikor felbukkant egy fehér arc. Mivel a világ végén voltunk, esélyesnek tűnt, hogy aki külföldi, és erre jár, az szintén a blues bash-re igyekszik. Ahogy sejthető volt, megszólított, és kérdezte, hogy hogy jut el a koncertre, én meg nagylelkűen felajánlottam, hogy várjon velem együtt egy kicsit, és akkor a többiekkel együtt őt is elkalauzolom oda. Beszélgetni kezdtünk, ekkor még csak viselhetően tűnt lököttnek az ipse, 40-50 körüli, magas, vékony pacák, ami nagyon fura rajta az a szája, valahogy féloldalasan beszél, ami nem segít sokat az érthetőségén, főleg, hogy erőteljesen amerikai angolt beszél, és nem fukarkodik a szlenggel.
Természetesen angoltanárként funkcionál.
Megpróbálta kitalálni az akcentusomból, hogy honnan vagyok, nem sikerült, pedig az össze európai országot felsorolta, ami az eszébe jutott, hát, kis hazánk nem voltt közte. De mikor megmondtam, legalább tudta, vagy legalábbis úgy bólogatott, mint aki tudja. Elég hamar egyértelművé vált, hogy mint szinte minden amerikai, ő is rettenetesen szeret beszélni, hát hagytam. Mivel itt még ártalmatlannak tűnt, megadtam a telefonszámomat, mikor azt magyarázta, hogy ő is játszik valami zenekarban, és szól, ha lesz koncertjük. Buta liba-e vagyok?:)))

A móka akkor indult, amikor befutott Gary a barátaival, egy 7-8 fős angol brigáddal, és buszra szálltunk. Igen élénk eszmecsere alakult ki, én meg sem próbáltam követni, de az egyértelmű volt, amikor Gary valami olyat mondott, hogy az amerikaiak mind csak magukról szeretnek beszélni, de azt nagyon. Nem alaptalan megállapítás....:))
Mérsékelt feszültségekkel, de megérkeztünk a helyszínre, Jake feloldódott valahová a tömegben, nem bántuk nagyon.
Hanem aztán időről időre előkerült, egyre különösebb halmazállapotban, amit akkor értettem meg, mikor kedélyesen megkérdezte, nem akarok-e szívni "valamit". Hát, akármi volt is az a valami, nem akartam, főleg akkor nem, ha olyan leszek tőle, mint ő. Az a valami ugyanis egyre agresszívabbá és gátlástalanabbá tette, mindenféle beszélgetésbe beleszólt, osztotta az észt. Mikor az ominózus gázmelegítő körül alakult a csevely, akkor is ott téblábolt, még a találkozásunk előtt lelkesen elmagyarázta Willnek, hogy van itt egy magyar lány, akinek nagyon tetszik a zene, majd amikor magunktól szóba elegyedtünk, durván közbevágva figyelmeztetett, hogy ne feledjem, az ő érdeme, hogy megismerkedtem a zenekarral. Örök hálám.

Valamint a férjemről is elkezdett kérdezősködni, akinek állítólag a fényképét is látta....izé, szóljatok, ha elmaradtam valamiről, ennyire részeg lettem volna valamikor???:))
 
Később az eső miatt a buli átköltözött a Capone-ba, ami azt jelentette, hogy taxikba pakoltuk magunkat, és átmentünk. Ekkor szerencsére rám már óvó szemek vigyáztak, úgyhogy amint bemásztam a taxiba, rögvest néhány jószándékú brit ugrott be mellém, megakadályozva a sertepertélő Jake-et abban, hogy csatlakozzon. Sajnos nem fér olyan sok ember egy kocsiba...
Mérgelődött is rendesen, nem irigylem azokat, akiknek végül utastársa lett. De valahogy csak megérkeztünk az étterembe. Kisvártatva Jake is befutott, egy filléres, sárga esőköpenyben parádézva, amelyet szemtanúk elmondása szerint egész este nem vett le. Ekkorra már mindenki ismerte őt, ami nem is kis dolog. Én végül azért is léptem le korainak számító este tíz körül (és így utólag már sajnálom is), mert az angol barátom is ment, és nem éreztem biztonságban magam "testőr" nélkül.
Azt már később hallottam, hogy utána is csinálta a fesztivált, például éjfél körül elkezdett mindenkinek panaszkodni, hogy hogyan fog hazajutni, mikor már nincs metró (pár megálló távolságról van szó, abszolút gyalogolható távolság, de taxival sem drága), mire Will emberbaráti gesztusként a kezébe nyomott egy marék aprót, ami tutira elég egy ilyen hosszúságú fuvarra, mondván fogjon egy taxit, legyen szép estéje. Jake, a finom úriember elvette a pénzt, majd egyszerű mozdulattal lehajította a földre.
Figyelmes barátoknak köszönhetően nem lett verekedés a dologból, de nem volt sok híjja.
Azóta valaki állítólag látta egyszer a vasútállomás környékén őgyelegni csirkejelmezben....

Nos, ez a gáncs nélküli lovag pár nappal később küldött nekem egy sms-t, hogy milyen jó volt a buli, és hogy hívjam, ha van kedvem együtt lógni vele, zenélni, akármi. Valahogy nem volt, nem válaszoltam, és azt hittem, ennyiben is marad a dolog.
Tegnapelőtt azonban újra kaptam tőle egy üzenetet. Nagyon összeszedhette magát, mert komolyat alkotott. Szeretném itt közölni, mindenféle változtatás nélkül ezt a remekművet, és ne feledjük, anyanyelvű, angoltanárként dolgozó egyedről van szó:

"Hi, esta. I'm that handsome an intelligant guy who met you at the blues festival. How are you? Are you still doing your belly dancing? Hows school? When you go back to hungrey?"

Én ehhez nem is nagyon tudok mit hozzáfűzni. Tartalom és forma harmóniája.
Szerintetek fogok neki válaszolni?

Nagy örömömre szolgál, hogy elmondhatom, a múltkori írásban körberajongott zenekar cédéje neten is megvásárolható (hogy Magyarosrszágra is szállítanak-e azt még nem ellenőriztem), és ami még jobb, hogy az adott oldalon meg is lehet hallgatni a számokat! Igaz, elég furán működik a rendszer, mivel a zene csak akkor szól, ha az adott ablak van legfelül, szóval nem nagyon lehet mellette mást csinálni a gépen, vagy lehet az összes szám lejátszását választani és akkor a stream mellett lehet más ablakot is megnyitni. Kétperces minták vannak fent a dalokról, kedvcsinálónak mindenképpen jó, még akkor is, ha nekem kicsit döcögősen ment a letöltés, remélem, nektek jobb lesz.
Emitt a cím:
http://cdbaby.com/cd/davidchenatmbr

És bónuszként egy szerintem nagyon jó kép, ami egy folyóparti zenélgetés utáni hazaúton készült a metrón... (azt nem tudom, hogy a metrókocsi a műsor előtt vagy közben ürült ki ennyire....)






















Jó zenehallgatást!:)

Hiába nincs hó meg mínuszok, azért karácsony itt is van. A nyugati kultúra divatjának jegyében tajvanon is igyekeznek karácsonyt tartani, sajnos eddig azt hiszem csak a legborzalmasabb külsőségek átvételéig jutottak, úgy mint giccses, de méginkább rettenetes dekorációk (fenyőfa nincs, műfenyő is ritkán, vagyis "fának" jó minden, ami kicsit is háromszögletű, mondjuk egy létra, vagy egyszerűen csak három egymásnak döntött rúd, amire fel lehet tekerni a csillivilli izéket) "Merrz Christmas" feliratok mindenfelé (sok még tavalyról vagy ki tudja mikorról maradt, most végre megint aktuális), illetve ami számomra a leginkább katasztrófa, az iiiiszonyatos karácsonyi dalocskák.

Én eredetileg nagyon szeretem a karácsonyi dalokat, zenéket, van egy meleg, mégis ünnepélyes hangulatuk, vagy egyszerűen csak vidámak. Persze ehhez az kell, hogy a megfelelő hangszereken, énekhangon szólaljon meg a dolog.... akkor még örülni is tudnék annak, hogy minden sarkon a Jingle bells, a Csendes éj, a God rest ye, merry gentlemen vagy a Joy to the world szól. De nem így. Bár gyanítom, hogy otthon is a bevásárlóközpontok, ilyen-olyan boltok nagyrésze a hasonló elektromos gagyiváltozatokat részesíti előnyben, de azért emlékeim szerint néha ki lehet fogni valami igényesebbet, akusztikus hangszerekkel, esetleg kórussal, stb. Na itt ilyen nincs, kizárólag a legnyálasabb, legkommerszebb, alighanem egyetlen szintetizátoron összebarkácsolt tucctuccalapú borzalmat képesek valamiért játszani karácsonyi zene címén. Nekem meg persze a hideg rohangál tőle a hátamon, sajnos nem a jó értelemben.

Egyszer volt szerencsém kórust hallani, ráadásul élőben, na az is érdekes volt.
A Muddy Basin Ramblersből ismert barátom, Will társaságában bóklásztunk a Daan parkban, amikor kezünkbe nyomtak egy szórólapot, hogy karácsonyi koncert lesz épp ott, épp aznap este. Mint kiderült a mormonok szervezték az egész bulit, elég sokan vannak errefelé. Na, gondoltuk, ezt nem hagyjuk ki, így hát letelepedtünk a szabadtéri színpaddal szembeni dombtetőre, a nézőtértől távolabb, egy üveg bor társaságában, és kíváncsian vártunk. Jó volt néhány ismerős darabot hallani végre emberek előadásában, bár sajnos a kórus alighanem inkább a hitbéli lelkesedés alapján működött, semmint zenei profizmusból. Fura volt hallani, hogy a kínai kórus időnként mennyire nem érzi az egész kórusbanéneklés lényegét, erejét, nekem legalábbis ez jött le egyik-másik számnál. A Greensleeves duett feldolgozása pedig egyszerűen ijesztő volt, nagyon fura harmóniákkal. A zongorista technozenén nőhetett fel, mert kizárólag az ütemek első hangjára volt képes hangsúlyt tenni, amitől az egész hangzás nagyon monoton lett, szerencsére a vonósok, főleg a hegedű sokat javított a dolgon, meglágyította a kicsit szögletes kórust, érdekes módon az énekeseknek is jobban ment a legato, amikor a hegedű szólt. Mindent összevetve jól mulattunk, bár a járókelők kicsit furán néztek a két buggyant külföldire, akik a füvön ücsörögtek a hűvös estében, boroztak, és időnként hangosan énekeltek két szólamban...:)

Na persze azért volt karácsonyunk is, ha csak kiskarácsony, de akkor is. Márk nagylelkűen  meginvitált minket Taizhongi lakásába, ami elég nagy volt ahhoz, hogy ott bulizzunk. Volt sütés-főzés, fadíszítés, forralt bor, és persze magyar beszéd, úgyhogy jól éreztük magunkat. Csináltunk halászlevet is, bár ez kicsit vakmerő vállalkozásnak tűnt, lévén hogy Gábor volt az egyetlen köztünk, aki egyáltalán látott már halászlevet készülni, de talán épp ezért mertünk belevágni. Az sem zavart minket, hogy általunk teljesen ismeretlen tengeri halakból kellet dolgoznunk, végül ránézésre választottunk ki három-négyféle halat, ami kicsit hasonlított a pontyra, aztán nekiláttunk. Szegény Péter kapta a javát a munkának, ugyanis ő távolította el a halak szemeit, ami nem volt egy dekoratív jelenség, főleg az első néhány próbálkozás alatt, amikor törölgettük a szétfröccsenő halszemet mindenhonnan....brrr. A nagyobb balestektől Márk törkölypálinkája óvott meg minket azt hiszem. Ettől eltekintve egész jól sikerült összehangolni a konyhai munkákat, és két adagban a vacsora is elkészült, közben akadt forralt bor is, és a dekorációt rendező csapat is szép munkát végzett.

Igaz, olyan nagyon bensőséges, ünnepi karácsonyi hangulatot nem sikerült teremteni, de azt hiszem mindenki tisztában volt vele, hogy ha sikerül, akkor az jó eséllyel kollektív bőgéssé fajul, mert mindenkinek eszébe jut, hogy végülis itt vagyunk a világ végén otthoni család, barátok stb nélkül, és elkezdenénk veszettül sajnálni magunkat.... úgyhogy inkább ittunk, beszélgettünk, és így is nagyon jó volt. Képeket Zoli albumában találhattok a jeles estéről:













Megosztom veletek az eddigi legjobb itteni szenteste-programot amit hallottam:
Jill, Han és Helen vettek egy hatalmas pulykát, megsütötték, jóízűen ettek belőle amennyit bírtak, majd a tetemes fennmaradó mennyiséget azon melegében kivitték és szétosztották a környék kóbor kutyái között..... na ez nekem az igazi karácsonyi hangulat!!:))

Komolyan, olyan vagyok, mint valami tizenéves csitri, ha megtetszik valami (valaki, ajjaj!), akkor totál bezsongok, és egészen agyatlan módon rajongóvá válok. Na, így harmincéves fejjel megint sikerült.
De akkor is tök jó...:))


Az úgy volt, hogy még november elején kaptam egy emilt az amerikai csoporttársamtól, hogy valami helyi zenekarnak lesz lemezbemutató koncertje szombaton, és hogy neki tetszett, mikor korábban látta őket, hát szól nekünk is, hátha valakinek volna kedve. Nekem épp nem akadt egyéb tennivalóm, belehallgattam a csapat holnapján a zenékbe, és úgy tűnt, fogyasztható, hát elmentem. (Az is motivált, hogy ezer éve nem volt alkalmam élőzenét hallgatni, mert Kaohsiung ebből a szempontból eléggé kisvárosi hangulatú, azaz nincs semmi.:) ) Egyedül vágtam neki, hogy majd az amerikai lánnyal ott találkozom. Ebből az lett, hogy elég furán éreztem magam, mikor megérkeztem egy nagyobbacska terembe, ami tele volt magas fehér emberekkel (80% amerikai minimum, de talán több is), akik láthatóan ismerték egymást, én meg csak kóvályogtam fel-alá. Aztán befutott az osztálytársam is néhány barátjával, onnantól intenzív nyelvlecke volt egy darabig, nem lehetett sok ember ott rajtam kívül, akinek nem angol az anyanyelve. Közben feltűnt, hogy fura öltözékű pasasok bóklásznak a teremben, zakóban, nadrágtartóban, esetenként tollas vadászkalapban, na mint később kiderült, ők a zenekar.
 A zenekar tagjai mind Taipeiben élnek már jónéhány éve, Amerikából, Angliából érkeztek. Külön móka, hogy az együttes vezetője David Chen ázsiai, viszont Ohioból származik, vagyis amerikai (nagyon vicces amikor kínaiul beszél és amerikai akcentusa van), ugynakkor TC, aki származásilag amerikai, és úgy is néz ki, azonban immár hivatalosan is tajvani állampolgár, és beszéli nem csak a mandarint de a tajvanit is.


Aztán egyszer csak fények le, taps, bejöttek ezek a fura fazonok, és belecsaptak a dologba, én meg kábé a harmadik ütem után kész voltam.
"Bluegrass", mondta az osztálytársam, nekem meg halványan rémlett, hogy a Békebíróban volt egy csapat aki ilyesmit játszott, de sosem hallottam őket. "Tipikus amerikai zene", riogatott valaki más, amitől elsőre megijedtem, mert kapásból a mai mainstream könnyűzene "tehetségei" jutottak az eszembe, de aztán az Aerosmith-re gondoltam, és megállapítottam, hogy van remény. Ezek után az a hat fószer a színpadon valami egészen mást csinált. A rezesek erőteljes jelenléte mellett (szaxi, trombita, harsona, mikor mi) természetesen a gitár dominált (néha bendzsó valamint ukulele), és ami igazán különlegessé teszi a dolgot, az a ritmusszekció. Az ütős kolléga például egy régimódi fém mosódeszkával a nyakában pompázik, amin kis fémbigyókkal játszik, isteni recsegős hangja van. A basszus hangszerek a kedvenceim, az egyik a "jug", ami egy fémbödön vagy palack vagy mi, és azt fújják, na annak leírhatatlan akusztikai élmény az eredménye.


A másik talán még mókásabb, az alapja ugyanis egy nagy piros műanyag lavór, made in taiwan. Ennek a fenekére fúrtak egy likat, belekötöttek egy gumizsinórt, aminek a másik végét egy botra kötötték. A botot megemelve, magasságát változtatva lehet a gumizsinór feszességét befolyásolni, ezzel a különböző hangmagasságot elérni. Na ezt pönegtik lelkesen, majdnem olyan a hangja mint a basszusgitárnak, csak a lavór ugye jó nagy rezonátor, úgyhogy kellemes, telt hangja van a dolognak. Ezen kívül előkerül még síp, dob, nádihegedű, és bármi egyéb, amivel zajt lehet csinálni.
Maga a zene elég nehezen meghatározható, hogy tényleg bluegrass-e, azt nem tudom, de ha igen, akkor én nagyon szeretem a bluegrass-t. Kicsit country, kicsit dixie, néha blues, de ami a lényeg, hogy látszik rajtuk, hogy piszkosul élvezik amit csinálnak, és azt hiszem ettől igazán jó. Én a dixie-t eddig igen unalmas műfajnak találtam a hangos rezesekkel, de ebben az interpretációban nagyon másképp hangzik a dolog. Én már az első számnál szerettem volna táncolni. Ezzel más is így lehetett, mert a színpad előtt lassan felbukkantak az első "fecskék", és mivel ehhez a zenéhez nehéz lenne bármilyen kötött táncformát találni, hát csak úgy szabadon hajigálta mindenki a tagjait, ami nem volt rossz látvány. Később nekem is iskerült rávennem a társaságot, hogy csatlakozzunk, az utolsó számnál pedig konkrétan mindenki táncolt, a székeket félretolták, és az egésznek kezdett házibuli-hangulata lenni. Igen gyorsan elszaladt az idő, pedig több mint egy óra volt a koncert, de én húsz percnek éreztem. Aztán mikor vége volt, szaladtam is haza, hogy még legyen metró meg busz, és ne kelljen taxiznom.
No, ez volt az első találkozásom a bandával, akiket úgy hívnak:
THE MUDDY BASIN RAMBLERS

Később az osztálytársamtól átvettem a frissen megjelent cédé anyagát, és  itthon meghallgatva is tetszett. Sőt, veszélyes anyagnak találtatott, ugyanis valahányszor hallom, visszatarthatatlanul vigyorogni kezdek, ami mondjuk reggel a buszon iskolába menet egész érdekes jelenség.
Aztán a sors keze betette a lábát, amikor egy szerda estén épp a kínai óránk kezdésére vártunk az egyetem folyosóján Kennyvel beszélgetve. Nem meglepő módon valami zenei dologról beszélhettünk, mert Kenny spontán táncra perdült, pontosabban fura módon kezdte rángatni a kezét meg a lábát. Ekkor tűnt fel a folyosón egy ismeretlen srác, aki kissé döbbenten nézte a produkciót, majd odajött hozzánk. Mint kiderült, ő nem itt tanul, csak szórólapokat osztani jött, mert van valami társasága, akikkel bulit szervezenek, és azt reklámozza. Kellemesen elbeszélgettünk, azt is említette, hogy a hétvégén lesz egy blues fesztivál valahol, két nap zene, istenien hangzik. Meg is adtam neki az emilcímemet, és ő elküldte a fesztivál részleteit. Ahogy böngészek a honlapon, mit látok? Hát a Muddy Basin Ramblers is játszik vasárnap. Ezek után egyértelmű: ott a helyem!
A fesztivál ingyenes, viszont a világ végén van, de ez nekem persze nem akadály. Ahogy az sem, hogy már megint senki nem akar velem jönni, így egyedül indulok neki a dolognak, de ez egyre kevésbé zavar, tudom, hogy előbb-utóbb akad társaságom. Most is így lett, szombaton egy tajvani születésű dél-afrikai sráccal voltam kint, akivel úgy ismerkedtünk meg, hogy leszólított a buszon. Azóta ez volt az első találkozásunk, és egész kellemes társaságnak bizonyult, nyugatias humorérzékkel, és általam is érthető angollal.
Ahogy arról már valamennyit írtam korábban, kicsit zűrösre sikeredett a szombat este, mert a kezembe nyomott szórólap szerint a Muddy Basin Ramblers szombaton szerepel, pontosan akkor, amikor nekem meg kéne jelennem a Sharon Kiharával közös vacsorán. Némi hezitálás után úgy döntöttem, kicsit késhetek a vacsoráról, de muszáj meghallgatnom a bandát. De hiába vártam, csak nem léptek fel, végül gyanús lett a dolog, és előkerítettem valami rendezőfélét, aki elmondta, hogy két csapat cserélt, így a fiúk vasárnap lesznek. Ekkor már simán félórás késésben voltam a vacsorához....de sebaj, az idő gyönyörű volt, a zene remek, és végül a vacsoráról sem maradtam le.
Vasárnap természetesen visszamentem. Igaz az időjárás meggondolta magát, és a szombati nyár után a legutálatosabb őszt produkálta sötét felhőkkel, hideg széllel, és ami a  legrosszabb, folyamatos esővel. Persze engem ilyesmi nem tántorít el, úgyhogy azért csak nekivágtam. Aznapra a szórólap-osztogató fiatalember került társaságnak néhány barátjával, már csak azért is, mert én tudtam az utat, ők meg nem. Közben egy fura amerikai fószer is csatlakozott hozzánk, tisztára idegenvezetőnek éreztem magam, ahogy elnavigáltam a kis csoportot a helyszínre. A randa idő ellenére azért volt közönség, meg szerencsére zene is. Játszott a Muddy Basin Ramblers is, mi meg a sátrak alól hallgattuk, nagyon sajnáltam hogy esernyővel nem nagyon lehet táncolni. Végül egy őrült, kopasz amerikai sráccal azért csak roptunk egy kicsit az esőben, kaptunk is tapsot. Utána meg vacogott a fogam a vizes kabátban. Szerencsére a fedett bár-részben felállítottak hordozható gázmelegítőket, azt a lámpaoszlop-kinézetűt, ami néha otthon is van kertehlyiségekben. Amikor begyújtották, kellemes tábortűzi hangulatban gyülekeztünk köré melegedni, száradni, meg persze beszélgetni. Nagy örömömre a zenekar tagjai is odaszállingóztak, így volt alkalmam kicsit ismerkedni velük. Mókás heylzet alakult ki, ugyanis a közönség nagyrésze külföldi volt, azon belül is inkább férfiak, így nyugati nőként viszonylag ritkaságszámba mentem, amitől hirtelen népszerű lettem, egyenes arányban persze az urak által elfogyasztott szeszes italok mennyiségével. Csak később olvastam az egyik zenész, TC blogján az erről az estéről írt bejegyzését, és hát kicsit furán éreztem magam, de nagyjából jól szemlélteti a helyzetet:
Outside, we huddled around a portable heater chatting. I was amused to see the show resulting from three guys vying over the attentions of one girl. It was like watching a National Geographic special. “And now the male will attempt to impress the female by attempting to fit the only two Hungarian phrases he knows, i.e. ‘waiting room’ and ‘red wine’ into a normal conversation….and he’s done it! Let’s see how she reacts…”

Később az időjárásra való tekintettel a buli átköltözött egy étterembe. Mi is átmentünk, de végül én elég hamar leléptem, mert szerettem volna még tömegközlekedéssel hazajutni, valamint az amerikai figura kezdett nagyon bosszantóvá válni, mint kiderült, nem csak számomra, miután hazamentem, okozott még egy-két érdekes szituációt. Mindezek ellenére fantasztikusan éreztem magam, és a zsebemben ott lapult a zenekar egyik tagjának emilcíme...
Ennek eredményeképp két héttel később a vasárnap délután egy folyó partján talált Taipei szélén, ahol a zenekar gyakorolt. A nagymennyiségű rézfúvós hangszer miatt zárt helyen nemigen tudnak játszani, így szép időben a folyóparti sétányon szoktak gyakorolgatni, ehhez csatlakoztam nézőként, illetve némi otthoni pálinka segítségével aktív hangulatjavítóként is. A magyar kultúra szép sikert aratott a srácok körében, első magyar szavuk a pálinka, kezdetnek nem rossz. Kábé négy órát tartott a buli, és igaz hogy naplemente után baromi hideg lett, de akkor is nagyon jó volt a hangulat. Nekem az otthoni Irkafirkás próbákat juttatta eszembe, amitől persze piszokul honvágyam lett...
Lelkükre kötöttem, hogy tudassák velem, ha játszanak valahol. Ez hamarabb eljött, mint gondoltam volna, ugyanis már a következő hétvégén volt jelenésük...Chiayiban (-ben?), viszont én arra a hétvégére elígérkeztem Kaohsiungba. Bár fájt a szívem, de egyértelmű volt, hogy a kaohsiungi látogatást nem hagyom ki, így is elég régen voltam utoljára. Persze közben piszkált a dolog, így csak megkérdeztem, pontosan hol és mikor játszanak. Végül arra jutottam, hogy a vasárnap esti bulin ott tudok lenni (mindkét nap játszottak), legfeljebb nem hétfőn utazom vissza, hanem egy nappal előbb, legalább tutira nem késem le a táncórámat:)
Azért ezt kitalálni egyszerűbb volt, mint megoldani. Végülis a gyorsvasúttal mentem Chiayiba, ott taxiba ültem, és fohászkodtam, hogy ne vigyen el a világ végére. A koncert ugyanis nem a városban volt, hanem valami kisebb településen mellette. Azért az úgy izgi volt, ülni a taxiban egyedül, nagy cuccal a sötét estében valahol a világ végén, miközben a sofőr telefonon kér (remélhetőleg) útbaigazítást, persze tajvani dialketusban. Nagyon megkönnyebbültem, mikor meghallottam az ismerős zenét az út mellett, éppen próbálták a hangosítást. Kaptam néhány elismerő megjegyzést, amiért képes voltam odabumlizni, csak hogy halljam őket, én meg örültem, hogy nem vesztem el útközben valahol.
A koncert isteni volt, a fiúk másnapossága ellenére is,  az egyetlen bánatom, hogy senki sem táncolt. Viszont nagyon jó volt a közönség reakciója, főleg tudva, hogy a tajvaniaktól mennyire idegen ez a fajta zene. De a zenekar hangulata és a zene öröme meghozta a hatást, sokan hallgatták, tapsoltak, tetszett nekik a fura külföldiek csapata. Engem is jól megnéztek, persze én meg végig vigyorogtam mint a vadalma. Utána lehetett cédét venni és dedikáltatni, ezt nem hagyhattam ki... aranyosak voltak ahogy ültek sorban a hosszú asztalnál a kalapjaikban, enyhén feszengve a szokatlan szituációtól. Viszont miután én megvettem a cédét és sorba mentem hogy írják alá, a példán felbátorodva jöttek e helyiek is, már csak azért is, hogy közelebbről is megnézzék a kékszemű meg vörös szakállú idegeneket. Aztán gyorsan csomagolás, mert az utolsó gyorsvasutat el kell érni, irány vissza Taipei, hétfőn mindenkit vár a munka. Bepréselődtünk két autóba a hangszerekkel együtt, nekem egy akkora táska volt az ölemben, hogy alig láttam ki mögüle, de legalább mehettem velük és nem kellett egyedül kalandoznom visszafelé. Hatalmas szerencsével sikerült még délelőtt foglalnom egy jegyet az amúgy teljesen teli vonatra, sőt a sors kegye folytán egész közel kaptam helyet a srácokhoz, ami kisebb csoda. (a vonatnak 9 kocsija van, ebből 3 nem helyjegyes, egy meg business, de a többi ötből bármelyikbe tehettek volna, ehhez képest két sorral ültem a zenekar előtt)


Az úton persze többnyire nem ültem a helyemen, hanem hátramentem dumálni. Akadt egy kis vörösbor is, jó volt a hangulat. Aztán valahogy előkerült az mp3 lejátszóm, és megmutattam nekik a Loch Tay Boat Songot, a kedvenc Irkás felvételemet. Egyenként meghallgatták, közben én elöl bóbiskoltam a helyemen, mert a bortól kicsit megszédültem. Egyszer csak gyanús hangokat hallok, hát David olyan hangosan nyomatta a fülébe a zenét, hogy én a vonat zaja mellett is felismertem két sor távolságból, hogy hol tart a szám...vigyorogva kókadoztam tovább, egyszer csak fura sziszegést hallok hátulról. Nagy nehezen rájöttem, hogy a nevemet próbálják mondani, hátranéztem, az egész bagáz lelkesen integetetett hogy figyeljek, mert David végighallgatta a számot, és közölni akarta, hogy tetszik neki. Aztán sorban a többiek is meghallgatták, és mikor legközelebb hátramentem nagy mosolyok fogadtak, a skót kolléga, Sandy pedig nemes egyszerűséggel kezet csókolt nekem a vonat közepén (mit szólhattak ehhez a tajvaniak???), szóval olyan siker volt a dal, hogy egészen zavarba jöttem.
Az út gyors volt, hamar megérkeztünk Taipeibe. A metrónál szétváltunk, én Daviddel jöttem Muzha felé, útközben még beszélgettünk. Úgy néz ki, nyitottak arra, hogy esetleg csináljunk valamit közösen.....hát ha én énekelhetnék ezzel a bagázzsal, az valami fantasztikus lenne! Már amúgy is komoly énekléshiányom van.. Szóval végül éjfél után értem haza, baromi fáradtan, de rettentő boldogan, remélem tényleg lesz ebből a dologból valami, ha más nem, csak annyi, hogy legközelebb ha mennek a folyóhoz, akkor nekem is lesz lehetőségem kicsit dalolgatni velük. De szép is lenne....

Ezek után ha kíváncsiak vagytok ezekre a fura népekre és az ő zenéjükre akkor nézzétek meg a  honlapjukat:
www.muddybasin.com

A zenekar hétvégi kiruccanásáról készült képeket TC honlapján láthatjátok (a vonatos kép is onnan van)
http://www.flickr.com/photos/poagao/page1/

Eddig is gyorsan ment az idő, de az utóbbi két hetem tényleg nem tűnik többnek pár napnál. Az egyik izgalmas dolog, hogy van robogóm. Nem volt egyszerű pálya...
Ott indult a dolog, hogy a régi robogót át akartuk íratni Zoli nevére, hogy megkaphassa az egyetemi parkolási engedélyt (ó, bürokrácia....) Ehhez persze én is kelleettem, meg az irataim is. Nagy naivan hétfő délbe indultunk neki a dolognak azzal, hogy gyorsan letudjuk, aztán húzok vissza Taipeibe hogy elérjem az esti táncórámat. Szerintetek....??

A kaohsiungi közlekedési hivatal vagy mifene természetesen a város másik végében van. Amúgy nagyon bírom a helyet, mert a sok ügyfélablak között van egy, aminek a felrata: Disabled and Foreigners, vagyis nagyjából "fogyatékkal élők és külföldiek" számára fenntartott soron kívüli ügyintézés. Gondolom udvariasságnak szánták, de nekem inkább iróniának tűnik... sebaj, megúsztuk a sorbanállást. Azért örülnivaló akadt így is, mert az még hagyján, hogy gyorsan a biztosítást is meg kellett újítani, de kitalálták, hogy valamiféle műszaki vizsgálat is esedékes, ami nélkül nem írják át a járgányt. Ennél a pontnál kezdtem összevonni a szemöldökömet, de az ügyintéző néni bizonygatta, hogy pár perc az egész, és amúgy sem volt választásunk, hát nekivágtunk. Igen, valóban pár perc a vizsgálat, csak arra a pár percre vagy huszan vártak még előttünk. Jól van, várjunk. Addig volt időm kifigyelni, miben is áll a vizsgálat.
A robogót egy mérlegre állítják, a külsejét összevetik a számítógépes adatbázisban levő típusokkal, megnézik a motorszámot vagy mit, leellenőrzik, hogy üzemképes-e (motor beindítása), lámpák, duda ellenőrzése. Valóban viszonylag gyors.
Na de miért is legyen egyszerű? Mikor Zoli feltolta a jószágot a mérlegre, a vizsgálódó urak  tanakodni kezdtek, majd megállapították, hogy a járgányunk nem megy át a vizsgálaton, mivel a lámpája szögletes, nekik az adatbázisban pedig kerek szerepel. Namost Tajvanon nem létezik az a fajta szabályozás ami nálunk, amely meghatározza a különböző funkciójú lámpák színét, vagyis simán össze lehet futni kék, zöld, sőt lila indexű robogókkal, vagy olyannal aminek a féklámpája rózsaszín szívecskét formáz, esetleg helyzetjelző gyanánt folyamatosan vészvillog, és ez mind oké itt. De hogy a robogónknak nem kerek a lámpája, na az kiverte a biztosítékot. Próbáltunk reklamálni, persze hiába. Felhívtam Zou bácsit, akitől származik a gép, de ő is megerősítette, amit amúgy is sejtettünk, hogy ez a robogó pedig így jött ki a gyárból, nem holmi házi buherálás eredménye a szögletes lámpa. Ő is beszélt a vizsgáztatókkal, eredménytelenül. Végül azt mondta, menjünk el hozzá, és megoldjuk valahogy. Ekkor adtam fel, hogy visszaérjek a táncórámra, akkor is ha a gyorsvasúttal megyek. Viszont valóban akadt megoldás a problémára.
Zou bácsi felesége elvitt minket a robogós céghez, ahol már tudtak a dologról, miszerint az adott robogótípusból két generáció létezik, ám valamely rejtélyes oknál fogva a közlekedési minisztérium adatbázisában csak az egyik szerepel. Amit fel tudnak ajánlani: kicserélik a gép elején levő elemet egy "szabványos", vagyis kerek lámpás darabra, mi elvisszük levizsgáztatni, majd visszahozzuk, és ők szépen visszateszik az eredetit. Erre persze aznap már nem volt idő, így Zolira maradt, hogy lefussa ezt a kört. Viszont mivel a táncórámnak már úgyis lőttek, elmentünk hát ötvenes robogót nézni nekem. A múltkor már kipróbáltunk kettőt, ami ígéretes volt, az egyik még mindig ott állt, hát újabb próba és némi telefonos-Zou bácsis alkudozás után megvettük, és a szállítást is megrendeltük. Új (alig tíz éves, de nekem új) csodajárgányom két nap múlva, nevemre szóló iratokkal meg is érkezett a fővárosba.
Zoli megpróbáltatásainak azonban nem volt ennyivel vége, ugyanis amikor az immár sikeres vizsgálat után ment az átíratást elintézni, egy másik hölgy volt ott, aki nem tudta, hogy mi előzőleg már majdnem mindent lerendeztünk (és akkor direkt meg is kérdeztük, hogy ugye én nem kellek már legközelebb), úgyhogy nem akarta megcsinálni a dolgot. Valamint az irataim másolata is kellett, amiből gyors fénymásolás-faxolás lett, de végül sikerült, majd nagy nehezen csak sikerrel járt az átíratás bonyolult művelete. Zolinak alig három-négy látogatásába került a dolog.....

Szóval nekem meg megérkezett a járgány időközben, egy ötven köbcentis fehér yamaha, egészen aranyos darab, majd csinálok róla képet. Az elején eléggé paráztam a taipei-i közlekedéstől, lévén Kaohsiunggal ellentétben itt nincsenek külön robogósávok, úgyhogy a kétkerekűek egyéni bátorság/hülyeség függvényében szlalomozhatnak az autók valamint a számos busz között. Végülis a dolog nem olyan vészes, bár az is igaz, hogy csúcsforgalomban nem megyek robogóval. Csúcsidőn kívül pedig egészen viselhető, ha az ember felveszi a tempót akkor nem olyan vészes, persze figyelni kell, főleg mivel lazább forgalom esetén a nagyobb utakon a "tempó" kb 55km/h sebességet jelent. Viszont így a 30-40 perces buszút az egyetemig 20 percre redukálódik, igaz a reggeli órákra továbbra is busszal járok, mert a 8-9 körüli csúcsba nincs kedvem beszállni, az leginkább kamikáze pilótáknak való mulatság.

A másik izgalom, ami történt az az, hogy "vendégprofesszorunk" érkezett a hastánc csoporthoz. Sharon Kihara, az amerikai Bellydance Superstars megaprodukció egyik tagja tartott pár napos workshopot Tajvanon. Én mindössze egyetlen órájára neveztem be, lévén annak az ára nagyjából egyenlő a nyolchetes itteni kurzusom teljes árával. Egyébként megérte, mert eszméletlen volt élőben látni hogy mikre képes az emberi test. És bár az órán úgy éreztem, hogy nekem nincsenek is olyan izmaim, amelyeket ő látszólag játszi könnyedséggel mozgat, aztán valahogy mégis mindenem fájt másnap...
Mindamellett, hogy elképesztő helyeken képes mozgatni az izmait, ráadásul még jó fej is, mint kiderült. A workshop végeztével szombat este közösen vacsoráztunk, egy nagyon rongyrázósan drága helyen, de legalább jól szórakoztunk. Kriszti is velünk tartott. Én éppen egy blues fesztiválról estem be, ami remek volt (részletek később, az is egy sztori), és a vacsora hangulata csak még jobban bearanyozta a napomat. Az alábbi kép hűen mutatja az uralkodó atmoszférát:

Jobbra a tanárnénimet, Kiki Kuant láthatjátok, balra pedig Sharon barátja bazsalyog. Igazán remek este volt!

Ma léptem először az osztályunk elé, hogy (többek között) kínaiul beszéljek hozzájuk. Sőt, rögtön azért, hogy tanítsak nekik néhány magyar szót, de talán kezdem a sztorit az elejéről.

A Tananyagok és tanítási módszerek nevű órán a számos egyéb feladat között négyfős csoportokra oszolva kell különböző tanítási technikákat bemutatni a többieknek. A felosztásnál a tanárnő szétrámolta a külföldieket, így az én három csoporttársam is mind "benszülött". Mivel eléggé kínálja magát a lehetőség, hogy a csoportban levő külföldi anyanyelve legyen a tanítási demonstráció "célnyelve", így az elmúlt hónapokban volt alkalmunk bepillantást nyerni a japán, koreai, és a thai nyelv világába, igaz, egyetlen mukkra sem emlékszem belőlük, bár valójában nem is ez volt a cél. Hát ma én is letettem a két fillért.

Mivel valami egyszerűt kellett csinálni, azt találtuk ki, hogy számokat tanítok, úgyhogy ma abban a ritka élményben lehetett részem, hogy harminc-negyven más anyanyelvű ember szavalta nekem kórusban hogy "eeeegy, keeeettő, háááárom...." ...egész jól csinálták!
(Naná, ilyen szigorú tanerő mellett...)

















Persze a bőrömből nem bújhatok ki, az egy dolog hogy ezt most ilyen virgoncan mesélgetem nektek, de azért ma reggel szorgos látogatója voltam bizonyos helységeknek, és minden bajom volt az izgalomtól. Az egy dolog, hogy kínaiul kell beszélnem egy nagy rakat, nagyrész anyanyelvű embernek, de még egy sört sem guríthatok le lámpaláz-enyhítőnek...! Szóval a bevált módszert nem alkalmazhattam, maradt az ujjtördelés. Azért a rutin segített, abban a pillanatban amikor "színpadra" léptem, elmúlt az idegesség, csak a feladat maradt, meg erős koncentrálás, hogy papírba nézés nélkül is érthetően mondjam el, mit kéne csinálniuk . A csoporttársaim teljesítménye is elismerésre méltó, a demonstráció második felében ugyanis egy "haladó" csoport óráját mutattuk be, amihez bizony nem kevés magyar szöveget magoltak be, és gyakoroltak egészen folyékonyra. A siker nem is maradt el, óra után még a liftben is hallottam egy két vidám "jó napot!" rikkantást. Első csoportos tanítási tapasztalatnak nem is rossz....



Update: Egyik kedves osztálytársunknal annyira megtetszett a produkciónk, hogy óra közben előkapta a fotógépét, és megörökítette az utókornak, sőt el is küldte nekünk. Szóval így néztünk ki akcióban.




Más téma:
Eredetileg egy teljes bejegyzést szántam a múlt hétvégi duhajkodás megörökítésére, de azt hiszem, a fotók mellé nem igazán kell kommentár....




Csak a tényszerűség kevéért: A tajvani magyar kirendeltség október 23-a alkalmából (immár hagyományosan) megrendezett összejövetelén jártunk, összegyűlt a Tajvanon élő magyarok nagyrésze, a srácok is feljöttek Délről. A szervezés nagyszerű volt, aki a himnusz alatt nem hatódott meg, az a hazai ételeket meglátva érzékenyült el. Én azt hittem, engem az ilyesmi nem érint, de azért a gombapörkölt nokedlivel és tejföllel, hát, mi tagadás, szíven ütött. A somlóinál már a könnyeinkkel küszködtünk a gyönyörűségtől (biztosan ezért is ittunk annyi jó bort meg pálinkát, hogy meghatottságunkat palástoljuk), utána meg a degeszre zabált gyomrunkat fogdosva nyögdécseltünk. De azért ettünk tovább....hagytuk volna ki a mákos tésztát?


Nekünk volt még egy bulink aznapra, a hongkongi osztálytársam, és lassacskán barátom , Kenny születésnapi partija (most lett 23, segítséééég...!!), ahová végül nyolcan állítottunk be, erősen megemelve az addigra már összegyűlt társaság hangulatát (valamint zaj- és alkoholszintjét). A kocsmából, ahol a találkozó, tortaevés, és a többiek számára a bemelegítő ivás zajlott, később átmentünk egy közeli klubba táncolni. Érdekes módon a rövid séta alatt elpárolgott a társaság ázsiai része, holott addig ők voltak többségben. Sebaj, mi azért hősiesen buliztunk hajnalig. Engem valószínűleg a nagymennyiségű kaja óvott meg a berúgástól, olyannyira, hogy mikor három óra körül hazaindultunk, tisztább volt a fejem, mint máskor egy sör után, pedig az este folyamán sokmindent megkóstoltam (azt hiszem a hazai barackpálinka nyert).
Nagyjából ennyi a sztori, a többit rakjátok össze ti a képekből!:)



 
Az ünnepelt, kétes társaságban











(Tudjátok, klikk a képre....)

Mivel mostanában több barátom blogján is találkoztam azzal, hogy kielemzik a blogstatisztika által nyilvántartott keresőkifejezéseket, amivel egyes látogatók a blogra találtak, hát gondoltam, én sem hagyhatom ki a dolgot. Mit mondjak, meglepetés ért, hiába hittem azt, hogy fel vagyok készülve.... minden további felvezetés nélkül jöjjenek a száraz tények:

kézcsonk	1
édeskrumpli	1
teaház+keleti+környékén	1
ékezetek

Ebből az ékezetes dolgot még értem, az édeskrumpli is oké...
Na de a kézcsonk!

Amúgy rájöttem, a krokodilos poszt miatt lehet, de akkor is..... Tajvan, kínai nyelv, Taipei, ilyenek elő sem kerültek....kézcsonk meg van. Fura.
És aki a Keleti környékén akart teázni, az sem biztos, hogy ennyire Keletre gondolt...:)

    No igen, tudom, hogy már egy hónapja nem írtam, de ez az egy hónap kicsit sokkoló volt.
Ott kezdeném, ahol a múltkor abbahagytam, az első tanítási nap tájfunszünetté történt változásánál. Nos,  a tájfun nem volt valami nagy szám, legalábbis itt a házak között nem tűnt többnek egy ronda esős napnál. Nekem mégis sikerült emlékezetessé tennem, ugyanis gyanúm szerint az aznapi hajmosás, illetve az utána való felelőtlen vizesfejjelücsörgés okozta, hogy nagyon rondán megfáztam. Ennek köszönhetően a ténylegesen első tanítási napokon fájó torokkal, hőemelkedéssel, valamint igencsak vacak közérzettel jelentem meg, és volt ahonnan igen hamar le is léptem. Nem nevezném ideális kezdésnek a dolgot, még szerencse hogy az új osztálytársak között máris akadt egy potenciális barát, aki időnként emlékeztetett erre-arra, ha valamit elfelejtettem volna, mint mondjuk felvenni az egyik kötelező órát a számítógépes rendszerben...

Az első hétvégén rögtön "haza" is mentem Kaohsiungba, főként mivel az őszközép ünnepe miatt négynaposra sikerült a hétvége. Kellemes gyógyhétvégét töltöttem lent, még a blöki is visszaköltözött hozzánk arra a pár napra, úgyhogy nagyon jól éreztem magam. Mire visszajöttem a következő héten, már egészen jól voltam, leszámítva a köhögést, ami igen lassan múlt el. Az első pár hét még viszonylag lazább volt az egyetemen, amíg összeszedtük a szükséges könyveket, de azóta durvult a buli, mert most már olvasni is kell:)

Az osztályunk, vagy inkább csoport, elég vegyes. Nagyrészt helyiek, a külföldiek között nem meglepő módon a japán és koreai kollégák vannak a legtöbben. Néhány amerikai is van, Európát egy olasz srácon kívül a keleti szekció képviseli, egy lány Szlovéniából, egy fiú Lengyelországból, meg én. És "két szék közt a pad alatt" gyanánt van egy hongkongi ifjonc is, akinek igen sok problémát okoz a státusa, ami nem tajvani, de nem is egyészn külföldi, amolyan "határon túli kínai", és ez erősen megnehezíti az életét. Pl. ösztöndíjra nem pályázhat, mert nem külföldi, viszont a kínai nyelvórákra járnia kell, mert nem tajvani...szóval mindenben jól jár:) Na, ő az akivel eddig a legjobb a viszonyom a brigádban, bár a heti két esti nyelvóra elég jól kezdi összecsiszolni a külföldiek kis csapatát, aminek egyik jele az állandósulni látszó péntek esti sörözés az óra után.
Azért néha elég furán érzem magam, ugyanis akikkel legtöbbet beszélgetek ebből a csapatból, az a lengyel srác (beszélt nyelvek: lengyel, angol, spanyol, német, kínai, legalábbis ezeket tudom), az egyik amerikai fickó (beszélt nyelvek: angol, német, holland, kínai, kantoni meg még mittudomén), valamint a hongkongi kolléga (beszélt nyelvek: kantoni, angol, kínai, német, valamennyi francia, ja és még csak 23 éves), szóval én a magam kis magyar-angol-kínai kombójával egészen kisegér vagyok melletük. (azért halkan hozzáteszem, sörözéskor most már mindannyian szépen mondják, hogy "egészségedre!")

Mozgalmasan telnek a napjaink amúgy is, ha a tanulás nem lenne elég, volt már földrengésünk óra közben (tanterem a tizediken, brrrr), meg még egy tájfun, amit Kaohsiungban éltem át az egyik hétvégén.










Mint azt Zoli képein láthatjátok, ez egy komolyabb tájfun volt.
Amúgy is elég sokmindent csinálunk, nem nagyon szoktam itthon kuksolni és unatkozni. Végre megint mennek a hastáncóráim, ami tök jó, bár elég frusztráló tempót nyom a tanárnénink. Legalább van kihívás, bár abból most épp elég akad az élet egyéb területein is.
Aztán a múlt vasárnap voltunk tüntetni! Volt egy megmozdulás az állatok jogainak védelmében, az első ilyen jellegű rendezvény Tajvanon. Han szólt, én meg csődítettem, úgyhogy Kriszti, mexikói osztálytársa, az én lengyel csoporttársam, Daniel, meg én vonultunk ki a bulira. Mondjuk az én motivációm részben az volt, hogy lehet egy jót kutyázni végre.... Han fotóit itt láthatjátok a dologról:
picasaweb.google.com.tw/ngcmars/20071014

Még ugyanaznap hazafelé jövet összeszedtünk egy kismacskát, kb. hat hetes vadállatot, akit Han a szárnyai alá vett, és haza is vitt magával Kaohsiungba. Én lettem a keresztanyja szegénynek, és mert úgy gondoltam, hogy Tajvanon vicces dolog magyar nevet adni neki, ezért Korminak hívjuk, bár Hannak még vannak nehézségei a kiejtéssel:)























Han fotóit a fenevad itt töltött napjairól itt nézhetitek meg:
picasaweb.google.com.tw/ngcmars/20071014Kormi

Jártunk állatkertben is, ami nagyon szép, csak állat nincs benne túl sok (persze nem csoda, hiszen minket is simán kiengedtek), meg voltun táncikálni is, szóval tényleg mozgalmas a fővárosi élet. Meg drága. Mondjuk az ösztöndíjam végre megérkezett, de azért még nem tudom, mennyire fogok kijönni belőle.

A héten az első beadandó dolgozatom is elkészült, nem kis nehézségek árán, ugyanis a számítógépem ezt az alkalmat választotta egy kis viccelődésre, és időnként "elfelejtett" elmenteni ezt-azt. Ennek eredményképpen néha kissé liluló fejjel írtam be másodszor is néhány bekezdést, de végül összejött a dolog. Kíváncsi vagyok, milyen lesz az értékelése.

Hát, nagyjából ennyi az épp aktuális helyzetjelentés, továbbra is nagyon remélem, hogy ezentúl kicsit sűrűbben fogok tudni írogatni, de inkább nem ígérek semmit.
Mindenkinek kellemes és csendes 23-át!:) Nekem óráim lesznek aznap, viszont hétvégén megyünk a kirendeltségi összejövetelre, ami jó buli szokott lenni. Majd jön a beszámoló!

Ma van az új tanév első napja. Egyetemi órám ugyan mára nincs, de mégis volt tervem mára.
Eddig nem írtam erről, de tavasszal új szerelem lépett az életembe, és azóta sem szabadulok tőle. Ismertek, tudjátok, milyen agyatlanul tudok lelkesedni, ha egyszer valamire rákattanok, na most pontosan ez történt megint. A lángolás tárgya pedig egy ujabb darabka a multikulti világnézetemhez, mert ugye mi más is egészíthetné ki a magyar származás, a kínai nyelv és az ír zene összképét, ha nem egy közel-keleti tánc?:))

Szóval ez a nagy helyzet, hastáncolni kezdtem, az elején csak úgy kíváncsiságból, meg mert régóta érdekelt, és most végre volt rá időm, de nem kellett hozzá két hét, hogy totál beleessek a dologba. Azóta teljesen rá vagyok gyógyulva a témára, vettem zenéket, meg könyvet, szóval elég súlyos eset lettem....
Ha elég bátrak vagytok ahhoz, hogy megnézzétek, mire jutottam kb. 5 hónap tanulás után, akkor ezt lessétek meg:
picasaweb.google.com.tw/yizichen/Risza/photo#5099670629589672674
(a felvétel végén a kollegina kendőjéről elszabadult gyöngyök után vizslatunk a földön...)

Nem mondom, okoztam némi meglepetést, mikor bejelentkeztem egy csoportba, egyedüli külföldiként, ráadásul beszélve a nyelvet, de elég gyorsan megszokták. Én is hamar belerázódtam a dologba, úgyhogy a fővárosba költözésem körüli ügyintézésnek fontos részévé vált egy új iskola fellelése.
Ahogy ismerkedtem ezzel a számomra új világgal, rá kellett jönnöm, hogy mennyiféle különböző irányzat, stílus van, ami mind hastánc, de mégis más, egészen elképesztő a változatossága. Engem legjobban a törzsi stílus fogott meg, ami fura, mert ez a fúziós irányzat a legkevésbé sem nevezhető tradícionálisnak, sőt néha kifejezetten merészen kombinálja a modern zenét a hagyományos hastánccal, illetve egyéb táncok mozgásvilágával. Nekem ez nagyon inspiráló. És ha látni akarjátok, hogy mik a nagyratörő távlati céljaim a dologgal, akkor a youtube-on keressetek rá Rachel Brice nevére. Na, amit ő csinál, valami olyasmit szeretnék egyszer én is, talán majd úgy negyven év gyakorlás múlva....













Szerencsém van, Taipeiben találtam egy iskolát, ahol pontosan ezt a sajátos stílust tanítják. Az új tanárnénim Ameikában tanulta, ahonnan ez az egész megközelítés jött. Múlt hétfőn volt az első órám, ami egyszerre volt kellemes és kínos, mert nagyon élveztem a zenét, meg ezt a fajta táncot, csak épp semmit sem tudtam rendesen megcsinálni...:)) Szóval a kihívás adott, felköthetem a gatyámat.
Tanár nénimről is van jópár videó a youtube-on, Kiki Kuan néven megtaláljátok. Most éppen babát vár, úgyhogy hatalmas pocakkal tartja az órát, aranyos látvány, főleg mert még nálam is alacsonyabb, de szerintem ez kifejezetten jól áll  neki.

Aztán ma este lett volna a következő órám, de mivel épp tájfun közeleg, a tanár nénim egy órával a kezdés előtt lefújta a dolgot, őszinte bánatomra, pedig már épp szedelőzködtem.
Aztán most kaptam a hírt, hogy a tájfun erősödése miatt holnap iskolai szünet lesz. Nagyszerű, holnap lett volna az első órám az egyetemen..... hát ez így elég érdekesen indul.

Hát először is nagy bocsánatkérés, amiért ilyen hosszú ideig nem jelentkeztem, elég sűrű volt az utóbbi néhány hét. Megpróbálom elmesélni.
Nem sokkal azután, hogy a tájfun odébbált, Zoli is összepakolt, és hazautazott. Az utolsó közös este nagyon romantikusra sikerült, ugyanis egy óvatlan mozdulattól felszakadt Bernie frissen műtött térdén a seb, és vérezni kezdett, én mag teljesen beparáztam, hogy mi lesz. Hétvége, éjszaka, úgyhogy állatorvost reménytelen találni, kötszer sem nagyon van a háznál, meg hát hogy lehet bekötni egy kutya térdét...?? Szóval én kettőig kétségbeesetten virrasztottam az eb mellet, és próbáltam nyugalomban tartani, aztán végül egy pólót feláldozva némi kötést eszkábáltam a lábára, aztán beájultam. Másnapra a seb rendbejött, Zoli meg elutazott.

Már az nagyon fura volt, hogy csak a blökivel ketten voltunk éjszaka a házban. Ezt Bernie is érezhette, mert olyat tett, amilyet előtte soha, az éjszaka közepén morogva-ugatva házat  őrzött. Na persze nem nagyon, meg utána rögtön rohant hozzám olyan "ugye milyen ügyes vagyok?"-vigyorral a fején, de akkor is.
A szomorú az, hogy pár nappal később tőle is el kellett köszönnöm, mert én is csomagolni kezdtem. Az utolsó pár nap örömeit emelte, hogy újabb vízhiányos időszakot kaptunk, és mivel egyedül voltam, hát pakolhattam a húszliteres kannákat, hogy legyen miből fürdeni, fogat mosni, stb. Ez már nagyon jót tett a hátamnak, aztán elkezdtem pakolni, és dobozokat cipeltem ide-oda a lakásban, ami végül a stresszes lelkiállapotommal megfejelve  váratlan és intenzív derkfájást eredményezett. Zou bácsi diagnózisa szerint valami gyulladás alakult ki (ezt valószínűsíti a többnapos hőemelkedés is), úgyhogy az utolsó egy-két látogatásom végül gyógykezeléssé változott, kaptam tapaszokat, meg néhány fájdalmas nyomkodást, amik azonban hatékonyan lazították el a hátizmaimat. Ja igen, meg persze némi atyai fejmosást is, hogy a francnak cipelek nehéz cuccokat, mikor tudom, hogy nem tesz jót.

Aztán mire észbekaptam, eljött az elseje, költözni kellett. Han segített, eljött a nagyapja autójával, amibe nagy meglepetésemre sikerült minden cuccomat beleszuszakolni, sőt, még mi is befértünk mellé. Fura volt nagyon az üres lakás, meg a tele kocsi a holmimmal. Az út kellemes volt, végig beszélgettünk, hülyéskedtünk, néha megálltunk pihenni is. A pihenőknél én kerestem egy padot, ahol hanyattheverve enyhítettem a derekam feszültségét, amivel rendszerint kivívtam a helyiek érdeklődését. Hipp-hopp, fel is érkeztünk a nagy fővárosba. Én már jó fáradt voltam, mikor felcuccoltuk a sokmindent a szobába. Ekkor jött még egy kis öröm, az előző lakó ugyanis elvitte magával az ágymatracot, amiről legutóbbi látogatásom alkalmával direkt megkérdeztem, hogy az marad-e, amire azt mondta, igen. Hm, biztosan félreértettünk valamit. Úgyhogy mentünk a legközelebbi Carrefourba, ágymatrac, kislámpa, stb, ami még kellett. Még alig egy órája voltunk Taipeiben, de én már megkezdtem a költekezést....
Mire hazahoztuk és berámoltuk a friss szerzeményeket, lassan este lett, én meg hulla voltam. Vettünk egy pizzát, megvacsoráztunk, aztán én be is ájultam. Han még az egyik lakótársamnál szomszédolt, együtt próbálták megfejteni, miért is nem megy nálam a net. Megoldották, de addigra én már aludtam....

Másnap Han az itteni barátaival randizott, én meg egész nap pakoltam, de megérte, a szoba nagyot változott. Csak harmadnapra volt energiám arra, hogy találkozót szervezzek az általam még nem ismert új ösztöndíjas kollégákkal. Uwe és Han társaságával már egész komoly kis csapat lettünk, a vacsora után pedig még beültünk inni is, mert jó volt a hangulat. Igazán jó, hogy azért van magyar társaság is a városban....
Han végül kedden ment haza, az első egyedüli éjszakámon nem aludtam valami jól, földrengést álmodtam. Aztán a második éjszaka sem aludtam jól, mert jött a földrengés. Hajnali kettőkor arra ébredtem, hogy minden mozog, meg hallottam azt a tipikus hangot is, ami a földrengéssel jár...gyorsan az ajtóba ugrottam, ahogy tanították, aztán mikor (sokára) elcsitultak a lökéshullámok, felkaptam a nadrágomat meg a kulcsomat és kiballagtam az utcára, hogy ha jön az utórengés, ne a házban érjen el. Csak akkorra ébredtem fel teljesen, mikorra már az utcán voltam, úgyhogy gyorsan fel is hívtam Zolit, nézze már meg nekem a neten, hogy tényleg volt-e rengés, vagy csak álmodtam... de nem, tényleg volt egy nagyobbacska (3) a városban, ami a keleti partról eredt, a közepén egész erős, 6.6, de szerencsére az még a tengeren, Hualian környékén így is 5-öst mértek. Hát, legalább túlvagyunk rajta.... Uwe a mázlista persze végigaludta az egészet, tőlem tudta meg másnap, hogy egyáltalán történt valami az éjjel...

Szombaton buliztunk, hétfőn újra az egytemen voltam, és segítséget kértem az internetes órafelvételhez, végül ezt is sikerült megoldani. Kedden orvosi vizsgálaton vettem részt, ami igen alapos volt, több mint két óra (és plusz 40 perc, amíg a vérvételi szoba előtt őrlődtem, és próbáltam elszánni magam, hogy bemenjek... hiába, én amúgy sem bírom az ilyesmit, itt  meg ráadásul "nagyüzemi" stílusban nyomták, nagy teremben hosszú asztal mellett öt-hat nő szimultán szúrta a jónépet, akik sorban álltak a székek mögött...szóval az ember akarva-akaratlan végignézheti három-négy, vagy még több emberen a procedúrát, mire maga is sorra kerül), de legalább állatorvosi lónak érezhetem magam: megállapították, hogy rossz a szemem (ezt tudtam), a hallásom (ez új!!), ráadásul mindkét fülemnél, valamint fogkövem és ínygyulladásom van. Mást alighanem azért nem mondtak, mert a többi eredményhez idő kell.... szóval remekül éreztem magam, főleg a hallásvizsgálatnál, ahol a gyenge eredmény miatt beküldtek az egyenkénti vizsgálatra is, ott pedig egy rohadt nagy páncélszekrénybe csuktak be fülhallgatóval fejemen, és úgy kellett nyomogatni a gombot, ha hallok valamit. Sajna így sem lett jobb az eredmény, hát ez van.

Szóval vidáman tellnek a napok, unatkozni nem nagyon van időm. Kissé még mindig frászban tartanak a dolgok, az iskolai kihívás, az egyedül lakás, stb, de igyekszem kitartani.
Han képeit a költözésről itt láthatjátok:
picasaweb.google.com.tw/ngcmars/200709010905Taipei
Uwe több albumot is csinált a közös programjainkról
picasaweb.google.de/Uwe.Mielke

Én Zoli videokameráját használgattam, de arra még várni kell, mert felvenni tudok vele, de a videók gépre pakolásához nem értek... sebaj, Zoli a héten jön vissza!:)

Már amúgy is viszketett a kezem, hogy írjak valami frisset, de egy épp most olvasott hír teljesen leakasztott. Nem is Kína lenne, ha nem náluk történne ilyen.
A kínai kormány ugyanis most hozott egy szabályt, mely szerint a buddhista szerzetesek kizárólag kormányzati engedély birtokában reinkarnálódhatnak vissza a földi létbe.
Most sírjak vagy nevessek?
Nem ám csak úgy inkarnálódunk ám összevissza, mit képzeltek! Majd a kormány megmondja, hogy mit, merre. Elképesztő! Mindez az állítólagos materialista világnézetű, és állítólag szabad vallásgyakorlást biztosító kormánytól.
Az eredeti hír emitt:
http://www.msnbc.msn.com/id/20227400/site/newsweek/

Már csak azt kérdezném meg: hogy fogják ellenőrizni?

Amúgy sem unalmas errefelé az élet mostanában, de az időjárás is igencsak kitesz magáért, hogy ne vádolhassuk egyhangúsággal. Kábé egy héttel-tíz nappal ezelőtt volt tájfun-készültség, mert két löket is jött egymás után, de abból nem lett semmi komoly, csak amolyan kis tájfing volt az egész, fújogatott a szél, meg sokat esett, ennyi. Az első vihar ugyanis (szokás szerint) Északnak vette az irányt (ment Japánba), és épp csak a szoknyája szegélyét lebbentette ide, a második meg már épp szétesőben volt, így nem igazán volt már ereje. Ezek után viszont elért minket egy nagyobb felhő-eső kombó, ami nem volt túl viharos, viszont rendkívül kitartónak bizonyult, így az elmúlt egy hétben gyakorlatilag folyamatosan esett. Ami külön bosszantó, hogy a mindig pocsék időjárású Taipei ezúttal szó szerint megúszta szárazon, mikor kérdeztem ottani ismerősöket (gondoltam, hátha nekik rosszabb, és akkor én egy kicsit jobban érezhetem magam, hehe), erre mondták, hogy hát igen, felhősnek felhős, de eső az nem nagyon van, vihar meg aztán pláne. Bezzeg nálunk! Álatlában esténként az állandó esőt némi vihar is színesítette, villámokkal, dörgéssel, ami kell. Az elején még mókás volt, a szürke felhők alatt a haragosan hullámzó tenger,  mentünk is fotózkodni, de két nap után a dolog már nem tűnt annyira izginek, sőt, a negyedik naptól már kifejezetten utáltam. (Szokás szerint klikk az albumokhoz!)

 











Szerencsére a szobám már nem ázik, max. pár csepp néha itt-ott, viszont a kutyasétáltatás nem egy nagy élmény esőkabátban és bokáig vízben. Merthogy itt a hegyen is bokáig ért a víz, a lefolyó esőlé helyenként az út teljes szélességében zubogott, annyira, hogy két-három nap után be is zöldült a flaszter az algáktól. Zoli fotóin láthatjátok az utcánkban kútként üzemelő forrást néhány esős nap után:













Tegnap volt egy hét után az első nap, hogy láttunk napsütést, meg száraz betont néha. Kicsit legalább száradhatnak a dolgok, a nyirkos idő ugyanis mindent szétzabál, bepenészedett a bőrpapucsom, de még a fagyöngyökből készült nyakláncom is, és mindennek dohos szaga van. Ennek örömére máris nyakunkon az újabb áldás, ezúttal egy komolyabb tájfunveszély képében. Ez most egy elég nagy és elég erős viharnak néz ki, ami órákon belül eléri a szigetet, vagy tán már meg is érkezett a keleti partra. Tegnap így haladt felénk:


















Zoli elmentette a napközbeni műholdképeket, láthatjátok ahogy csak jön és jön, és jóval nagyobb, mint az egész sziget.
Most ezek a legfrissebb kilátások:



































Ennek örömére jól bevásároltunk, van itthon víz, tej, müzli, keksz, zacskós leves, és gyertya...  A jelentések szerint ma délután- este éri el a szigetet az áldás, és holnap már mindenhol dübörögni fog a buli. Hogy 100km/h-s szélben nem megyek ki kutyát sétáltatni az tuti, úgyhogy ez még egy érdekes, megoldásra váró probléma.
Ja igen, és a készültséghez tartozik a kamera, akku feltöltve, hogy ha indul a parti, megörökíthessünk nektek ezt-azt. Azért remélhetőleg nem azt, amikor a szél elviszi a háztetőt a fejünk fölül.
Szóval drukkoljatok!:)))

Vannak még a világon idealisták, akik hisznek benne, hogy mi, egyszerű emberek is hatással lehetünk a világ dolgaira, ha összefogunk, és felemeljük a szavunkat valamiért. Én nem tudom, hogy hiszek-e ebben, ha igen, akkor alighanem csak némi fenntartással, és nem kevés cinizmussal. Mégis, tiszteletet ébreszt bennem, mikor azt látom, hogy valaki dacolva a nehézségekkel, és a kihívás nagyságával, csakazértis belevág, és megpróbálja. Mert nem bír nem tenni semmit. Ismerem ezt az érzést, bár nem vagyok hős típus, a legkevésbé sem. De tudom, milyen az, amikor az ember bármit megpróbál, akár látszólag teljesen kilátástalan őrültséget is, csak ne kelljen tétlenül ülni, és nézni hogy a dolgok úgy történnek, ahogy. Hogy legalább magamban azt érezzem, én megpróbáltam, tettem valamit, legyen az akármilyen fölösleges, vagy hatástalan.
És valahányszor azt látom, hogy valaki ilyen hősies (vagy elkeseredett?...vagy mindkettő??) módon vág bele valamibe, akkor minden józan megfontolás és cinizmus ellenére a szívem titkos zugában azért bizony drukkolok neki. Hátha pont most, pont az, mégiscsak sikerül. Hiszen olyan fura dolgok történnek néha a világban, miért ne lehetne éppen ez az egyik?

Nem is túl közeli tajvani ismerősőmtől kaptam egy e-mailt. Friss, meleg, még ki sem hűlt a billentyűzet amin írta, tegnap este érkezett. A tartalma, és az egész ötlet meglepett, nem tudom naiv, elkeseredett, vagy idealista kezdeményezés, vagy ezek valami fura elegye. Nem szokásom körleveleket továbbküldözgetni, nem is szeretem őket. Ezt sem küldöm tovább senkinek, ellenben kiteszem ide, ezzel hozzáteszem az ügyhöz a magam kis részét. Akinek van kedve, írogathatja az e-maileket a megadott címekre.
 
Nem mintha annyira hinnék a dologban, de most már kíváncsi is vagyok, mi lesz ezzel a tajvani Don Quijoteval, és az ő magányos  kezdeményezésével, aki még csak nem is a saját népéért emel szót.

Idemásolom a levelet, a teljesség kedvéért a kínai változatot is:
(nem rövid)

---

Please Save South Korea Volunteer Workers Kidnapped in Afghanistan

請拯救在阿富汗遭挾持的南韓志工

 

Attention: This E-mail is written in English and Chinese, which both convey the same message of world peace.  Please scroll your screen and choose the language you would like to read.

 

注意：這一封電子信件有英文及中文兩個版本，傳達的是同樣的「世界和平」訊息。請選擇您要的語言來閱讀，謝謝。

 

 

******************************************************************

 

My dear friends,

 

     I may have talked with you for many times.  Or we may not contact each other for a long time.  Or, perhaps, I will get to know you someday.  But whatever, that is all right.  We now live in the same global village.  We are so much related in the same global family.  I believe that these few days you have learned about the news of 23 South Korea volunteer workers kidnapped by Taliban in Afghanistan.  After the death of a clergy, the leader of the workgroup, and a male worker, no one knows if there will be more injured or casualties.  I feel so sad that I cannot go help them.  What I can do now is to send E-mails to people that I know and make more people concern about this issue.  However, my voice is so weak.  We need more people to join together to finish series of tasks.  As members of the same global family, we shall take humanitarian works and concerns about this world as part of our own life careers and responsibilities.  I think this is what globalization means.

     Now I humbly request that you may do me a favor: please help me forward this E-mail to your families, friends, and everyone you know, especially friends overseas.  Use your free time and write letters in any language that you know to news television stations, like CNN and BBC, to Afghanistan president, to South Korea president, and to the governmental authorities in your own countries.  Make many people say something for these kind-hearted volunteer workers.  What we need now is the public opinions from every corner of the world to add pressure to those kidnappers: their behaviors deserve the harshest condemnation.  Please save these innocent people.  Just type short letters and use the mouse with several clicks.  It won’t take you much time.  We may not have pistols and bombs, but we can turn the power of our words and opinions into gigantic and marvelous force that is much overwhelming than any nuclear weapon ever.  We need a world of peace.  Thank you very much for your assistance.  May god bless you and your kind deeds!

 

PS.

1. In case that the E-mailing system does not present Chinese characters (you may see some random codes in passages), I attached the Microsoft Word file hereby in this E-mail.  Please send this mail to your friends along with this attached file, or paste it on your blogs or personal websites.

2. At the bottom of this mail, I copied and pasted the letters that I wrote and the essay that I pasted on my blog.

3. For your convenience, I hereby copied and pasted the related websites and E-mail addresses.

 

     Well, this is what I usually do.  I firstly type what I want to say on Word and save it.  Then I can copy and paste the content to send E-mails to any organization.  Of course, titles, subjects, objects, or verbs may be changed.  It depends on whom I will write to.

 

◎ CNN: http://www.cnn.com/feedback/forms/form1.html?40

 You can directly copy and paste what you want to say and send it out.

◎ BBC

1.  http://news.bbc.co.uk/newswatch/ukfs/hi/newsid_3990000/newsid_3993900/3993909.stm 

You can directly copy and paste what you want to say and send it out.

 

2. http://www.bbc.co.uk/blogs/theeditors/

Look at the right column and scroll down the screen, and then you will see “Send us an E-mail”

◎ Office of Afghanistan President  http://www.president.gov.af/

◎ E-mail of Afghanistan President: president@afghanistangov.org

◎ Office of South Korea President  http://english.president.go.kr/ (Viewing over this website, I could not find the E-mail address of South Korea President.  If you get it, please contact me via herman0223@hotmail.com  Thank you!)

 

◎ NHK

NHK Japanese Official Website http://www.nhk.or.jp/

NHK English Official Website http://www.nhk.or.jp/english/

Send E-mails to NHK(Japanese interface) https://cgi2.nhk.or.jp/css/form/web/mail_program/query.cgi

Send E-mails to NHK(English inferface)

https://www.nhk.or.jp/nhkworld/english/mail_e.html

 

◎ Ministry of Foreign Affairs and Trade in South Korea

1. Official websites: http://www.mofat.go.kr/me/USQnaListFkM.laf?board_id=FE01

2. Affiliation

37 Sejongno (Doryeom-dong), Jongno-gu, Seoul 110-787, Republic of Korea

TEL: 02.2100-2114 FAX:02.2100-7999  E-mail: web@mofat.go.kr

 

◎ United Nations

Official website: http://www.un.org/comments.html

E-mail: inquiries@un.org

 

◎ Office of Taiwan President

http://www.president.gov.tw/en/  Please see the left bottom side and click “Contact us”.

 

Best wishes,

Weng, Herman Feng-ru

(Taiwan, R.O.C)

 

******************************************************************

 

朋友：

    也許我們照面過很多次，也許我們有很長一段時間沒聯絡了；或者，我們可能在哪一天有榮幸相識。不過這些都沒關係，我們現在是住在同一個地球村。在這個大家庭裏面，我們都是血脈相連的。我相信這幾天你們都看到一個慘痛的消息：南韓的23名志工，遠赴阿富汗服務時，在當地巴士途中被塔利班組織所挾持。目前的領隊牧師以及一位男性志工已經不幸犧牲了，沒有人知道其他人質會再受到什麼樣的生命威脅。我很無奈也很痛心自己無能為力，我現在能做的就是把這封信寄給我認識的人，請他們幫我把這封信寄出去，讓更多人共同關心這個議題。光靠我的綿薄之力實在太微弱了，我們需要更多人一起同心協力來完成諸多任務。何謂與國際接軌？身為地球大家族的一員，我們應該把人道援助工作及對世界的關懷，視為自己人生志業及責任的一部份。這就是全球化公民的責任。

    朋友，我現在想請你幫我一個忙：請將這封信寄給你認識的人，住在海外的親戚朋友更好。利用你的空閒時間，使用任何你會的語言，寫信給CNN、BBC或是你自己居住地公信力強的新聞媒體；寫信給南韓的總統、阿富汗的總統或是你自己居住地的政府當局，讓大家一同來爲這群善良無辜的志工發聲。我們需要凝聚來自世界不同角落的聲音，增加輿論的力量施壓於這些恐怖份子，讓他們知道：他們的所作所為終將遭到世人的唾棄與譴責。請救救這群無辜的善良人。只消你打幾行字的短信再按幾個按鍵寄信，就可以完成這項任務，這不會花你太多時間的。只要量多自然就會產生無比的力量。也許沒有刀槍與砲彈，但是我們可以將文字與筆鋒化成連核子武器都會自慚形穢的制衡力量。我們都需要安定和平的生活環境。感謝你的協助，也願你的善行能得到上天的祝福。

 

註一：為了避免信件系統無法顯示中文字，我夾帶了Word檔，請將Word檔案一同寄給你認識的人。

 

註二：這封信已經附上我寫給各大媒體網站及相關單位的英文信，以及我寫在部落格上的文章。

 

註三：為了你寄信的方便，在此附上CNN網站、BBC網站、南韓總辦公室網站、阿富汗總統及台灣總統的電子信箱住址。

 

    這是我的習慣。我通常會先把我想說的話打在Word上面另存新檔，然後就可以不斷複製貼上，寄電子信件給任何一個單位組織。當然，適時地要調整對方的稱呼、主詞、受詞、動詞以及譴詞用字。

 

◎ CNN: http://www.cnn.com/feedback/forms/form1.html?40

網頁會直接出現一個介面，你可以直接把信貼上去送出。

 

◎ BBC

1.  http://news.bbc.co.uk/newswatch/ukfs/hi/newsid_3990000/newsid_3993900/3993909.stm  網頁會直接出現一個介面，你可以直接把信貼上去送出。

2. http://www.bbc.co.uk/blogs/theeditors/

在這個網頁，請看右欄往下拉，有一個 “Send us an E-mail”，直接把信貼上去送出。

 

◎ NHK

NHK日文網站 http://www.nhk.or.jp/

NHK英文網站 http://www.nhk.or.jp/english/

NHK觀眾來信區(日文介面) https://cgi2.nhk.or.jp/css/form/web/mail_program/query.cgi

NHK觀眾來信區(英文介面) https://www.nhk.or.jp/nhkworld/english/mail_e.html

 

◎ 阿富汗總統辦公室網站 http://www.president.gov.af/

 

◎ 阿富汗總統信箱 president@afghanistangov.org

 

◎ 南韓總統辦公室網址： http://english.president.go.kr/ (抱歉，我找遍這個網站就是沒看到南韓總統的信箱，請找到的朋友再寄至 herman0223@hotmail.com 跟我說，謝謝)

 

◎ 南韓外交及貿易相關部門

1. 官網: http://www.mofat.go.kr/me/USQnaListFkM.laf?board_id=FE01

2. 聯絡方式：

37 Sejongno (Doryeom-dong), Jongno-gu, Seoul 110-787, Republic of Korea

TEL: 02.2100-2114 FAX:02.2100-7999  E-mail: web@mofat.go.kr

 

◎ 聯合國

聯合國的英文網站http://www.un.org/comments.html

聯合國的中文網站 http://www.un.org/chinese/comments.htm

聯合國的英文信箱 inquiries@un.org

聯合國的中文信箱 unchinese@un.org

 

◎ 台灣總統府網站 http://www.president.gov.tw/index_c.html

◎ 台灣總統的信箱

總統府信箱網頁 http://www.president.gov.tw/2_email/home.html

總統府全球資訊網專屬信箱 public@mail.oop.gov.tw

給台灣總統

http://www.president.gov.tw/php-bin/oopmail/mailform/index.php4

給台灣副總統

http://www.president.gov.tw/php-bin/viceoopmail/mailform/mailform.php4

 

翁鋒儒 敬上

(台灣，R. O. C)

 

**************************************************************

 

A Letter to the Department of Foreign Affairs in South Korea Government

 

Dear Ladies and Sirs,

 

This is a letter from a citizen in Taiwan .  I feel sorry to bother you with this E-mail, but I do concern about the lives of the 22 volunteer workers now kidnapped in Afghanistan .  The news reports said that these people will be killed by 15:30 ( Taipei time) if the negotiation does not reach a mutual agreement.  It is less than 2 hours from when I am typing this mail.  I slightly understand that this event involves diplomatic policies, military decisions, conflictions of interests and many other factors.  However, I would like to humbly request that the South Korea government would consider saving those people as the priority and leave some interests behind.  I am not a Korean, but I think we all live in the same global village.  All that happen in this world relate to everybody.  Seeing this kind of tragedy is indeed heart-breaking.  Finally, if I did not mail this letter to the right department, could you please help me forward this letter to where it shall be?  Thank you very much.  I will pray for those kind-hearted volunteer workers.

 

Best wishes,

Weng, Feng-ru

(Taiwan, R. O. C)

 

 

A Letter to CNN

 

Dear Ladies and Sirs in CNN,

 

This is a letter from a citizen in Taiwan .  I feel sorry to bother you with this E-mail, but I do concern about the lives of the 22 volunteer workers now kidnapped in Afghanistan .  The news reports said that these people will be killed by 15:30 ( Taipei time) if the negotiation does not reach a mutual agreement.  It is less than 2 hours from when I am typing this mail.  I slightly understand that this event involves diplomatic policies, military decisions, conflictions of interests, and many other factors of the South Korea government.  However, I would like to humbly request their government would consider that saving those people as the priority and leave some interests behind.  I am not a Korean, but I think we all live in the same global village.  All that happen in this world relate to everybody.  I would also like to request that persuasive news television stations like you could help broadcast this piece of sad news to everyone in the world and indirectly urge the South Korea government to make decisions more quickly.  Finally, if I did not mail this letter to the right department, could you please help me forward this letter to where it shall be?  Thank you very much.  I will pray for those kind-hearted volunteer workers.

 

Best wishes,

Weng, Feng-ru

(Taiwan, R. O. C)

 

 

A Letter to BBC

 

Dear Ladies and Sirs in BBC,

 

This is a letter from a citizen in Taiwan .  I feel sorry to bother you with this E-mail, but I do concern about the lives of the 22 volunteer workers now kidnapped in Afghanistan .  The news reports said that these people will be killed by 15:30 ( Taipei time) if the negotiation does not reach a mutual agreement.  It is less than 2 hours from when I am typing this mail.  I slightly understand that this event involves diplomatic policies, military decisions, conflictions of interests, and many other factors of the South Korea government.  However, I would like to humbly request their government would consider that saving those people as the priority and leave some interests behind.  I am not a Korean, but I think we all live in the same global village.  All that happen in this world relate to everybody.  I would also like to request that persuasive news television stations like you could help broadcast this piece of sad news to everyone in the world and indirectly urge the South Korea government to make decisions more quickly.  Finally, if I did not mail this letter to the right department, could you please help me forward this letter to where it shall be?  Thank you very much.  I will pray for those kind-hearted volunteer workers.

 

Best wishes,

Weng, Feng-ru

(Taiwan, R. O. C)

 

A Letter to NHK

 

Dear Ladies and Sirs in NHK,

 

I did not see any E-mail box on NHK Japanese official website, so I tried to click to the English website, and I just noticed this E-mail box. If I did not mail this letter to the right department, could you please help me forward this letter to where it shall be?  Thank you very much.

This is a letter from a citizen in Taiwan .  I feel sorry to bother you with this E-mail, but I do concern about the lives of the 22 volunteer workers now kidnapped in Afghanistan .  The news reports said that these people will be killed by 15:30 ( Taipei time) if the negotiation does not reach a mutual agreement.  It is less than half an hour from when I am typing this mail.  I feel so sad that I could not do anything for them.  I slightly understand that this event involves diplomatic policies, military decisions, conflictions of interests, and many other factors of the South Korea government.  However, I would like to humbly request their government would consider that saving those people as the priority and leave some interests behind.  I am not a Korean, but I think we all live in the same global village.  All that happen in this world relate to everybody.  I would also like to request that persuasive news television stations like you could help broadcast this piece of sad news to everyone in the world and indirectly urge the South Korea government to make decisions more quickly.  I will pray for those kind-hearted volunteer workers.

 

PS. I like learning Japanese and Japanese culture. I will ask more questions about these.

 

Best wishes,

Weng, Feng-ru

(Taiwan, R. O. C)

 

A Letter to United Nations

 

Dear Ladies and Sirs in United Nations,

 

     I feel sorry to bother you with this E-mail, but I do concern about the lives of the 22 volunteer workers now kidnapped in Afghanistan.  The news reports said that these people will be killed if the negotiation does not reach a mutual agreement.  It is very urgent.  No one knows if there will be more injured or casualties after the death of a clergy.  I slightly understand that this event involves diplomatic policies, military decisions, conflictions of interests, and many other factors of the South Korea Government.  However, I would like to humbly request their government would consider that saving these people as the priority and leave some interests behind.  I am not a Korean, but I think we all live in the same global village.  All that happen in this world relate to everybody. 

     I have sent E-mails to some persuasive news television stations such as CNN, BBC, and NHK.  I hope they could help broadcast this piece of sad news to everyone in the world, expand the public opinions, and indirectly urge the South Korea government to make decisions more quickly.  In the same way, I would also like to request that powerful organizations such as you to help these innocent people.   Please save them.  They are kind-hearted volunteer workers.  I do not want to see that kind people shall be doomed to this tragic ending.  It is very unfair.  Finally, if I did not mail this letter to the right department in your organization, could you please help me forward this letter to where it shall be?  Thank you very much.  I will pray for those kind-hearted volunteer workers.

 

Best wishes,

Weng, Feng-ru

(Taiwan, R. O. C)

 

 

A Letter to Afghanistan President

 

Dear President Hamid Karzai,

 

     I feel sorry to bother you with this E-mail, but I do concern about the lives of the 22 volunteer workers from South Korea now kidnapped in Afghanistan.  The news reports said that these people will be killed if the negotiation does not reach a mutual agreement.  It is very urgent.  No one knows if there will be more injured or casualties after the death of a clergy and a male worker.  I slightly understand that this event involves diplomatic policies, military decisions, conflictions of interests and many other factors.  However, I would like to humbly request that both Afghanistan government and South Korea government would consider saving these kind people as the priority.  I am not a Korean, but I think we all live in the same global village.  All that happen in this world relate to everybody.  Seeing this kind of tragedy is indeed heart-breaking.

     I have sent E-mails to some persuasive news television stations such as CNN, BBC, and NHK, and power organizations like United Nations.  I hope that they could help broadcast this piece of sad news to everyone in the world, widely expand the public opinions, and indirectly urge kidnappers to have mercy on innocent people.  Please save them.  They are kind-hearted volunteer workers.  I do not want to see that kind people shall be doomed to this tragic ending.  

 

Best wishes,

Weng, Feng-ru

(Taiwan, R. O. C)

 

 

The Essay on my blog

 

Please Save South Korea Volunteer Workers Kidnapped in Afghanistan

            請拯救在阿富汗遭挾持的南韓志工

 

翁鋒儒 (Weng, Herman Feng-ru)  August 4^th, 2007

 

My blog: http://www.wretch.cc/blog/herman0223&article_id=8570593

 

       These few days, there is a piece of sad news that I am so astonished at.  It was reported on the news television stations and websites that 23 volunteer workers from South Korea were kidnapped by Taliban when they were on a bus.  This kind of events has been happening for years.  I feel so angry and sad about this.  Why shall good people be treated in this way?  While we keep going in our daily lives, those innocent people are facing the greatest suffering in their lives.  Today, ignoring the serious flu that I get, I immediately wrote a letter to The Department of Foreign Affairs in South Korea and to news television stations such as CNN, BBC, and NHK (and to United Nations on July 29^th , and to Afghanistan President Hamid Karzai on July 31^st).  I know my voice is so weak, but I think we’ve got to do something for them.  If you read this essay and agree with me, please keep writing letters to any mass media and enlarge the public opinions to add pressure to kidnappers.  Please save them.  They are kind-hearted volunteer workers.  There are fewer and fewer good people in this modern age of coldness.  I do not want to see that kind people shall be doomed to this sad ending.  It is very unfair.  I copied and pasted the letters that I wrote on the bottom part of this essay, and please scroll down your screen.

 

PS. Since I just pasted these letters in the middle part of this E-mail, so I will not paste them again.

 

      7月24日看到一則驚人的消息，有二十二名南韓某教會的志工遠赴阿富汗服務，卻在搭巴士的途中遭到塔利班的綁架，當時塔利班下最後通牒，若南韓政府不從阿富汗撤軍，在 7月24日當天台北時間22:30分要處決人質。當時看到這一篇網路報導已經是下午了，心情不免覺得沉重。平時晚上十點半大家可能還沉浸在電視劇的劇情或是上網的虛擬世界裏面，可是在地球的另一端卻有一群無辜的人，而且是一群善良的志工正面臨身死關頭，當下覺得非常生氣，為什麼總是好人被欺負？但另一方面也很無奈，因為自己無能為力改變什麼。接下來的兩天，因為自己得到重感冒，整個人昏沉沉的。

    好不容易我今天感冒已經好了一點，但中午上網時又看到，塔利班延後處決人質的時間，定在7月27日15:30分為最後期限。7月的台灣下午正是大家昏昏欲睡的時候，可是還在養病的我卻一點睡意也沒有。漸漸地，有一種情緒跟動力驅使我要做點事情，我當下決定寄一封英文信給南韓的外交部，希望她能夠以拯救人質生命為第一優先，將一些政治或外交等因素先暫時拋在一邊。而我也分別寄英文信給CNN、BBC及NHK(7月29日寄給聯合國；7月31日寄給阿富汗總統Hamid Karzai)，希望能藉由世界傳播媒體帶來輿論力量以喚醒大眾的注意，並間接鼓舞南韓政府趕快做出撤軍的決定。CNN的網路接收介面在我寄出信之後，回了一封系統信件，告訴我感謝提供意見，不過因為每日信件的量很多，他們不見得能在當天閱讀，也不見得有足夠時間回覆每一封觀眾寄來的信。至於BBC及NHK則是沒有系統的自動回覆信件。不過，我也只能做到這樣了，我這個市井小民沒有任何的身份及權力去改變什麼，我只希望藉著自己棉薄的力量來增強社會輿論的壓力，讓這個世間的恐怖攻擊事件能夠少一點。

    希望看到這篇文章的朋友，能夠爲南韓的志工們祈福，甚至進一步寫信給相關的單位或是媒體，讓輿論的力量強大起來。在這個冷淡的現代化社會，古道熱腸的人越來越少了，我實在不願意看到好心人居然會遭到如此不幸且不公平的下場。請救救這群善良的志工吧！以下貼上我寄給南韓外交部、CNN、BBC

Pár hete a helyi folklór igancsak mozgalmas elemeinek lehettünk tanúi. Talán még emlékeztek az őszi bejegyzésemre, ahol az utcákon cipelt istenszobrokról regéltem, nagymennyiségű zajjal körítve. No, most nagyjából ugyanez zajlott, azzal a különbséggel, hogy ezúttal az egész mulatság házhoz jött, pontosabban mivel mi költöztünk egy szentély mellé, testközelből élvezhettük a dolgot. Viszont így lehetőségünk nyílt alaposan megszemlélni a dolgokat (az akusztikai behatásokat inkább hagyjuk..), és Zoli jóvoltából néhány videó is készült, úgyhogy megéri beszámolni erről a "tajvanikumról".

Az egész hercehurca egy estén kezdődött, amikor nagy zenebonával és felhajtással kihozták az istenkénket a szentélyéből, és jó alaposan belekötözték a díszes gyaloghintójába. Maga a gyaloghintó a régi idők nemesi hordszékeit utánozza, nagy, díszesen faragott, színes zászlókkal teleaggatott alkotmány, amit azonban a modern idők jegyében tarkán villódzó fényfüzérekkel is elláttak, hogy még szebb legyen, amitől nekem kicsit karácsonyfás lett, de nekik így tetszik. A mi égi szomszédunk valami harcos istenke lehet, mert a tiszteletére rendezett kis "bulin" mindenféle hagyományos fegyverekkel parádézó emberek mutattak be gyakorlatokat. Volt oroszlántánc is, meg persze dobok meg petárdák, szerencsére este 11 körülre minden a helyére került, istenek biztonsági öve becsatolva, mindenki mehetett aludni.
A procedúra részletei:

picasaweb.google.com.tw/kettingerz/20070721IsteniUnnep/photo#5094776299970865522
(Oroszlántánc a szentélyben, harcos bácsik vitézkedése, háttérben a bejárati ajtónk, és az előtte parkoló robogóm)

picasaweb.google.com.tw/kettingerz/20070721IsteniUnnep/photo#5094779542671174018
(Istenke beszáll a kocsiba, mindenki örül)

picasaweb.google.com.tw/kettingerz/20070721IsteniUnnep/photo#5094780650772736402
(Istenke a helyén)

Másnap indult csak az igazi móka. Ahogy elnéztem, ez valamiféle kölcsönös látogatás lehet a különféle templomok különféle istenei között. A dolog úgy nézett ki, hogy a mi istenkénk a szentély előtt üldögélt az istenke-mobilban, jó házigazdaként várva a vendégeket. Mikor látogató érkezett (persze népes - és zajos - kísérettel, akkor a harcos emberkék, mint holmi biztonsági őrök, először megállították őket, majd a kíséret bevonult a szentély elé, tiszteletét tenni. Ezalatt a vendég isten és a házigazda isten kocsijait egymással szembe huzogatták-vonogatták,  mintegy üdvözlésképp, majd a vendég is bevonult a szentély ajtaja elé, ahol füstölőt, egyéb áldozati ajándékokat kapott a szentélytől, majd némi rituális kocsirázogatás után elvonultak, búcsúzóul még a harcosok kiáltoztak utánuk. Az egész ceremóniát egy fehár ruhás, kisszakállas emberke vezényelte le szakértő módon, valamelyik videón fel is tűnik.
Azért a negyven fokban nem irigyeltem a hegyre kocsikat felcipelő embereket, még akkor sem, mikor láttam, hogy igen praktikus módon a gyaloghintókat kerekekkel rendelkező fémkeretre rakják amikor éppen nem valami szertatrásos cipelés van, így nem kell folyamatosan az egész súlyt cipelni, de azért így sem lehetett túl mókás felballagni vele a hegyre. Amikor a vendégjárás befejeződött nálunk, akkor a mi istenkénk is útrakelt, gondolom ő is meglátogatta akit meg kell, majd estefelé hazaért - egy teherautó platóján, hordáraival együtt. Ezek után újabb dobolás, petárdázás stb. közepette viszahelyezték a megszokott oltárra, majd mindenki hazatért.
A vendégjárásról néhány jelenet:

picasaweb.google.com.tw/kettingerz/20070721IsteniUnnep/photo#5094791985191430562
(Ezen jól látható az egésznek a menete, ahogy az érkező istennek először a zászlói tisztelegnek a szentélynél, majd a kísérete, a gyaloghintó csak utána jön. Jól látszik a vendég "üdvözlése" is, a házigazda kocsijával a találkozás, valamitn a szentély részéről az ajándékok átadása. Az én kedvencem a 4:20 körül feltűnő teszkógazdaságos istenke a hordszékében, hát szegényt jól belekötözhették hogy ezt kibírja, de ha egy isten lehet tengeribeteg, akkor ő tutira az volt...)

picasaweb.google.com.tw/kettingerz/20070721IsteniUnnep/photo#5094800171399096754
(Itt már egész komoly csúcsforgalom volt, láthatjátok, ahogy sorra érekznek a látogatók. Az elején a kíséret tagjai elég szomjasnak tűnnek, persze jó idő is volt. A második érekző zenei aláfestése elég tipikus...nem is bántam, hogy akadozott. Volt olyan isten is, aki a saját lábán érkezett, edzőcipőben....)

No hát ez volt a nagy móka, remélem gond nélkül meg tudjátok nézni a videókat.
Ja igen, és ugye milyen jó a tengeres háttér....?? :))

A minap érdekes dolog történt. Suliban voltam mint rendesen, és a szünetben meglátogattam azt a bizonyos helységet. Ahogy libegtem kifelé, egyszer csak a hátam mögött megszólal valaki, és afelől érdeklődik, hogy van-e öt percem (angolul). Mikor megfordultam, egy idősödő kínai urat pillantottam meg. Azt mondta, képet szeretne csinálni rólam, ha lehet. Gondoltam, valami "turista", aki feljött a hegyre külföldit nézni meg fotózni, bár ahhoz gyanúsan jó volt az angolja. Sebaj, miért is ne, hadd csináljon képet. Leültünk az egyik kinti asztalhoz. A meglepetés akkor ért, amikor az úriember vázlattömböt és ceruzát kapott elő, majd rövid tűnődés után megkért, hogy forduljak profilba. Mint mondta, ő festő, és tetszik neki a fejem, hát gyakorol egy kicsit, az eredményt meg megkaphatom. Valóban nem tartott tovább pár percnél az egész móka, és máris a kezembe nyomta a füzetből kitépett lapot, valamint egy prospektust, ami őt és munkásságát volt hivatva bemutatni, aztán el is köszönt, én meg mentem órára.
Ennyi a mese, mindenesetre érdekes volt.

Ez itt a rajzolgatós bácsi által osztogatott ismertető:


















Ő maga, kicsit kinagyítva:


Ki tudja, hátha tényleg valami nagy művész (az én képzőművészeti tájékozottságom mellett az is lehetne simán), vagy majd lesz, aztán büszkülhetek, hogy lerajzolt.:))























És a mű:














































Hogy mennyire élethű, azt mindenki maga döntse el (azért az kritizáljon bátran, aki jobbat csinál három perc alatt..:))))

Viszonyításnak egy profilos fotóm (még a régebbi fazonú hajjal):






















Azért az orrom meg a homlokom elég tipikus....:))

Most már tuti hogy visszavonhatatlanul a plázacicásodás útjára léptem, ma újra voltam fodrásznál! Mivel a múltkori mókánál rövidre vágták elöl a hajamat, úgy gondoltam, most utánavágatok, mivel már a nyakamnál libegett a vége. Han angliai útjára készülve szintén tervezett egy látogatást a hajászhoz, úgyhogy elkísértem a törzshelyére. A menetrend a szokásos volt, mosás, nyisza, szárogatás, meg persze az elmaradhatatlan hullámok belesütögetése...de lassan megszokom ezt is. Rögvest a nagy mű elkészülte után megkíséreltem a telefonommal megörökíteni, amíg friss, hát íme:
















Később Han is csinált pár képet, bár addigra már a robogózás szele meg a bukósisak kicsit megviselte e csodás loknijaimat, de talán még érezhető a dolog:


























No hát ez a nagy helyzet. Meg az is remek, hogy végre jön a csapból a víz, eső hiányában a plafonról viszont nem, ellenben remekül újrabetonozták a minap leszólt utakat. Viszont egy újabb csőtörés közben már felbukkant nem messze tőlünk, bájos kispatak csörgedezik az út közepén....kicsit aggódom.

Azért ha majd műkörmöshöz akarok menni, üssetek le nyugodtan....:)