febr. 17.

 Ma megismerkedtem a tajvani gyorsvasúttal, ami háromszázzal képes repeszteni végig a szigeten. Már a beszállás is egészen másképp megy, mint otthon, az előre váltott jegyet egy gép kezeli. Ilyen jegykezelő-beengedő masinát már kipróbáltam többször a metrónál, most is valami hasonlóra számítottam. Eszti mutatta, hova kell bedugni a jegyet, gyanútlanul bedugtam, gondoltam rápecsétel talán, de nagy meglepetésemre hirtelen kikapta a kezemből. Aztán egy másik lyukon kiköpte. Beengedett egy előcsarnok-félébe, ott még kicsit várni kellett, és csak a vonat indulása előtt néhány perccel lehetett lemenni a mozgólépcsőn és beszállni a rakétába. A belseje kicsit hasonlít a repcsihez, csak sokkal kényelmesebb, több hely van a lábaknak. Mint ebben az országban minden közlekedési eszköz, ez is nagyon tiszta, (hahaha!) a kocsikon végig lehet menni, az ülések hátán kis jelek vannak, melyik kocsiban mt lehet megtalálni. Vécé, telefon, stb. Időnként a személyzet egy tagja vegigsétál, egyik a szemetet szedi össze, (a kezekből, nem a földről) a másiktól vásárolni lehet, és így tovább. Nem győztem bámészkodni útközben. (ez lassan állandósul) Mivel a táj igen hegyes, ráadásul nagyon meredeken emelkednek, egy szakaszon csak pislogtam, alig láttam, hogy mit nézek, hirtelen már megint egy alagútban találtam magam. Nagyon érdekes volt a sok rizsföld, volt, ahol a vizet lehetett látni, volt, ahol már pici szálacskák kikukucskáltak belőle, és volt, ahol már olyan sűrű zöld volt, mint egy mező. Nagyon szép volt, az üres folyómeder, ami széles volt, tele kavicsokkal, és mint megtudtam, ez csak tájfun idején telik meg. (így nem teljes az ismeretszerzés, lehet, hogy azt is meg kellene nézni?) A vonat villámgyorsan végigrobogott a szigeten, észre sem vettem, hogy elrepült az idő. Azt viszont nagyon is észrevettem, és elég vicces volt, amikor találkoztunk a szembevonattal. Mikor mellénk ért, jót lökött rajtunk, mikor túljutottunk rajta, visszadöccentünk. Tiszta vidámpark! Aztán megérkeztünk. Jó volt a soknapos eső után az elő-előbújó napot látni, és száraz úton járni. A pályaudvar közelében van egy nagyon aranyos kis vendéglő, ott ebédeltünk. (megkaptuk a tulaj névjegykártyáját, ha legközelebb nem tudjuk eldönteni, hova menjünk ebédelni, melegen ajánlom ezt a helyet.)

From febr17-20, Kaohsiung

Természetesen itt is minden másképp megy, mint otthon. Ünnep volt, tele minden asztal, úgyhogy előbb be kellet jelentkezni. Felírták Eszti nevét, meg hogy hányan vagyunk, és megmondták, hogy nagyjából mennyi idő múlva kerülünk sorra. Addig sétálgattunk egy kicsit, vicces, hogy amikor valaki sorra kerül, kijön a személyzetből valaki az utcára, és hangosan ordibálja az illető nevét. Ha nem jelentkezik senki, akkor továbbra is hangosan óbégatva elkocognak érte a mellékutcába is. Végül csak sorra kerültünk, érdekes ez a vendéglő, a fák bele vannak nőve. Rendeltünk midenféle finomságokat, csakhogy itt már nagyon Délen vagyunk, ritkán járnak erre külföldiek, így teljesen természetes, hogy evőezközként csak pálcikát hoznak. Hamar rájöttem, a fele sem tréfa, vagy nagyon gyorsan megtanulok pálcikával enni, vagy éhen halok a finomságok fölött. Nem kis erőfeszítésbe került ráérezni a megfelelő technikára. Eszti módszerét követve sehogyse boldogultam, a középső ujjam önálló életet élt, és nem azt csinálta, amit akartam. Lajos mutatott egy másik technikát, az bejött. Így aztán sikeresen elcsipegettem két tálka rizst, egy halom tintahalat, meg még ezt-azt. Finom volt! Ebéd után elindultunk robogót bérelni, de hosszas keresgélés után sem találtunk. Ünnep van, mindenki robog. Illetve egyetlen darabot találtunk, amit csillagászati összegért akartak kiadni nekünk. Remélem, a kedves tulaj azóta is ott álldigál vele az út mellett. Elborzadva néztem, ahogy némelyik robogón egy egész család utazott. Sokszor négyen is. Nagymamával, gyerekkel, kutyával, stb. (plusz mobiltelefon, esernyő, mankó, egyéb móka szintén előfordul)(akkor még nem láttam a jövőt). Végülis Eszti felpattant Zoli robogójára, mi meg Lajossal taxival mentünk a szállásra. A ház fent van a hegyen, ahol Zoli lakik, most nála szálltunk meg, régebben Eszti is itt lakott. Ahogy haladtunk az autóval, egyre lejjebb és lejjebb pottyant az állam, itt minden olyan gyönyörű, mint a mesében. Nem is értem, hogy Eszti hogy tudott ebből a városból eljönni. Először egy nagyon aranyos folyóparton ment végig az út, szép kis folyó, rajta érdekes hajókkal. Aztán elkezdtünk kanyarogni fölfelé a hegyre, az utcákon mindenhol különleges fák, és ahogy emelkedtünk, megláttam a nagy vizet!!!!

From febr17-20, Kaohsiung

Ahogy egyre följebb értünk, egyre jobban kitárult a kép, hatalmas víz, itt-ott hajók rajta, az út mellett mindkét oldal meredek, különösen lefelé. Néhol csak a fák teteje látszik, rengeteg dús zöld, különös fa. Levegőt is alig kaptam, olyan gyönyörű ez a hely, és ez minden méterrel még csak tovább fokozódott. Elmentünk az egyetem előtt, ahol Eszti régen tanult, fekvése luxushotelnek sem utolsó. És még ennél is följebb mentünk. Az út néha hihetetlenül meredek, és persze egyre messzebb látni a vizen. Megérkeztünk, nem győztem bámészkodni, alig tértem magamhoz, hogy ilyen tényleg van. Sokminden láttam már innen fényképről, de valóságban itt lenni egészen más. Lepakoltunk, és lesétáltunk a közeli teázóba ami a meredek hegyoldalon van. Ezen is keresztülmegy egy hatalmas fa, olyan, minthogyha a fára építették volna a teraszt.

From febr17-20, Kaohsiung

Innen bámultam a vizet, iszogattam a lótuszteát, hallgattam a kellemes kínai zenét, és nagyon sajnáltam, hogy ezt az élményt sem leírással, sem képekkel nem lehet igazán átadni. Este megint bementünk a városba, jó darabig gyalog sétáltunk, szépek voltak a vizen a hajók fényei, meg a hegyoldalban lejjeb levő templom kivilágítása, és a belőle szóló zene. A városban meglátogattuk Eszti régi barátnőjét, akinek nagy szíve van, kóbor kutyusokat fogad be, most éppen tizenkettő-tizenhárom van belőlük. Ahogy leültünk, rögtön megrohantak minket, nem győztünk simgatni, vakargatni. Nagyon aranyosak, barátságosak valamennyien. Aztán elmentünk a falkával sétálni, volt nagy rohangálás, meg némi csetepaté, amikor szemből szintén jött néhány sétáló kutyus. Elég izgalmas volt, de nem lett semmi baj. Jó későn értünk haza, és végre sikerült egy nagyon-nagyon nagyot aludni.