Febr. 21.

Ma végre meleg napsütésre ébredtünk itt is. Reggel gyorsan ki is mostam a ruhákat, most talán van rá esély, hogy valami megszárad belőle. Megmostam a hajamat, és kint száríthattam a teraszon a napon. Miközben a hajamat mostam a fürdőszobában, Eszti meg a szobában pakolgatta a ruhákat, közben beszélgettünk, nagyon otthonos volt.Hirtelen az az érzésem támadt, hogy ez az egész olyan természetes, nem is vagyunk egymástól igazán messze, bármikor át lehet ugrani egymáshoz egy kicsit. Hajszárítás után csináltam néhány képet "itthon", hogy ti is láthassátok, milyen szépek itt az ajtók, milyen jópofa a mágneses ajtótámasz, és milyen a kilátás körbe a teraszról. (zseniális, Anyu átutazta a fél világot, hogy ajtókat fotózzon)

From febr21-23

Délelőtt újra elsétáltunk a folyóparthoz, és átmentünk a függőhídon. Jó sokan voltak rajta az ünnep miatt, hintázott alattunk rendesen. Meglehetősen tengerészes érzés volt átmenni rajta. Találtunk egy szép  kis buddhista éttermet, és ismét csak finomat ebédeltünk. Kicsit nézegettünk a mindenhol jelenlevő bódék környékén, aztán visszajöttünk a hídon. A közeli utcában várt minket egy kis meglepetés, Eszti robogóját elvitték onnan, ahol Zoli hagyta, csak a rendszámát találtuk krétával a földre írva. (ez azt jelenti, hogy nem jó helyen parkoltunk, és a rendőrök elvitték, mehetek kiváltani. Persze még mindig jobb, mint azért nem találni, mert ellopták)

Délután bementünk a városba, nézelődtünk egy érdekes antikváriumban, ahol könyvek, zenék és régi magnók, videók, lemezjátszók kaphatóak. Kissé lógattam az orromat, mert másképp képzeltem ezt a napot. A múltkori jól sikerült csövezés után abban maradtunk, hogy ha visszaérkezünk délről, megint csavargunk egy kicsit együtt. Úgy gondoltam, ez a nap a mai nap lesz, mert holnap kezdődik a munka. Éppen erősen győzködtem magam, hogy tulajdonképpen baromi jó itt nekem, nem kellene ennyire ragaszkodni egy elképzelt tervhez, megint itt a lecke valamiből, hogyan tudjuk elrontani magunknak sikeresen a jó dolgokat. Miközben így munkálkodtam a lelki fejlődésemen, Eszti és Will beszéltek telefonon, és jött a kérdés, lenne-e kedvem a fólyóparton üldögélni, beszélgetni. Naná, hogy lenne! Csakhogy ekkor már éppen egy taxiban ültünk valahol a város sűrűjében, és valamilyen műszaki bolt felé tartottunk, ahol Lajos akart venni valami elektronikus herkentyűt. Tartottam tőle, hogy mire azt megvesszük és hazakeveredünk, a folyóparthoz már késő lesz. Szerencsére ott ült mellettem a család esze, akinek zseniális ötlete támadt. Megoldják ők nélkülem ezt a bevásárlást, ami számomra úgysem lenne túl érdekfeszítő. És ekkor indult a nagy kaland. Eszti a kezembe nyomott egy marék ismeretlen pénzt, fogott egy taxit, beültem, elmagyarázta a sofőrnek, hogy hova vigye a "csomagot", a végállomásnál pedig találkozni fogok Willel. Ezt képzeljétek el: egy teljesen idegen városban, a nyelvet abszolút nem ismerve, elindulok valahova, fogalmam sincs, hol vagyok, ráadásul már töksötét is van, és hogy még hab is legyen a tortán, a telefonom nem engedi, hogy bárkit felhívjak. (ma van Lonci szülinapja, délelőtt próbáltuk hívni, hogy felköszöntsük, akkor derült ki a dolog) Taxizgattam egy ideje, amikor Eszti hívott, hogy próbáljuk ki, most működik-e a telcsi. Persze, hogy nem tudtam visszahívni. Szerencsére esemesezni lehetett, így mégsem tudtam volna elveszni teljesen, bár ha valami miatt mégsem a kívánt célhoz érkeztem volna meg, aligha tudtam volna elmagyarázni, hol szedhetnek össze. Jópofa játék volt, nekem tetszett, Eszti viszont azt hiszem, eléggé aggódott, mert többször is felhívott útközben. Hihihi, kicsit szerepet cseréltünk. Én azért aggódtam, hogy ő aggódik-e, de hamar rájöttem, hogy nem, amikor két mondat után lerázott. Elengedte a gyereket kimenőre, aztán most aggódhat, hogy hol van, mi van vele. Elég hosszúnak tűnt az út, végül csak kitett valahol a taxis. Ügyesen fizettem, kiszálltam, aztán csak nézelődtem, hol vagyok. Később rájöttem, hogy ezt a helyet már ismerem, de így sötétben ez nem esett le azonnal. Küldtem egy sms-t "a mamának", hogy megérkeztem, és mire ezt bepötyögtem, Will már ott is volt. Közel volt a folyó, és ma már másodszor, átsétáltam vele is a függőhídon. Most sokkal kisebb volt a forgalom, éppen kevesen jártak a hídon, nem is mozgott rendesen. Így aztán megpróbáltuk közös erővel egy kissé meglengetni, de sajnos nem sikerült. Lesétáltunk a partra, leültünk. A kiszolgálás ezúttal is tökéletes volt: újságpapír az üldögéléshez, magyar-angol és angol-magyar szótár, egy üveg finom bor, poharak, dugóhúzó. Nagyon szép ez a folyópart este is, a túloldalon lampionokkal kivilágított vendéglő, éppen két híd között ültünk, amiken különböző színekkel váltakozott a kivilágítás, és még mindig az ünnepnek köszönhetően, a körülöttünk sétálgatók igen gyakran lövöldöztek ilyen-olyan tüzijátékokat.Megint jókat beszélgettünk, bohóckodtunk, nevetgéltünk. Még a hold is vigyorgott az égen. Erről még nem is meséltem nektek, itt nem olyan ám a hold, mint otthon! Nem C vagy D, hanem egészen más szemszögből látszik, most éppen egy U alak, mintha mosolyogna.