No, nesze nektek megint egy éjszaka közepén begépelt friss sztori - annyira friss, hogy még mindig a torkomban ver a szívem. Aludni úgysem tudnék most, hát szórakoztatlak titeket. Végülis nem egy nagy sztori, valószínüleg közületek a legtöbben bárki simán megoldotta volna, nyavalygás nélkül....na jó, mondjuk Krisztit kivéve, neki ajánlom ezt a bejegyzést, csak hogy ne legyen "honvágya" olyan nagyon.:)
Az történt, hogy háromnegyed kettő körül valamiért felébredtem, és ahogy kinyitottam a szemem, egy termetesebb pókot láttam az ágyam feletti falon üldögélni. A plafonomon sajnos a fal és az álmennyezet között van egy rés, pont az ágyam fölött, és onnan egyszer már érkezett hasonló vendég. Hát most megint. Nem az a nagyon nagy fekete, szőrös rémálom, mint amilyet Will menekített ki a fürdőszobánkból azon a legendás éjszakán (amúgy is meglehetősen sajátos magyar szókincse ekkor bővült a "kicsi pók" kifejezéssel), hanem annál kisebb, de még így is jóval nagyobb bárminél, ami otthon honos. Nagy, sötétbarna izé, persze jól betojtam. A dög meg masírozni kezdett a falon a sarok felé, és megállt nagyjából a ruhásszekrényem fölött. Ekkor felhívtam Willt, hogy hátha még nincs otthon, és hazaúton esetleg beugrana, de sajnos nem így volt, otthon ült Timmel, aki lelkesen próbálta kitalálni Will szavaiból, hogy miről is beszélhetünk, lévén a kicsi pókot magyarul emlegettük. Beláttam, hogy egyedül kell megoldanom. Kis tanakodás után nekiláttam eltakarítani a cuccokat a sarokból, hogy ha esetleg megindulna a jószág, akkor ne tudjon eltűnni a szekrényem mélyén, mert akkor nagy bajban leszek. Lábujjhegyen, fél szemmel a pókot lesve kicibáltam a szekrényt a sarokból - még jó, hogy olcsó fémvázas bóvli és nem tölgyfa - meg a hátizsákot, meg mindent. A lény rezzenéstelenül várt. Kiürült a sarok, én meg tervezni kezdtem. Kerítettem egy megfelelő méretű dobozt, meg papírt az esetleges humánus módszerhez, és előszedtem a rovarirtót a kevésbé humánushoz. Széket toltam a sarokba, hogy felérjem a pókot, aki látszólag nem is törődött a sürgés-forgással. Aztán eszembe jutott, hogy a múlt héten, a plafonon bulizós népek kedvéért beszereztem egy ultrahangos riasztót, és emlékeim szerint az nem csak régcsálók ellen volt javasolt a leírása szerint, így bőszen ráfogtam a betolakodóra, és bekapcsoltam.
Viccesen festhettem, ahogy fenyegetően nyújtogatok egy kis fekete műanyag dobozt a pók felé, persze csak tisztes távolból. Van a pókoknak egyáltalán füle? Ha van is, ez a botját sem mozdította, pedig én ha pók volnék, biztos leestem volna a falról a röhögéstől az idétlen és betojt kétlábú láttán, ahogy hadonászik azzal az izével éjnek éjvadján. Úgy látszik, a pókoknak nem csak fülük nincs, de humoruk sem nagyon.
Beláttam, hogy kénytelen leszek valami közelebbi hadműveletet tenni, ha aludni is szeretnék még az éjjel. Elhatároztam, hogy megpróbálom megfogni. Aztán hirtelen eszembe jutott: mi van, ha ez ugrópók? Nem értek ezekhez a lényekhez, ki tudja, talán repülni is tud, vagy csiripelni, vagy cserepes petúniává változni....szóval, jobb, ha óvatos leszek. Így hát védőfelszerelést öltöttem, nem utolsósorban időhúzás gyanánt, meg az ember valahogy csak magabiztosabb, ha van rajta nadrág, ilyen furák vagyunk. Tréningnadrágot, kardigánt húztam, sőt a bakancsomat is felvettem, hogy ha netán rá kell majd taposnom, akkor ne papucsban tegyem, hátha kicsit mellélépek vagy valami.....
Ennél a pontnál a dolog erősen emlékeztetni kezdett arra a régi-régi vidám napra, amikor az óvatlanságom miatt kiszabadult vendég csíkosmókus befogásáért forgattuk fel a hatalmas nagyszobát....itt is kezdtek teljesen a fejükre állni a dolgok, csak sajnos ez nem volt annyira vicces.
Hirtelen a pók elindult. Rövid, gyors, araszoló léptekkel kezdett mászni lefelé. Készenlétbe helyezkedtem a dobozzal, és próbáltam rávenni a kezemet, hogy ne remegjen. Nem nagyon ment. A pók jött lefelé, simán átgyalogolt a korábban rovarirtóval falra fújt csíkra, aminek az lett volna a célja, hogy ne engedje a ruháim közelébe....még szerencse, hogy a ruháim ekkor már távolabb pihentek. A pók már majdnem a padlónál járt, megpihent kicsit. Úgy döntöttem, lesz, ami lesz, megpróbálom megfogni, mégiscsak én vagyok a nagyobb, vagy mi. Óvatosan megközelítettem a lényt a dobozzal, bár a frász tört ki hogy közel kell menni hozzá. Aztán elszántam magam, és elindítottam a zutty-mozdulatot, de a piszok megérezte, és odébbszökkent. Én persze megrémültem a hirtelen mozdulattól, jól el is ejtettem a fémdobozt, ami csörömpölve gurult odébb a kőpadlón. A pók rémülten iszkolt, szerencsére az ajtó irányába, majd a félfa túloldalán, már kívül megpihent.
Na, legalább a szobából kint van. Óvatosan kislisszoltam én is az ajtón, és gyorsan becsuktam a közeli fürdőszobaajtót, nehogy oda találjon besurranni. Arra gondoltam, hátha a falon módszeresen végigkergetve ki tudom tessékelni a lakásból, de aztán beláttam, hogy ez nem működőképes ötlet, mivel az ajtónál sok egyéb lehetőség is kínálkozna neki meglépni, és egyáltalán nem biztos, hogy a kacskaringós kivezető utat választaná. A pók ekkorra már be volt tojva (welcome to the club, my friend), és sokkal fürgébben mászkált. Gyorsan lekapkodtam a falról minden lehetséges búvóhelyet, és meghoztam a szomorú döntést: ha nem tudom megfogni, akkor bizony halnia kell.
Csöndesen bocsánatot kértem tőle, majd irgalmatlanul lefújtam az iszonyatos szagú gyilkolóval. Szegény futott, futott, a sarokban beleakadt egy kisebb kolléga hálójába, majd kalimpálva lepottyant, ekkor kapott még egy nagy adagot. Valóságos tócsában kapálózott egyre lassabban, amikor az erősödő köhögési inger ráébresztett, hogy mégicsak mérget fújkálok itten, nem is kis mennyiségben, úgyhogy gyorsan ki is szaladtam az ajtó elé egy kis friss levegőért, mielőtt én is kapálózni kezdek.
Mikor visszajöttem a szúrós szagú lakásba, a kis kupac már nem mozgott, de láttam szegény gekkócskát menekülni kifelé a bűzből, a plafonon kacsázott a szellőző felé. Remélem, neki nem árt ez a dolog, legalábbis ilyen erősségben. Kicsit összeszedtem magam, és lapátra tettem a maradványokat. Még holtában is ijesztő volt szegény.... vajon miért ennyire iszonyatot gerjesztő egy ilyen lény? Pedig kisebb kartársait általában gond nélkül kirakom, ha kell, sőt többségük jelenléte nem is zavar, a fürdőszobában is lakik néhány. De ezek a nagyobbak mások valahogy, csak rájuk nézek és brrr....
Szóval vége lett az éjszakai előadásnak, de nem örültem neki nagyon. Megbuktam, nem voltam elég bátor és határozott ahhoz, hogy megmentsem az életét. Pedig nem ölök, ha csak tehetem, de most nem sikerült máshogy. Nagyon sajnálom, hogy így végződött. Will később rámcsörgött, hogy megvagyok-e még, és a következő, jellegzetesen Willes meglátással próbált bátorítani: "Fel a fejjel, az életben kell majd még ennél sokkal rondább dolgokat is csinálnod!" (Will a vigasztaló mondatok nagymestere, a legutóbb, mikor egy szakításfélét keseregtem el neki, azt találta mondani: "Ugyan már, hiszen annyi más seggfej van még a városban!") Persze mondott ennél biztatóbbakat is, de azért nem tudom, mikor fogok tudni elaludni. A szobámat mindenesetre hanyagolom ma éjjelre - már csak a torokkaparó szag miatt is.
Nohát ennyi a sztori mára, majd ha megtalálom a kábelt, akkor felteszem ide azt a képet is, amit a néhai látogatóról készítettem, amikor még egyben volt, és a szekrényem felett ücsörgött. De most már négy óra van, lassan meg kéne próbálnom aludni. Holnap (ma) nemzeti ünnep, a "dupla tízes", a köztársaság születésnapja, munkaszüneti nap, juhé. Nekem elég érdekesen indult ez a jeles nap, az biztos.
Na, kiegészítésként itt a fotó hívatlan vendégemről.
Hát nem cukiiiii???!!!
