Végre rájöttem, hogy lehet kicsit egyszerűbben fotókat idebiggyeszteni, úgyhogy kaptok pár régebbit is, meg persze mutatok újat is. Letöltöttem az utazásos képeket, íme néhány:

Utolsó nap az iskolában, búcsú a kölköktől.

Ez pár nappal az indulásunk előtt történt, aztán a nagy rohangálásban-bőrig ázásban nem nagyon volt érkezésem fotózni, de egyet azért lőttem közvetlen indulás előtt, miközben a kapualjban vártam, hogy Lajos valamilyen csoda segítségével szerezzen egy taxit este hétkor tájfunban. Íme a cuccaink, indulásra készen:

Aztán hipp-hopp már repültünk is. A kezdeti nehlzségek után sima utunk volt. Itt egy napkelte valahol a Csendes-óceán fölött

St Louisba érve egy kisebb járműre váltottunk, Lajos nagyszülei kölcsönadták az autójukat, elképesztő mennyiségű problémát takarítva meg nekünk.

Aztán még meg sem melegedtünk, már csomagoltunk is megint, és Indiana felé vettük az irányt. Legolcsóbb megoldásként teherautót béreltünk, Lajos vezetett. A méret és a kilátási viszonyok miatt a járgány a "vak elefánt" becenevet kapta.

A kezdeti bizonytalaság után Lajos meglepően magabiztos teherautósofőrnek bizonyult (jó tudni, ha esetleg a zeneszerző szakma mégsem fizet olyan jól), és a kb négyórás út problémamentesen telt.

A beköltözés is simán zajlott, azóta a lakótársak is mind megérkeztek, egyelőre jól megvagyunk. A környék szép, majd megpróbálok csinálni pár képet az egyetemről, nagyon hangulatos a régi épületekkel meg a sok parkos résszel. Addig is, és ennek a posztnak a zárásaként egy kis giccs a midwest-ről:

Nem biztos, hogy sikerül mindent egy posztba beletennem, elképesztő pár napon vagyunk túl. Itt ülök Lajos ágyán, gépelek, és még mindig nem igazán hiszem el. De kezdjük az elején, bár nem tudom pontosan, mi is lenne az eleje.

Szóval már hetek óta pakoltunk, küldtük a dobozokat kettesével-hármasával, de a cucc valahogy nem akart fogyni. A ruháimból három nagy szatyornyit bedobtam a buddhistákhoz, a lakásfelszerelés kevésbé szükséges darabjait meg pár kisbútort meg a helyi állatvédőknek adtam. Hirtelen sokkal nagyobb lett a hely a lakásban, de a bőröndök így is jóval súlyosabbak voltak, mint az engedélyezett, így tovább redukáltunk. Bár már ez óriási felfordulással járt, mégsem igazán fogtam fel, hogy mire készülünk, amíg kedden le nem passzoltam a kutyát, na az vacak volt, és onnantól kezdve a lakás is üresnek tűnt, már nem volt az otthonunk.

Ja igen, és a tájfun lassan, de biztosan befutott, hétfőtől kezdve gyakorlatilag folyamatosan esett, keddtől kezdve viharosan, erős széllökésekkel. Isteni volt a dögnehéz kartondobozokat cűgölni ebben az időben.

A robogómat az utolsó pillanatban adtam el, annyira, hogy szerda délelőtt került rá sor, miközben egyéb dolgokat intéztünk, pl lemondtam a telefonomat, meg feladtuk az utolsó dobozokat. A karjaim igencsak érezték a napok óta tartó cipekedést. Mindeközben számtalan alkalommal bőrig áztunk, és iszonyatos mennyiségű pénzt költöttünk taxira.

Kevin, Lajos barátja, aki átvette tőlünk a lakást. szerda délelőtt kezdett el beköltözni, és mivel egyetlen kulcsunk volt, ügyesen kellett navigálni, hogy senki ne maradjon az ajtón kívül. Végül este hat-hét körül kész voltunk mindennel, és eldöntöttük, korábban indulunk a reptérre, hogy biztosan minden rendben legyen. Közben a vihar folyamatosan erősödött. Próbáltunk telefonon taxit hívni, de minden központ totál foglalt volt, félóra máris eltelt, mirekerítettünk egy kocsit. Szakadó esőben, viharos széllökések mellett értünk ki  a reptérre, és én majdnem biztos voltam benne, hogy a járatunkat törölni fogják, vagy legalábbis elhalasztják, amíg a téjfun csendesedik kicsit. De nem, az összes járat menetrend szerint indult és érkezett, pár japán és népi kínai járatot leszámítva. Leméregettük a csomagokat, becsekkoltunk, én kötöttem biztosítást, váltottunk pénzt, aztán mentünk is be, mert tudtam, hogy nekem még lesz egy köröm a lejárt tartózkodási engedélyemmel. Lett is, először is vagy tíz percet várakoztam, amíg kiderítették, kinek és mit kéne csinálnia, aztán, mivel látták, hogy húsz perc múlva be kéne szállnom a gépbe, úgyhogy futva visszamentünk az indulási csarnokban levő immigration office-hoz, ahol kifizettem a büntetést, kitöltöttem a megfelelő papírokat, valamint kaptam pecsétet az útlevelembe emlékül, aztán rohanhattam vissza, hogy időben a kapunál legyünk. Végülis nem lett volna annyira sürgős, mivel a gépünk tíz-tizenöt perc késéssel kezdte a beszállítást. Na az érdekes volt, már a bevezető folyosón érezni lehetett a széllökéseket, a gépben pedig konkrétan olyan volt, mint amikor turbulenciában repülünk, pedig még csak a betonon álltunk. A szárnyon látszott, ahogy a zápor hullámokban söpör végig, és az egész gép imbolygott, nem volt valami bíztató. Hiába, menni kell, de a taxi alatt is rázkódtunk  meg zötyögtünk, én végig azért fohászkodtam, hogy halaszák el az indulásunkat. De nem volt kegyelem, szépen ráfordultunk a kifutópályára, és felszálltunk. Igencsak göröngyös volt a levegő, a földi fények kb három másodperc alatt tűntek el az esőben, a szél pedig összevissza rángatta a gépet, néhány váratlan lökés oldalról is megtaszajgatott minket, hát nem volt a legszebb indulás, amit valaha is láttam. Csak amikor már kicsit távolabb kerültünk a szigettől, akkor csendesedett kicsit a dolog, aztán Japán után kifejezetten békés lett az út. Nem utolsósorban azért, mert egy ilyen felszállás után a kisebb turbulenciára már a szemöldökünket sem vontuk fel. Sajnos aludnom nem nagon sikerült, kényelmetlen volt mindenhogy, félórákat szundikáltam, aztán megint mozdulnom kellett. Valahol az éjszaka közepén (tajvani idő szerint, amúgy olyan ragyogó napfényben repültünk a Csendes-óceán felett, hogy le kellett húzni az összes sötétítőt az ablakokon) volt időm rájönni, hogy az utolsó két nap nagy rohanásában nem maradt időnk igazából felfogni, hogy mire is készülünk. Az orrunk előtt tornyosuló megoldandó feladatok mindig túlságosan lekötöttek, bár talán jobb is így. Az utolsó esténken barátokkal iszogattunk egy kedves helyünkön (ami történetesen az a hely is, ahol először találkoztunk), de ott sem volt nagyon búcsúzós a hangulat szerencsére.

Viszont így egyszercsak rádöbbentem az ég közepén lebegve, hogy bizony vége, eljöttem Tajvanról, befejeződött az ottani életem. Ezt már így önmagában is szép feladat megemészteni, de ráadásul én meg éppen úton voltam egy új élet felé valahol, ahol még sosem jártam, és minden amim van az új élethez, az Lajos, és néhány nem különösebben részletesen kidolgozott terv. Nem először fogalmazódott meg bennem a kérdés: nekem teljesen elment a józan eszem?

A repülőút jó tizenkét órán át tartott, az utolsó kettő-hármat már baromira untuk. Viszont Los Angeles gyönyörű látvány volt fentről. Volt is időnk alaposan és több nézetből is megszemlélni, mivel a tájfun miatt késve érkeztünk, és a forgalmas reptér nem tudott azonnal fogadni minket. Tettünk egy tiszteletkört, majd leszálltunk, és ekkor kezdődött az igazi rohanás. Az eredeti menetrend szerint kicsivel több, mint két óránk lett volna, hogy elérjük a dallasi csatlakozást, ezalatt kellett volna átmennünk a bevándorlási hivatalon, valamint a csomagjainkat felvéve egy újabb biztonsági vizsgálaton. (mivel ez nem két perc, ezért nem is lehet két óránál rövidebb átszállási idővel csatlakozó járatokra jegyet venni) Viszont mi ugye késtünk vagy fél órát. A légitársaság előre elintézte nekünk a következő gépre a beszállókártyát, viszont az immigrationt nem hagyhattunk ki.

Ettől a résztől nagyon tartottam, hallottam ijesztő sztorikat arról, hogy milyen durvák és bárdolatlanok a hivatalnokok, akik ezt intézik, és lélekben igyekeztem felkészülni mindenféle keresztkérdésre. Ehhez képest a fickó, akihez kerültem, csak annyit kérdezett, mi a látogatásom célja, valamint hogy hogy ejtem a családnevemet. Közben gyors fotó készült (képzelem, milyen gyönyörű lehet), ujjlenyomatot vettek, és kész is voltunk, megkaptam a pecsétet, a hivatalnok még hozzátette: "koszonom"! Micsoda érkezés!

De nem volt időm álmélkodni, rohanni kellett a csomagokkal a belföldi terminálhoz. Persze ez egy bazi nagy reptér, úgyhogy toligáltuk a kocsikat egy darabig, próbáltunk sietni a többi utas között cikázva, amennyire egy hatvenkilós kocsival cikázni lehet, nem szereztünk sok barátot útközben azt hiszem. Mikor újra becsekkoltuk a bőröndöket, már mondták, hogy necces lesz a dolog, de fussunk. Így hát fogtuk a kézipoggyászt (hivatalos súly limit:7kg, valós súly:12kg) és futottunk. Két nap dobozpakolás, egy éjszakányi ivás, egy újabb nap dobozpakolás-ügyintézés-bőrőndhurcolás, valamint 12 óra repülés (részben tájfunban) és 14 ór időeltolódás után, tizenkét kilós zsákkal, futottunk a folyosókon a beszállási kapuhoz. Mint már említettem ez egy bazi nagy reptér. Mire a kapuhoz értünk, lógott a nyelvünk, és még pont láttuk, ahogy becsukják a folyosóra vezető ajtót, bár a gép még ott állt és a lépcső is rá volt még csatlakoztatva, nem engedtek minket be. A bőröndjeink viszont már a gépen voltak. 

Ekkor én már túl voltam azon a ponton, hogy aggódjak bármiért is. Átrepültünk két tájfunon, és megkaptam a beléptető pecsétemet, innentől én sikeresnek tekintettem az expedíciót. Arról nem is beszélve, hogy a szemem is kettéállt a kimerültségtől, úgyhogy csak üldögéltünk ott, várva, hogy valaki megmondja, hogyan tovább. Ekkor helyi idő szerint éjfél volt. Végül foglaltak nekünk helyet egy másik gépre. A jó hír az volt, hogy ez egy közvetlen járat volt St.Louisba, vagyis megúsztuk, hogy az eredeti menetrend szerint csináljunk egy extra átszállást Dallasban. Remek. A rossz hír, hogy gép reggel hétkor indul, és nem tudnak szállodai szobát biztosítani nekünk. Kaptunk kajakuponokat, ennyi. Viszont ugye éjfél volt, így hát az egyetlen hely a reptéren, ami még nyitva volt, az a McDonalds, így az első amerikai étkezésem stílszerűen és ironikusan itt esett meg. 

Én a padon elheverve aludtam 1-2 órát, Lajos meg a reptéri zajoktól ihletve komponált egy új darabot, így telt el az idő reggel ötig. Vettünk reggelit (az amerikai repülőkön ugyanis csak venni lehet kaját, amúgy nem adnak), aztán nekiláttunk, hogy újra átessünk a biztonsági vizsgálaton. Ezúttal sima repülőutunk volt, gyönyörű időben, úgyhogy egészen az utolsó félóráig tudtam bámészkodni. Leginkább sivatagot, meg kopárságot láttam, nagy lapos területeket, aztán meg rengeteg mezőgazdasági területet, szépen felparcellázva.

A város fölött sűrű felhőkön kellett áttörnünk, de gond nélkül landoltunk, Lajos családja pedig már várt minket. Nagyon fura volt találkozni velük élőben annyi skype-beszélgetés után. Ugyanígy, a házat is ismertem már képről meg netről, úgyhogy vicces volt körbejárni benne.

Még nem fogtam fel, hogy itt vagyok, minden annyira más. Vacsora után sétáltunk kicsit a környéken, hogy az első napomon ne csak reptereket lássak. Az utca, meg a kertvárosi házak teljesen olyanok, mint a filmekben, nehéz elhinni, hogy ez itt most igazi. Még vadnyulat is láttunk a házak között, sőt két őzzel is találkoztunk, teljesen szürreális, főleg Taipei után, ahol még éjfélkor is nyüzsi van, itt meg már este nyolckor csak a helyi fauna közlekedik az utakon.

Hát nagyjából ennyi így elsőre, az agyam kezd leolvadni, úgyhoy ideje aludni. Majd még folytatom, meg azt hiszem van pár kép is, amit feltennék, de az nem ma lesz. Folyt. köv.

Azt eddig is tudtam, hogy nem lesz egyszerű elmennem innen, ennyi év és ennyi kedves emlék után, de a helyzet egyre cifrábbá válik. Kezdődött ott, hogy ráeszméltem, a tartózkodási engedélyem július 31-én lejár, a gépünk meg augusztus elsején megy. Nagyszerű, lehet menni hosszabbítást intézni, gondoltam. Szépen felmarkoltam a szükséges dokumentumokat, rutinosan, útlevél, diákigazolvány, lakásbérleti szerződés, satöbbi, és beballagtam az irodába, mutattam nekik a jegyemet, csak egy napot kéne hosszabbítani. Nézi a papírjaimat a szigorú néni, aztán azt mondja, először is fizessek büntetést, mert a lakcímváltozásomat nem jelentettem be időben. Bumm, erre nem számítottam, eddig nagyjából soha nem jelentettem be időben, és egyszer sem volt belőle gond - ezért is kényelmesebb a megyében lakni, semmint a városban, az adminisztráció kicsit lazább. Oké, sóhajtottam, és kitöltögettem a büntetéses papírokat, és már majdnem átadtam a pénzt, amikor a hölgy közölte, hogy egyébként meg nem kaphatok hosszabbítást, mivel a rendszerük szerint már öt éve folyamatosan hallgatói jogviszonyban vagyok, amit max négy évig lehetne, így nincs hosszabbítás.

Ez azért érdekes, mert én is tudom, hogy nem lehetek hallgató nyolc szemeszternél többször, így két alkalommal a szemeszter lezárása előtt "lemondtam", ami azt jelenti, hogy az adott terminus érvénytelen, jegyet nem kapok, a tandíjat meg bebuktam, plusz ki kell lépnem az országból, hogy megszűnjön a diákvízumom. Tavaly nyáron épeen ezért mentünk át Hongkongba egy hétvégére, szóval én tényleg azt hittem, ezzel minden rendben. Hát most megtudtam, hogy egy fenét, a kiruccanás után be kellett volna vinnem a tartózkodási engedélyemet a hivatalba hogy érvénytelenítsék. Na erről nem tudtam, úgyhogy igazából hiába költöttünk annyi pénzt a jegyre (plusz ugye a kapcsolódó repülős para), így is megszegtem a szabályokat. Nagyszerű.

Szóval nem lehet hosszabbítani a legális tartózkodásomat, az egyetlen amit tehetnék, hogy kimegyek Hongkongba vagy valahová máshova most, és visszalépek a kilencvennapos vízummentes tartózkodással. Csakhát kinek van kedve annyi pénzt kiadni egy vízum-futásra? Meg már az időbe sem nagyon férne bele, úgyhogy marad az, hogy túltartózkodom egy nappal, és kifizetem a büntetést. Ezzel együtt elvesztem majd a vízummentességemet egy évre. Azért valahol nagyon szomorú, hogy így kell majd itthagynom ezt a helyet.

De azért ezzel még megbarátkoztam volna valahogy. aztán ma reggel láttam az időjárásjelentést.

Tájfun.

KETTŐ.

Az egyik Dél felől, a másik Keletről érkezik, és a mostani előrejelzés szerint valahol Tajvan és Japán között, Kína partjainál futnak majd össze - nagyjából akkor, amikor mi éppen arra szálldogálunk majd. Pont ez kell az amúgy is repülésrajongó lelkemnek. Hát majd meglátjuk, mi lesz, megpróbálok még egyszer írni mielőtt indulunk, drukkoljatok!

Alig valamivel több, mint egy hét van hátra a nagy ugrásig. Ennek megfelelően az élet teljesen megbolondult errefelé. A szakdolgozat-javítással persze még nem vagyok kész, jóformán el sem kezdtem még annyi minden más akadt. Feladtunk vagy tíz doboznyi csomagot, részemről leginkább könyveket, de így is iszonyat mennyiségű cucc van. Elintéznivalók mint a tenger, szóval ez volt a legalkalmasabb időpont, hogy Lajos legjobb barátai meglátogassak minket egy hétre.

Mondjuk így legalább volt jó indokunk meglátogatni pár fontos helyet Taipeiben, köztük olyanokat is, amiket eddig nem volt időnk/energiánk. Fénypontként, némi szervezkedés után egy közeli kis szigetre mentünk két napra, mert az egész brancsból én voltam az egyetlen, aki próbálta már a búvárpipás mókát a korallzátonyok fölött. Szerencsére mindenkinek bejött, itt van pár kép, viccesen néztünk ki:

https://plus.google.com/photos/116242448408273754095/albums/5768700724251107073?authkey=CJ-Z44SHhPqr5AE

Sajnos nem tudom, hogy lehet képpel idelinkelni az albumot, úgyhogy kattintsatok :)

...de úgy fest, kétdiplomás lettem. Végre-valahára, hosszas nyűglődés után, sikerült túlesnem a záróvizsgámon! Juhéj!
Persze nem volt egyszerű, egyrészt mert tényleg nem könnyű értelmesen, folyékonyan beszélni a szakdolgozatomról húsz-harminc percig, másrészt meg mert baromira izgultam. Nálam jobban csak Lajos izgult, a vizsga előtti éjszaka nem tudott aludni, aztán azon aggódott hogy a forgolódásával zavar engem az alvásban, így inkább fölkelt, és az éjszaka közepén elment kaját venni, hozott nekem előre reggelit. Én meglepően jól aludtam, csak utána kezdtem igazán betojni. 

A vizsgámon meglepően népes közönség jelent meg, eljött Lajos (akinek ezért le kellett mondani a délutáni óráját, ráadásul egy kukkot nem értett az egészből), két osztálytársam Lili Szlovéniából és Pamela Amerikából, akikkel együtt kezdtük, és azóta is lelkesen támogatjuk egymást. Hármunk közül én vagyok az első, aki végez, és nagyon sokat köszönhetek a segítségüknek. Eljött még két tanár is, akik sokat segítettek a szakdolgozatom javításában, és elhoztak egy diákot is magukkal, aki még sosem látott záróvizsgát, megjegyzem eddig én sem.

A húsz-harminc percesre tervezett prezentációm inkább negyven lett, aztán jöttek a kommentek. Az egyik prof hongkongi, így egy kicsit akcentussal beszéli a mandarint, de legalább nagyon gyorsan. Amikor ő mondta a véleményét, csak ültem és bólogattam, és csendben fohászkodtam, hogy ne kérdezzen, mert halvány lila gőzöm sincs, miről beszél. Egyszer sajnos kérdezett, de akkor szerencsére a témavezetőm megmentett, és újrafogalmazta a kérdést, úgy már megértettem.

Iszonyúan elfáradtam a végére, totál agyhalott lettem. Ezért egy kocsmába mentünk lazítani, ahol aztán számos barát megjelent az este folyamán gratulálni. Hát így történt, most még egy szép adag tennivaló hátravan, mielőtt ténylegesen is végzek, de ez akkor is egy nagy lépés volt, és baromira örülök, hogy túlvagyok rajta.

A záróvizsgám július kilencedikén lesz. 
Sikeresen abszolváltam a profokkal való kapcsolatfelvétel, a vázlat kinyomtatása, majd újbóli kinyomtatása (mivel senki nem mondta nekem, hogy milyen formátumúnak kell lennie, egészen addig amíg ki nem nyomtattam két példányban a 124 oldalt), utolsó pillanatban eszközölt változtatások, majd szakadó esőben a vázlatok kiszállítása című feladatokat, nem volt egyszerű. Talán a kedvenc pillanatom az volt, amikor hőn szeretett témavezetőm megjegyezte a kinyomtatott vázlatokat látva, hogy ennek nem így kéne kinéznie (nem kérdeztem meg tőle, hogy mégis KITŐL kellett volna megtudnom, hogy mi az elvárt formátum), és ha már ott volt a kezében, gyorsan átjavított ezt-azt. Többek között a szakdolgozatom címét. Ezen a darabon "dolgozunk" már majdnem két éve, az összes létező adatlapon, adatbázisban az eddigi cím van, mert sosem mondta, hogy nem oké. És akkor most, amikor már a pdf file-kat is elküldtem a másik két profnak, vagyis az utolsó utáni pillanatban, belejavít. Köszi.

Az meg a hab a tortán, hogy az angol címbe is belejavított, így most sajnos úgy fogok majd amerikai egytemeken házalni a szakdogámmal, hogy egyértelműen "angoltalan" angol címe van. Majd magyarázhatom nekik, hogy nem én voltam....

Na mindegy, lényeg hogy zöld út, kilencedikén vizsga. Tipikusan kelti dolog, hogy a felkészülésem része, hogy enni-innivalót biztosítok a tanárok számára a vizsga idejére. Ahogy a tajvaniakat ismerem, ezt a részt véresen komolyan fogják venni, úgyhogy majd valami jobb cuccot kell beszereznem, vagy megkérdeznem a titkárságon, hogy melyik prof mit szeret. Itt kérem ilyeneken (is) múlik az üdvösség.

Mármint a záróvizsgához. Ma végre visszakaptam a szakdolgozatom vázlatát a témavezetőmtől, az általa javasolt javítások listájával együtt, örvendetes módon eddig úgy tűnik hogy a lényegi részekkel kapcsoltban nincs kifogása, inkább formai dolgokat említ, bár még nem ellenőriztem vissza mindent, amit írt. Ugyanis alighanem segítségre lesz szükségem hozzá, mivel a prof kézírása nem könnyen olvasható, legalábbis nekem, bár amikor az irodában megkértem az egyik adminisztrátort hogy olvasson el nekem egy részt, hát ő sem haladt vele túl simán.

Ez az egyik móka a dolggal, a másik az, hogy a témavezetőm megadta két másik prof nevét, akiket gondolt hogy jönnének a záróvizsgámra. Itt az a szokás, hogy a diák maga veszi fel a kapcsolatot ezekkel a tanárokkal, és megbeszéli velük, hogy miként juttatja el hozzájuk a vázlatot, illetve hogy mikor lehetne magtartani a vizsgát. Jellemző módon a profom csak neveket és mobilszámokat adott meg, aztán odaírta, hogy először küldjek nekik emilt. Mondjuk nem volt nagy cucc kiguglizni a hivatalos emilcímeket, ez inkább csak egy a sok apróság között, amik mutatják, hogy mennyire is törődnek velünk a szakon. Na mindegy, szóval akkor most emilírogatás, meg vázlat-javítgatás. A prof azt is írta, hogy kérdezzem meg ezt a két másik tanárt, hogy július 9 megfelelő lenne-e nekik a záróvizsgám celebrálására. Lehet hogy a végén tényleg eljutunk odáig?

Este 11 múlt, és végre láttunk villámot meg hallottunk dörgést, meg esik az eső. Azt hiszem, nekünk ennyi volt ez a tájfun, hacsak éjszaka nem durvul be, de a tájfun közepe most halad el a sziget mellett, reggelre már távolodóban lesz, hacsak meg nem gondolja magát valamiért. Annak örülök, hogy ilyen könnyen megúsztuk (főleg a Délről érkező hírek tükrében), de ez azt is jelenti, hogy nincs kibúvó a holnap reggelre megbeszélt fogorvosi látogatásom alól... na ez a para, nem a tájfun! :)

Az időjárás előrejelzése úgy általában eléggé zsákbamacska tud lenni, de egy tájfun esetében ez különösen igaz. Pár évvel ezelőtt volt egy tájfun, ami jött Kelet felől, szép, egyenes vonalban, aztán mielőtt a sziget fölé ért volna a közepe, csinált egy kis hurkot, és csak aztán folytatta útját, ez plusz egy nap esőt és szelet jelentett a szigetnek. 

Éppen ezért most sem csodálkozom, hogy az időjárásjelentés inkább csak követi a tájfun útját, semmint előre jelzi. Tegnap este óta azt halljuk, hogy mindjárt jön a java, de még most is azt mondják, hogy az eső nagyrésze még mindig hátravan. Közben Délen már kidőlt fák, elmosott utak miatt elszigetelt települések és földcsuszamlások jelzik a tájfun útját, mi itt Taipeiben továbbra is csak lassú, kitartó esőt látunk, szél sem nagyon van. Bár az esti órákra kihirdették a se iskola-se munka jellegű szünetet, ma többen is kétkedésüknek adtak hangot, mondván, ha eddig nem volt semmi, akkor valószínűleg Észak ilyen olcsón megússza ezt a tájfunt.

Én mindenesetre nem megyek sehova ma este, biztos, ami biztos, és tudósítok, hogy leszakadt-e az ég, avagy sem.

Reggel van, a ház még áll. Leginkább az van, hogy ha nem tudnám, hogy tájfun van, azt gondolnám, csak egy szokásos taipei reggel, sok felhő, szitáló eső. De ez csalóka, a sziget túlsó ildalán már áll a bál. Ez a tájfun egészen pontosan Dél felől érkezik, így egyelőre a déli területek kapják az áldást, mi meg jól vagyunk, legalábbis amíg a tájfun nem halad északabbra, ami a mostani előrejelzés szerint délutántól várható. Ez a mostani pont a fordítottja a Kelet felől érkező tájfunok forgatókönyvének, olyankor gyakran Kaohsiung és a legdélebbi területek jóformán meg sem érzik, Taipei meg ronggyá ázik, a kelti partvidéken meg a hegyi utakat elmossa az eső.

Szóval egyelőre jól vagyunk, most tervezgetem a napomat, hogy lehetőleg délutántól ne kelljen kimozdulnom.

Folyt köv.

Keleten a helyzet változatlan. Kicsit mókás nézni a tévében a híreket a térdig érő vízről meg elmosott utakról az egyébként napos Délről, miközben itt Északon a sárlavórban, ahol szinte mindig esik, éppen most nem. Persze tudom hogy ez nem fog sokáig tartani, holnap alighanem mind vizesek leszünk. Most mindenestre békés még minden itt, úgyhogy aligahnem megpróbálunk aludni mielőtt megérkezik az eső, a múlt héten egy eléggé álmatlan éjszakát okozott nekünk a felhőszakadás a tetőre zuhogó vízzel meg a sok dörgéssel-villámlással.

Szóval azt mondják, a java holnap jön. Meglátjuk, ha nem viszi el a víz a házat az éjszaka, holnap reggel jelentek.

Az idei első tájfun, ami átmegy a szigeten. Igazából nem lenne annyira fenyegető a dolog, ha a sziget nem lenne éppencsak túl egy kiadós özönvízszerű esőzésen, köszönhetően egy másik tájfunnak, ami ugyan nem látogatott meg minket személyesen (épp most Tokióban boldogítja a szomszédokat), de a szoknyája szegélyét idesuhintotta, minek következében az egész országban iszonyatos felhőszakadás volt. Pl itt nálunk a folyóparti bicikliút egyszerűen eltűnt, sőt mivel a zápor éjszaka érkezett, a bicikliút folytatásán dolgozó munkagépek is mind víz alá kerültek. Több utat is lezártak, nem volt egyszerű kikeveredni a környékünkről. Délen még rosszabb volt a helyzet, ott utakat is elmosott a víz. Na ez volt a múlt héten, a környékünkön még éppcsak újrabetonozták a felszakad burkolatú kereszteződést, és a másik máris itt van.

Így festett a folyópart a múlt héten:

Mindjárt éjfél, lesem a hírcsatornákat, folyamatosan adják a legfrissebb híreket. Délen már áll a bál, szakad az eső, Kaohsiungban néhol már térdig ér a víz. Mi eddig megúsztuk, esik ugyan, de nem vészes. Holnap jön a java, azt mondják, csütörtök reggelig. A sziget délebbi részén több helyen már eldöntötték, holnap szünet, se iskola, se munka. Taipei egyelőre kitart a szokásos menetrend mellett, de ez persze még változhat. Múlt héten nem szerzett sok rajongót a városvezetés, amikor az egész éjszakai felhőszakadás után változatlanul ömlő esőben mindenki elbumlizott iskolába meg dolgozni reggel, erre délelőtt tíz körül kihirdették, hogy délután szünet.  Mindenki bumlizhatott haza ugyanúgy az esőben, szülők még elbumlizhattak a gyerekekért is, káosz volt az utakon. Délután elállt az eső. Azt hiszem, most kicsit körültekintőbbek lesznek ezügyben az illetékesek.

Folyt köv.

Nem tudom, olvassa-e még akárki is, de gondoltam írok egy újabbat, így majdnem másfél év kihagyás után. Nagy változások vannak készülőben (tudom, tudom, ezt írtam a legutolsó bejegyzésben is, aztán jól eltűntem) és gondoltam, lehet hogy érdemes lenne felvennem a blog elejtett és porosodó fonalát.

Szóval röviden összefoglalva ami azóta történt: vicces módon majdnem ugyanott vagyok, mint akkor, próbálom befejezni az egytemet itt, és elkezdeni egy másikat ott. Ami változott: most jóval közelebb vagyok mindkettőhöz.

A szakdolgozatom nagyjából kész, legalábbis tartalmilag beleírtam mindent, amit akartam. Ami hátravan, az az hogy a témavezetőm kegyeskedjen rábólintani (illetve első akadályként csak simán elolvasni), és engedélyezni a szóbeli vizsgámat. Ha azon túlleszek, akkor majd át kell írnom az egészet, ez itt a szokás. Mindegy, a lényeg hogy már majdnem ott vagyok.

Az egyetemi jelentkezésem részben sikeres, kicst Mátyás király ajándékára hajazó ugyan: az Indiana University ugyanis szeretettel vár Ph.D. képzésükre, amennyiben felmutatok egy igazolást arról, hogy rendelkezem elég pénzzel az első év kiadásaira, ez durván nyolc és fél millió forintot jelent. Mivel ennek kb öt százalákával ha rendelkezem, nem valószínű, hogy szeptemberben megkezdem a tanulmányaimat. Nem mellesleg, ez az az egyetem, ahová Lajos is menni fog az ősztől, kapott teljeskörű támogatást az MA képzésére. Valószínűleg én is kaphattam volna, ha mondjuk időben adom be a jelentkezést, és nem három hónappal az ösztöndíj-jelentkezési határidő után. (a diszkrét kopogó hang, amit most hallasz, az a fejem amint ütemesen verem a falba)

A jó hír az, hogy a felvételem két évig érvényes, vagyis nem kell újra játszanom az egész mókát, hanem idén ősszel jelentkezhetek csak a támogatásra, és ha megkapom, akkor jövőre nekivághatok.

De mivel Lajos mindenképpen megy, én meg remélhetőleg hamarosan végzett, szabad ember leszek (ráadásul diákvízum nélkül), igen bátor, avagy más megfogalmazásban eszement tervem van, miszerint megyek vele aztán meglátjuk. Ha nagyon szerencsés vagyok, akkor találok valami munkát, és maradhatok. Ha nem jön össze, akkor is ott lehetek három hónapot Lajossal, aztán visszajövök Ázsiába, most azt gondolom, hogy Kínába mennék dolgozni meg az egyszerűsített kínaimat kicsit felfrissíteni, amíg várok az döntésre az ösztöndíjamról. Elismerem, nem egy mérnöki precizitással kidolgozott terv, de ha valamit tanultam itt Tajvanon az évek alatt, az az hogy mindig jön valami amire álmomban sem gondoltam volna, és teljesen megváltoztatja az irányokat. Éppen ezért nem is próbálok nagyon részletesen tervezni, hiszen ki tudja, mit fogok találni ott a nagy víz túlsó oldalán.

Bizony, sosem gondoltam volna, hogy a Keleti utazásból egyszer csak Nyugati utazás lesz - bár szigorúan véve ez csak még keletebbre levő utazás lesz, hiszen a Csendes-óceánon fogunk átrepülni, keleti irányba. Szóval ez amolyan Kelet-Nyugati utazás lesz vagy mi. 

Megpróbálok kicsit gyakrabban írni, és tudósítani a készülődésről, a reménybeli záróviszgámról, valamint a következő Nagy Utazásról. Stay tuned:)

 No, valamiért úgy gondoltam, hogy mi lenne, ha még egy esélyt adnék ennek a kis blognak, mielőtt teljesen áldozatul esik a lustaságomnak, és végleg feledésbe merül. Meg aztán, megint izgalmas dolgok zajlanak körülöttem, gondoltam, mesélek. Nem mintha amúgy unalmas lett volna az élet eddig, de most tényleg komoly változások készülnek. De menjünk sorjában.

Ősz óta új munkám van, ha nem is nagy, hastáncot tanítok, viszont rögtön két nyelven, mert a csoportomban vannak helyiek is meg külföldiek is, úgyhogy a kihívás adott. Nagyon klassz bagázs amúgy, az alapja az a 4-5 ember, akik eredetileg is barátok voltak mielőtt táncolni kezdtek, így az órák hangulata igen családias, rengeteget röhögünk, ami az én pedagógiai elveim szerint elengedhetetlen egy hatékony táncórához.

Közben nagyon igyekszem, hogy végre befejezzem az egytemet idén nyáron. Úgyhogy most szakdolgozatírás van, meg a hozzá tartozó kutatás előkészítése. Emlékszem, micsoda kínszenvedés volt annak idején a szakdolgozatom megírása, pedig az megyerul volt! Gondolhatjátok, ezzel milyen szédületes tempóban haladok... általában ha sikerül nekidurálnom magam, és leülök a gép elé írni, akkor ha tudom is hogy mit akarok írna, akkor nagyjából 1mondat/10perc sebességgel dolgozom, és a végén persze az egészet oda kell adni valakinek, aki kijavítja.... ehh.

De az igazi izgalom az a legújabb projekt, miszerint megpróbálok bejutni valami amerikai egyetem Ph.D. képzésére! Lajossal azon elmélkedtünk ugyanis, hogy neki augusztusban lejár a munkaszerződése, és szeretne visszamenni továbbtanulni, én meg akkor vele mennék. Viszont mindenkitől azt hallom, hogy munkavállalói vízumot baromi nehéz szerezni, úgyhogy a diákvízumra jobb esélyeim lennének, így hát nekiláttunk. Mivel kicsit későn pattant ki az isteni szikra, így sajnos a legtöbb iskola őszi szemeszterre szóló jelentkezési határidejéről már lecsúsztunk, végül egy iskola marad, ami szóba jöhet. Szeretnék az oktatás, különösen a nyelvoktatás területén maradni, ha már eddig is azt csináltam. Így esett, hogy az utóbbi heteket CV-írással, különféle rubrikák kitöltögetésével, valamint főként ajánlólevelek utáni kuncsorgással teltek. Három darabra volt szükségem, hát nagy küzdelem árán, de sikerült. Jellemző módon a legkönnyebb dolgom az amerikai vendégprofesszorral volt, pedig neki aztán se kutyája se macskája nem vagyok, háromszor ha találkoztunk, amíg itt volt. Na ő volt az, aki nekilátott, és megírta az ajánlást saját kezével, sőt átírta miután elolvasta a CV-met! Ehhez képest a volt témavezetőm simán elfelejtette, majd miután az utolsó pillanatban eszébe jutott, akkor mondta, hogy nem ad, mert nem mutattam elég fejlődést az utóbbi időben. Köszi ez kell a diáknak három nappal a küldési határidő előtt. A mostani témavezetőm azt mondta, hogyne, írjam meg, ő meg aláírja... namost az egyetem úgy kéri az ajánlólevelet, hogy lezárt borítékban, vayis én elvileg nem is láthatnám, nemhogy én írjam...sebaj, jól megfényeztem magam, ha már. Az utolsó darabot pedig végül a szakvezetőtől szedtem össze, akihez bekopogtattam, miután napokig nem válaszolt az emilemre. Ő is beleegyezett, aztán küldött nekem egy régi ajánlólevelet, hogy szabjam át magamra...ez mennyire etikus, hogy kiadja nekem valaki másnakaz ajánlólevelét nevekkel, mindennel? Az illető történetesen évfolyamtársam és jó barátom.... Szóval átírtuk azt is, és így végre meglett a három. 

Voltam TOEFL nyelvvizsgán is, szerencsére jól sikerült, bár a beszélős részt nagyon elszúrtam, mert baromira zavart hogy közel ültünk egymáshoz a többi vizsgázóval, és hallottuk egymást. Na mindegy, így is olyan 96%-os eredményt produkáltam, úgyhogy nem panaszkodom. Remélem, ezzel jó benyomást fogok tenni az egyetemre:)

Még hátravan a GRE vizsga, ami komolyabb falat lesz, annyira hogy két körben kell megcsinálni. Ez az a vizsga, amit az amerikai diákoknak is le kell tenniük, ha a felsőoktatás legmagasabb mennyországába kívánnak bebocsátást nyerni. És a szókincs követelmény nekik is kemény, úgyhogy felköthetem.

Nem gondoltam volna, hogy a vizsga első része az lesz, hogy jelentkezni kell rá. Mint kiderült, ez korántsem egyszerű feladat. Már az eltartott egy darabig, hogy kinyomozzam, hogy hogyan kell elkezdenem. Aztán még háromszor leellenőriztem, mert nem hittem a szememnek. Pedig tényleg, ahhoz, hogy itt Tajvanon jelentkezzek a vizsgára, ahhoz fel kell hívnom egy központot Malajziában(!) és szépen telefonon bemondanom minden adatomat, többek között a bankkártyámét is. Kissé kőkorszaki megoldásnak tűnik. És mivel nem tudtam előre, hogy rögtön mondani kéne bankadatokat is, ezért miután végigzongoráztunk minden egyéb adatot, csak akkor derült ki, hogy nem tudom befejezni a jelentkezést, és majd újra kell hívnom őket megint..... nagyszerű.

Na mindegy, legalább a jelentkezési anyagomat elküldtem ma, az megvan. A többi meg majd alakul. Drukkoljatok!:)

Igen mozgalmas pár héten vagyok túl, főleg ami a táncot illeti. Kezdem a múlt vasárnappal, amikorra is meghívást kaptam egy ismerős ismerősétől, hogy vegyek részt egy kötetlen fotózáson egy most induló stúdióban. Bár senkit nem ismertem előtte, igent mondtam. Végül vagy hat fotós, és velem együtt összesen két "modell" jelent meg, minek közetkeztében igen kapós lettem. Táncos képeket szerettek volna, így magamra aggattam a csingilingit, és gyerünk. A fátylaimnak nagy sikere volt, ennek köszönhetően több, mint három órán át forogtam, pörögtem, lobogtattam, este meg Lajos alig győzte masszírozni a vállamat meg a hátamat.

De megérte, egyrészt egy csomó emberrel megismerkedtem, másrészt nagyon klassz képek készültek. Még nem kaptam meg mindet, így várhatóan az album bővülni fog, de már így is remek, ami van. Remélem, nektek is tetszeni fog, a képre kattintva lehet odalesni (ez az egyik kedvencem):

From Táncos képek

A másik izgalmas dolog a múlt hétvégén történt, de csak most kaptam meg a videót. Huszadikán volt ugyanis a daoyinesek évi rendes találkozója, ahol mindenki bemutatja amit tud. Idén felkérést kaptam, hogy táncoljak. De nem ám csak úgy, hanem legyen a dolog közösségi, és a csoporthoz kapcsolódó: így kaptam öt urat, meg néhány hetet, hogy létrehozzunk egy igen érdekes produkciót. Négy próbára volt időnk, az egyikről olvashattatok már korábban, jóanyám remekül szórakozott az attrakción.

A színpadon végül jól sikerült a dolog, igaz megvolt az összes baki, amire számítottam - fátyolra lépés, fátyol elejtése, vagy szimplán csak a koreográfia elrontása - de ezzel együtt nagyon elégedett vagyok a csapattal, igazán keményen dolgoztak. A közönség meg láthatóan élvezte, azt hiszem, ez még jó darabig téma lesz a csoporton belül. Azért táncoltam egy szólót is,

És itt látható a fő produkció, Zoli a balszélen kék fáyollal és hatalmas vigyorral (plusz pirospont):

Szeretettel várom a műértő kommentárokat!

Látom, már a CNN is tudósított róla, szóval szólok, hogy mind rendben vagyunk.

Nagy rengés volt, ezúttal a közepe is a szigeten volt, szokatlanul kis mélységben, alig 5 kilométerre a felszíntől. Mi itt Északon nem sokat éreztünk belőle, bár ahhoz elég nagy volt, hogy felébredjünk rá. Én először azt hittem, Lajos vakarózik, attól mozog az ágy, de aztán hosszú volt és erős, és lassan meghallottam a hangját is. Lajos is felébredt, néztünk egymásra, hogy akkor most mi legyen, de annyiranem volt erős, hogy nagyon szaladjunk (ha meg annyira erős, akkor meg hiába szaladunk), aztán csak megállt.

Később néztem a híreket, rögtön hívtam is Zolit, mert láttam, hogy Kaohsiungban négyes erősségű volt a hintapalinta (mi egy szelíd kettest érzékeltünk csak), de szerencsére nála is csak mérsékelt volt a dolgok lepotyogása, a képek elmozdultak a falakon, nagyjából ennyi. Most nézem a tévét, a központhoz közeli falvakban vannak erősen megrepedt falak, (de elég öreg házakon, összeomlottról még nincs hír), egy régi lakóháznak kidőlt az egyik fala alaposan megijesztve a lakókat, néhol volt földcsuszamlás, a gyorsvasút sem jár teljes vonalon. Ami jó hír, hogy eddig nincs hír halálos áldozatokról, sérülés is csak kilenc, amiről eddig tudni. A hírekben folyamatosan mennek a képsorok stúdióban kilengő lámpákról, irodaház aljában készült biztonsági kamerás felvételek arról ahogy a sorban állók hirtelen kirohannak, közben néha szakértők magyaráznak,és folyamatosan jönnek az újabb hírek, minthogy a Kaohsiungi metró újra jár, bár még nem teljes vonalon. Akárcsak a tájfunos napok, a földrengés után is szüret van a hírcsatornáknak.

A meteorológiai szolgálat honlapja szerint egy nagy és számos kisebb utórengés követte az első hullámot, ebből mi már semmit nem éreztünk. Ebben a pillanatban (10:49 itt) tizenegy utórengést írnak, a legutóbbi csak tizenegynéhány perccel ezelőtt volt, nagyrészük négyes körüli erősségű.Itt a link az angol nyelvű oldalhoz, ha valakit érdekel: http://www.cwb.gov.tw/eng/index.htm

Abszolút bréking: írás közben frissítettem az oldalt, eggyel több az utórengés, éppen most volt még egy. Aligahnem ez egy mozgalmas nap lesz Délen.

Márc.2.

Itt annyi a sok szép látnivaló, hogy muszáj volt kihasználni még az utolsó napot is. Mára kirándulást terveztünk, de reggel arra ébredtünk, hogy szakad az eső. Aludtunk még egy sort, addigra már csak kicsit csepegett, de elég ősziesnek tűnt. Ennek az lett a következménye, hogy a tegap sok macerával bepakolt bőröndöt újra át kellett túrni, mert a tegnapi időjárás alapján tervezett mai ruha kissé vékonynak tűnt, mást kellett előgubcsizni helyette. A városból busszal mentünk ki a hegyek közé, kissé ködös-felhős időben, de így is gyönyörű volt!!!! Én jártam már itt máskor, amikor tiszta, napos idő volt, persze úgy is nagyon szép, de nekem így, felhős-titokzatosan is nagyon tetszett, ez úgy illett a hegyekhez, most pontosan úgy néztek ki, mint a kínai tusrajzokon szoktak.

Megint újabb csodák. Meredeken emelkedő magas hegyek, tele különös fákkal, növényekkel, közöttük úszkálnak a felhők, néhol folyómedrek, ezúttal csak kis vízzel, de sok szép nagy kővel, a hegyoldalban néhol házak, templomok, a fene egye meg, úgyis hiába töröm magam, lehetetlen átadni. Most már nem csak a bőröndöm van dugig pakolva, de a szívem-lelkem is csordultig töltve. Csak bámulom, és nem tudom, mit érzek, de valami nagyon-nagyon-nagyon-nagyon............

A buszvégállomástól még sétáltunk, itt is van utcácska finomságokkal, szépségekkel, lehet kóstolgatni, vásárolni. És ahogy haladunk fölfelé a hegyoldalban, a táj is csak egyre szebb, ha ezt egyáltalán még lehet fokozni. Aztán utaztunk egy nagyon aranyos kisvasúttal, kis erdei mesevonat. Felvitt minket egy nagyon szép vízeséshez.

From marc2

Igyekeztünk képeket csinálni, hogy valami nektek is jusson belőle. Még ennél is egy kicsit följebb van egy felvonó, naná, hogy muszáj volt kipróbálni.

From marc2

Nincsenek tovább jelzők rá, onnan milyen a látvány. Felvitt a hegy tetejére, az aztán már igazán a világ teteje volt. Ott álltam, talpig felhőben. Így is nagyon jó volt, különleges illat, meg a vízesés zúgása, meg egyáltalán itt lenni! Valószínűleg napos időben még fantasztikusabb lehet innen lenézni, (ugye milyen okos vagyok, hogy rájöttem?) mert vannak fent távcsövek, amikkel körbe lehet kukkolni a hegy tetejéről. Én ezt sosem értettem. Mászol vagy utazol egy csomót, hogy fent legyél a hegy tetején, aztán meg bedobsz egy marék aprót egy ilyen izébe, hogy megnézhesd a lenti dolgokat olyan közelről, mintha föl se jöttél volna. Valaki elmagyarázná? A hegyről lefelé menet beültünk egy szép helyre, és megettük az utolsó közös ebédet. Soha nem találnátok ki, mi volt a menü! Nem, nem mocsi. Az egészet nem sorolom fel, legyen elég annyi, hogy nagyon finom volt a levesben az aranytű-virág.

From marc2

Mire megebédeltünk, kisütött a nap, visszajött a jó idő. Aztán már jönni kellett haza, hogy még gyorsan befejezzük ezt az utolsó néhány fejezetet, mielőtt indulok a repülőtérre. Amilyen hihetetlen volt induláskor hogy jövök ide, most ugyanolyan furcsa hogy hamarosan megint otthon leszek. Ez a sziget egy meseország. Az, főleg ha csak három hetet vagy itt. Minden csodálatos, és tele van meglepetésekkel. Minden nagyon-nagyon más, mint otthon, az időjárás, az illatok, a növények, még a hold is az égen. Nagyon finomak a kaják, az italok, nagyon-nagyon kedvesek az emberek, az egész légkör nagyon barátságos, biztonságos, elfogadó. Ebben a mondatban meg nagyon sok a nagyon. Itt minden lehetséges és természetes, ami máshol nem lenne az. Ja, például a nyilvános helyen büfögés! Itt valahogy kinyílik az ember, egyszerűen csak jó itt lenni. Isten bizony, nem vagyok egyik utazási iroda embere sem, de mindenkinek nagyon ajánlom, hogy jöjjön el, és kóstoljon bele. (az esetleges következményekért nem vállalom a felelősséget) Ezzel totálisan egyetértek! (Ugyanitt szoba olcsón kiadó)

Na, akkor hamarosan indulok a meseországból vissza a földre, erről még olvashattok majd egy beszámolót.

Márc.1.

A mai nap már a hazafelé készülődés jegyében telt. Még egyszer visszamentünk a nagy piacra, beszerezni a még hátralevő néhány ajándékot. Most metróztam utoljára, ideje vlt megörökíteni, az önálló jegyvásárlási tudományomat. A műveleti sorrendet a képeken láthatjátok.

From febr28

Azon kívül sorra vettem még hátralevő függőségeimet, és Esztivel végig ettük-ittuk a napot. Volt zöldséges gombóc, mocsi, kivis-marakujás turmix. Mikor hazaértünk, nekiláttam a nagy attrakciónak, hogyan is lehet mindent begyömöszölni a kofferba. Kipakoltam az ágyra mindent, és szemmel láthatóan nem stimmelt a térfogat. Problémás volt a súly is, lemértük, csak a sütik kitesznek jónéhány kilót. Meg vannak még egyéb cuccok is, amik külön-külön is elég súlyosak, meg ugye a törékeny dolgok. Azért csak addig sakkozgattunk, amíg mindennek akadt helye. Jó pufi lett a csomag. Mire ezen a nehéz műveleten túlestünk, Lajos is hazaérkezett, és tartottunk egy kellemes kis búcsúestét. A csomagolás problémájának nehézségét jól jellemzi, hogy mikor Lajos meglátta az ágyra kipakolt, kisebb majálisra elegendő holmit, csendben megkérdezte, akarom-e hogy elugorjon venni még egy bőröndöt. Már sötét volt, Eszti szép mécseseket gyújtott a teraszon, kibontottunk egy üveg finom bort, természetesen ettünk mocsit is, beszélgettünk, nevetgéltünk, gyújtottunk óriási csillagszórókat, megadtuk a módját a búcsúzásnak.

From marc2

Febr. 28.

Tovább fokozódik a nyár! Most már a lakásban 27-28 fok van, és a kintihez képest kellemes hűvösnek tűnik. Ez már az az idő, amikor bármit csinál az ember, szakad róla a víz. Nagyon jólesik. Délelőtt elmentünk kajálni, egy emeleti teraszon üldögéltünk, néztem a hegyet, a forgalmat, és nagyon kellemes helyi zene szólt hozzá. Jó itt lenni. Mikor hazajöttünk, mégiscsak úgy döntöttem, hogy megint megmosom a hajamat, az itteni klímában igen gyorsan összeragad az egész. Vizesen kifésülve úgy tűnt, hogy a hajra is érvényes a fokozott növekedés ezen a környéken. Finom volt megint napon szárítani hajat, és mivel ma pont telihold van, ráadásul az oroszlán jegyében, éppen alkalmas az idő egy kis hajvágásra. Ilyenkor ugyanis gyorsabban nő újra. Úgyhogy megkértem Esztit, kicsit nyesse meg a végét. Vagdosott, vagdosott, de azért még maradt valami. Mit tegyek, ha egyszer hol az egyik vége sikerült rövidebbre, hol a másik. Csálén meg mégsem hagyhatom! A délutáni program kellemesnek ígérkezett, úgy volt, hogy Willel csavargunk még egy utolsót. Aztán ez egy kicsit másképp alakult, az lett belőle, hogy Will meg Dave (szintén zenész) meg Eszti meg én egy rakás fura hangszer kíséretében kiültünk a folyópartra. A fiúk elkezdtek zenélni, ami egyre több embert vonzott körénk.

From febr28

Mire besötétedett, már nagyon népes közönség vett körül minket. Nem is csoda, mert ez egy nagyon jó zene, amit csinálnak, nagyon fura hangszereket is használnak hozzá, és néha Will szteppel is egyet. Napsütésben is jó volt, de amikor besötétedett, hát azt nehéz elmondani, hogy milyen. Nagyon szép helyen, gyönyörű fények, vízpart, jó zene, jó társaság, telihold, néha elszáll egy-egy ilyenkor szokásos, világító, kívánságot hordozó lampion, meg néha az ünnephez szorosan hozzátartozó tüzijáték egészíti ki a képet.

From febr28

Eléggé szívszorító volt arra gondolni, hogy holnapután itt kell hagyni ezt a helyet. Megint nagyon profi voltam abban, hogy hogyan érezzem magam rosszul, amikor egyébként minden tök jó. Azon is aggódtam, hogyha túl sokáig tart a zenélés, ami egyébként nagyon jó volt, akkor már nem marad idő elbúcsúzni Willtől. Szerettem volna még egy kicsit sétálgatni, beszélgetni vele. Kicsit gyűjteni ebből az érzésből. Itt Tajvanon nagyon gyorsan kialakulnak az embernek függőségei, nekem is van egy egész rakás. Például: mocsi, (fincsi édesség) kínai kaják, friss gyümölcsből turmixolt üdítők, és a szemeteskocsi zenéje. Meg ilyesmik. De alighanem a legsúlyosabb, Willel lopni a napot bárhol. Úgy gondoltam, a függőségek ellen legjobb, ha az ember jó sokat gyűjt belőle, hogy elég legyen egy időre. Hát ezért szerettem volna még egy-két órát eltölteni vele. Megint korán szomorkodtam, mert a dolog jobban sikerült, mint amit remélni mertem. Mikor vége lett a zenélésnek, hazavittük a két nagy batyu hangszert, aztán üldögéltünk, zenét hallgattunk, beszélgettünk, hülyéskedtünk, kicsit megkóstolgattuk a pálinkát, és nagyon jól éreztük magunkat, ott is ragadtam másnapig. Esztinek küldtem egy esemest, hogy ne várjon, ne aggódjon, itt ilyen egyszerű minden.

Febr. 27.

A mai nap különlegessége az volt, hogy ezúttal egyedül töltöttem az egészet. Esztinek is, Lajosnak is dolgoznia kellett, és Will sem ért rá aznap szórakoztatni. Nem örültem a dolognak, úgy tűnt, hogy véget nem érő lesz ez a nap. Kicsit sajnáltam magamat, hogy már alig pár nap van csak hátra ezen a szép helyen, és elpocsékolom arra, hogy itthon kuksolok magamban. Hogy teljen az idő, meg kicsit hasznossá is tegyem magamat, kicsit takarítgattam. Innen kicsit hiányolom azt, hogy "hááát, tajvanon még a porszívózás is teljesen más!!!!" Az idő ma is gyönyörű volt, és lassan kezdett visszatérni az eszem is. Úgyhogy a sok kutyaszőrrel együtt kivágtam a kukába a régi családi örökségként magammal cipelt mártírszerepet, és úgy döntöttem, hogyha már ilyen szép helyen vagyok, akkor jól fogom érezni magam. Úgyhogy nekivágtam a sétának, ezúttal egyedül, de csak óvatosan, a már ismert határokig merészkedve. A legnagyobb izgalmat az jelentette, hogy vajon sikerül-e megkülönböztetnem a kulcsokat, és vissza tudok-e jönni a lakásba. Úgy gondoltam, a nagy melegben jól esne egy kis gyümölcs. Van itt nem messze egy utca, aminek mindkét oldalán sűrűn sorakoznak a kisbódék, ahol különböző finomságokat sütnek-főznek. Addig nézelődtem, meg szaglásztam a jó illatokat, amíg alaposabban megéheztem. Éhes is vagyok, kaják is vannak, na de mit egyek? Minden bódénál ácsorogtam egy kicsit, nézegettem, hogy hogy készül amit éppen ott árulnak, és inkább kevesebb, mint több sikerrel próbáltam kitalálni, hogy mi miből van.Végül találtam valamit, ami elég jól nézett ki, és elég valószínű volt, hogy nincs benne hús. Egy nagy, kör alakú vaslap forgott körbe, abban volta kis mélyedések, amikbe palacsintatészta-szerű valamit öntöttek, és mikor ezek megsültek, kis karimás kalapokra hasonlítottak. Akkor megtöltötték őket, három tálban volt háromféle töltelék. Egyik eleve kiesett, nem tudtam eldönteni, hogy gombaféle, vagy húsféle van felaprítva. A középső krumplipürére hasonlított, a harmadik pedig valami lilás lekvárnak nézett ki, benne itt-ott pici bogyómaradványokkal. Végülis ezt választottam. Gyanúm szerint vörösbab-krémmel töltött édességról van szó. Én is szeretem. Most már csak a kommunikáció volt hátra a kínai árussal, hogy ebből a valamiből kérek, és hogy mennyit. Azt sikerült kisilabizálni a feliratból, (nem túl nagy művészet, számok és nyilak voltak), hogy három darab mennyibe kerül. Azt kigubcsiztam, és a zsákmánnyal elsétáltam a folyópartra.Szép ez a hely, nagyon megszerettem. Felsétáltam a kedvenc függőhidam közepére, és mivel hétvége volt, most is sokan jártak rajta, hintázott rendesen. Megálltam a közepén, néztem a szép tájat, és eszegettem a nemtudommit. Aztán kicsit még sétálgattam a parton is, lefotóztam egy érdekes, gomba alakú fát, meg magamat, hogy ezúttal se maradjatok képek nélkül.

From febr28

Aztán vettem gyümölcsöt is, amiért eredetileg indultam, errefelé sok olyan van, amit otthon nem ismerünk. Végül egy hosszú pálcára feltűzött, két negyedből álló zöld valamit vettem, kicsit átmenet a körte és az uborka között. Az árus megkérdezte, (mármint a mozdulatokból erre következtettem) hogy megszórja-e valami szürkés színű porral. Fogalmam sem volt, mi az, de rábólintottam, ha már lúd, legyen kövér. Nem bántam meg. Amíg elfogyott, sétálgattam a zsúfolt utcán, már teljesen megszoktam, hogy itt a bódék között szabadon maradt szűk helyen biztonságosan elfér a sok ember, autók, robogók. Már feltűnést sem kelt, ha valamilyen jármű csak néhány centire megy el mellettem. Ez egy kényelmes, biztonságos érzés, de alighanem gyorsan le kell szoknom róla ha hazamegyek, mert ott az ilyesmit nem úsznám meg következmények nélkül. Itt is csak az első figyelmetlen sofőrig tart a biztonságos érzés....utána óvatosabb lesz az ember. Az önálló vásárlás sikerein felbuzdulva még beugrottam egy boltba fogkrémet venni, mert reggel láttam, hogy már csak kevés van. Aztán hazajöttem.A hátralévő időben azzal szórakoztattam magam, hogy végigolvastam, amiket eddig írtunk, te jó ég, de távolinak tűnt az eleje! Este aztán nagy durrogásra futottam ki a teraszra, a folyóparton ünnepi tüzijáték volt, viszonylag közel van, és a nagyrészét látni lehetett a házak felett. Ma van a lampionünnep, ami a holdújév első teliholdja, és persze ez újabb nagyszerű alkalom a tüzijáték-eregetésre. Nagyjából úgy képzeljétek el, mint otthon az augusztus huszadikait.

Febr.26.

Ma reggel kaptam egy kis ízelítőt egy helyi sajátossábgól, volt egy kis földrengés. Éppen a földön üldögéltem, meditáltam, amikor egyszercsak elkezdett alattam keresztbe ide-oda mozogni a föld. Csak úgy finoman hintázott, aztán elkezdett zörögni a szobában ez-az. Végül a nyitott szekrényajtó-szárnyak is kisebb táncba kezdtek, és diszkréten recsegtek hozzá. Nem tartott túl sokáig, és nem volt igazán nagy durranás. Szívesen megnéztem volna egy izgalmasabbat. Én azért valahogy nem bánom, hogy nem volt erősebb, amúgy is utálok földrengésre ébredni. Most nem is a mozgás keltett fel, hanem az ajtók-ablakok-mindenfélék zörgése. Aztán a szokásos teraszon napozással folytatódott a program, majd Esztivel elmentünk az állatkertbe. Hát az valami gyönyörű! Ha állatok nem is lennének benne, akkor is csodaszép, egy hegyoldalban van, telenőve sűrű, hatalmas levelű dzsungelszerű növényekkel. Láttam olyan fát is, ami fogalmam sincs, hogy hogy alakult ki, a látszik, hogy nagyon öreg, és mintha több lábon állna, több törzse is van, amit a törzshöz hasonlóan vastag ágak kötnek össze, de hogy melyik melyikből nőtt ki, hát ki nem lehet találni.

From febr26

Nagyon szépen van megcsinálva minden, gondozott, rendezett, és a rengeteg különleges növény meg a párás meleg, meg az ehhez tartozó különös illat nagyon varázslatos. Az állatok nagyjából úgy vannak itt is, mint máshol, csak valószínűleg sokkal kellemesebb nekik ez a környezet. A legjobb fej a pancsoló tigris volt.

From febr26

Meg a hasát vakargató gorilla, meg a deszkát dobáló majom, meg a büfénél a kulyeráló madár. Mivel nagyon meleg volt,kénytelenk voltunk enni egy jókora adag finom fagyit.

From febr26

Aztán tettem egy bátorságpróbát, beültem a viziló szájába.

From febr26

Kellemesen elbóklásztunk-nézelődtünk, jól elment az idő. Hazafelé egy magasan futó metróval jöttünk először, amiben nincs vezető, úgyhogy oda is ültünk a helyére.

From febr26

Érdekes volt onnan nézni az utat. A hagyományos metróval folytattuk, az már nem volt annyira kellemes, kifogtuk a délutáni csúcsforgalmat, úgyhogy ezt is kipróbáltam.

Febr. 25.

Reggel Eszti elment a robogóját kiváltani, Lajos dolgozni, én pedig tovább folytattam a teraszon a napozást. Nagyon jó az idő, bent 24 fok van. Mikor Eszti visszajött, felültünk a robogóra és elmentünk vásárolni. Ezúttal jó időben, száraz úton, szkafander nélkül. Milyen gyorsan meg lehet szokni mindent! Most már nem volt annyira izgalmas, mint első alkalommal. Teljesen természetes, az ember felpattan rá, bevásárol, felpakol és hazamegy.

From febr24-25

Lassan a végére érünk az ajándékok beszerzésének, ma is vettünk sok izgalmas dolgot. Többek között kövirózsát, majd megkóstolhatjátok, milyen finom. Vicces volt, hogy az eladó, akitől vettük,még emlékezett Esztire, hogy tőle vett nekem tavaly nyáron kövirózsa-ecetet, amit Péterrel küldött haza. Akkor arról is beszéltek, hogy nekem küldi, és most sikerült beazonosítania, hogy jé, én vagyok az. Azért a visszaszámolás már megkezdődött, a hazakészülődés izgalmai kezdenek meglátszani. Ebéd közben a gombóc állandóan kicsúszott a két pálcika közül, egy alkalommal pedig az egyik pálcikát sikerült szép ívben a terem közepére repíteni. Délután elmentem Esztivel az edzőtermükbe, ahol láttam egy kis ízelítőt abból, amit egy csoport gyakorolt. Aztán Esztivel és Zolival próbálgattam néhány általuk ismert gyakorlatot megcsinálni, azt inkább nem mesélem el, milyen sikerrel. Összehasonlítottunk pár dolgot, hogy van ez náluk, és hogy van a jógában, érdekes volt. Estefelé a hazaúton vettünk egy bódéban édeskrumplit, ami Eszti egyik kedvence, jópofa dolog volt zacskóból, pálcikáról elcsipegetni, meg persze finom is. an ennek egy hangulata.

Febr. 24.

Továbbra is dúl a nyár, a reggelt napozással kezdtem a teraszon. Ebből az alkalomból aztán kiderült, hogy itt valami nagyon fura dolog működik, amiről Eszti már mesélt. Karomra-lábamra nézve elborzadtam, két hét alatt sikerült akkora téli bundát növeszteni, ami otthon három hónap fáradságos munkájával is nehezen jön össze.Következett a gyalulás. Lányok, figyelem! Ez egy nagyon jó hely, de csak végleges szőrtelenítés után ajánlatos idemerészkedni. Bizony, itt valahogy gyorsabban változik jetivé az ember lánya, lehet, hogy az ember fia is, de őket kevésbé zavarja. Van aki szerint az ételek, meg fűszerek miatt van, mások a páradús levegőre tippelnek. Akármi is legyen az oka, működik.

Újra nyakunkba vettük a várost, ezúttal különösen élvezetes volt február 24-én ujjatlanban és mezítlábas papucsban sétálgatni. Most egy olyan helyen ebédeltünk, ahol különösen feltűnő volt a tisztaság, ami egyébként itt mindenhol természetes. Az étteremben minden fekete és fehér volt, fényes felületek, sok tükör. Elég nagyszámű személyzet van, és amint valaki feláll az asztaltól, többen is odapattannak, egyikük az asztalt törülgeti azonnal, másik a széket, és a padlót is fényesre törlik. Teszik mindezt hófehér, frotírtörölközőnek látszó ronggyal. A kiszolgálás annyira előzékeny, hogy sikerült előadnom a bunkó vidéki kislányt. Támla nélküli, kocka alakú székek vannak betolva az asztal alá. Mikor bementünk, rögtön mutattak nekünk helyet, egy hosszú asztalnál, egymással szemben. Még mielőtt bármit tehettem volna, a lány kikapta az asztal alól a széket és félrehúzta. Nem értettem, hogy mit akar, elég hülyén nézhettem rá, mert elkezdett mutogatni az asztal felé. Mi a fenét akar ez? - gondoltam, aztán lehajoltam, és bekukucskáltam az asztal alá, vajon mit kellene ott csinálnom. De persze nem volt ott semmi. Kis darabig eltartott ez a némajáték, mire rájöttem, hogy azt mutogatja, ugyan álljak már oda az asztalhoz, ő meg majd a fenekem alá tolja a széket. Hát, ekkora kényeztetéshez nem vagyok szokva. Finomakat ettünk, utána meg még bementünk egy cukiba, hogy megfejeljük a dolgot egy finom sütivel, és az elmaradhatatlan treával. Már nagyon sokféle teát ittam itt, egyik finomabb, mint a másik. Ezúttal a jujubatea következett. Erről kép is készült, úgy néz ki, mint a kissé összement, sűrű barnás kakaó, és úszkálnak rajta a narancssárga gyümölcsszemek.

From febr24-25

Nagyon finom, ilyet viszek is haza, majd lesz módotok kipróbálni. Miután befejeztük a dorbézolást, visszamentünk egy már meglátogatott piacra, és megpróbáltunk megkeresni egy boltot, ahol a múltkor nagyon szép szoknyát láttam. Mivel este programunk volt, úgy éreztem, ezt most muszáj megvenni, hogy majd ezt vehessem fel. Sikerült is a boltot megtalálni, benne a szoknyát is, és talán mondanom sem kell, hogy mellé még ez meg az beesett a szatyorba. Hazahoztuk a zsákmányt, és következett az újabb napirendi pont, elmentem Esztivel megnézni, hogy hogyan tanít hastáncot. De nem ám akármilyen csoportnak! Van itt sok érdekes látnivaló, amiért érdemes ilyen messzire elrepülni. Egy öttagú fiú tánckarnak készített egy koreográfiát, és igyekezett harmóniába hozni a mozgásukat. Az öt fiúból az egyik Zoli volt, a többiek kínaiak, különböző korosztályból.

Ez a fura csapat a daoyines edzéstársakból áll, ugyanis az évi egyszeri találkozóra készülünk, mivel a főnökünk azt gondolta, milyen mókás is lenne a gyakorlatok bemutatóinak hosszú sorát kicsit felondi valami extrával. Tudja, hogy én táncolok, szokott is vele viccelődni, hát most kiosztotta nekem, hogy csináljunk egy számot. A produkció művészi színvonalára nem mernék garanciákat vállalni, de hogy szórakoztató lesz, az már elég valószínű.

Nagyon aranyosak voltak, amint láthatóan nagy lelkesedéssel és igyekezettel próbálták minél jobban csinálni. Nekem nagyon tetszett ahogy Eszti tanította őket, ezen a nagyon szép kínai nyelven, és a végére egész szépen összeállt a műsor. És ezzel még mindig nem volt vége a napnak.

Este Lajosnak volt fellépése a zenekarával, egy eléggé menő bárban. Még szerencse, hgy Tajvanon vagyunk, ahol aztán bárhogyan lehet öltözködni, mert természetesen mégsem az erre az alkalomra vett szoknyát vettem fel, hanem egy régi otthonit, "elegáns" vászoncipővel. Családias hangulatú hely, az odajárók nagyrésze ismeri egymást. Mint általában mindenhol, ahol Esztivel megfordulok, nagyon kedvesek az emberek, lelkesen örvendeznek, hogy itt a Kedves Mama. Lehet, hogy itt ennek hagyománya van, másképp vannak a szülőkkel talán. Itt is többen körülcsodáltak, a kiszolgálásnál különleges figyelemben volt részünk és megkóstolhattam egy helyi specialitást, valami kifejezetten tajvani gyümölcsből készült koktélt. Már mondanom sem kell, hogy ez is finom volt, mint itt minden. Lajos nagyon aranyosan zenél, nagyon átéli, amit csinál. Sajnos a zenének ehhez az ágához nem értek (bezzeg a többihez, hehehe), de sokkal jobban tetszett, mint a múltkori helyen hallott műsor.Késő estig tartott az előadás, jó volt a zene. És most gondoljatok akármit a kulturális színvonalamról, azért nekem az esőben csövezős program jobban bejött. 

From febr24-25

Febr.23.

Éljen, kitört a nyár!!!!

Ma végre melegre és napsütésre ébredtünk. Olyan tiszta volt az idő, hogy úgy láttuk, ma érdemes felmenni a százegyre. Nagyon jól jártunk vele, most egyáltalán nem volt tömeg, nem kellett sokat várnunk, hogy bejussunk a liftbe, és fönt is kényelmesen lehetett nézelődni, nem volt tömegnyomor, mint az ünnepen. Mielőtt az emberek beszállnak a liftbe, mindenkiről csinálnak egy fotót, mögémontírozzák a tornyot, nappali változatban, és tüzijátékkal is. Aztán amíg a kanyargós sorban várunk a liftre, jó nagy képernyőn megjelennek a készített fotók, úgyhogy jót szórakozhattunk magunkon. Mert persze értelmes fejeket vágtunk. Aki akarja, meg is veheti a képeket, lökött turistáknak való, borsos áron. A lift is nagyon izgalmas dolog, azt képzeljétek el, hogy 37 másodperc alatt repíti fel az embert az ötödikről a nyolcvankilencedikre. Sűrűn lehet közben nyelni meg ásítozni, hogy eltűnjön a füldugó-érzés. Fönt aztán lehet a szájakat tátani. Először egy üvegezett falú csarnokban lehet körbesétálni, nagyon szép onnan a város, folyók, hidak, hegyek. Hogy milyen magasról nézegettünk, arra jellemző, hogy a repülőtérre leszálló és onnan felszálló gépek még bőven alattunk voltak, amikor már vagy még repültek.

From febr21-23

Megpróbáltunk hazaintegetni, de a hegyek eltakarják előlünk pont ezt a részt. Innen még egy kicsit följebb lehet gyalogolni, ott van egy nyitott rész, ott is körbesétáltunk. Védőkerítés gyanánt fémlemezek vannak dominószerűen körberakva, amiknek hogyha fúj a szél, olyan a hangja, mint mikor a villamos csikorog a kanyarban. Nagyon szép ilyen magasról messzire nézni. A kilátáson kívül más látványosságok is vannak itt, megnéztük azt a hatalmas gömböt, aminek több, rúd alakú "lába" van, meg nagyon vastag drótkötelek is vannak rajta, látványnak is jó, de igazából az a dolga, hogy földrengés és erős szél esetén egyensúlyban tartsa a tornyot. Sajnos most semmi ilyen esemény nem történt, így a mai izgalom elmaradt. Gondolhatjátok, mennyire sajnálom. Egy teremben le lehetett ülni, és vetítettek egy filmet arról, hogyan épült a torony az első pillanattól kezdve, a vége pedig a szilveszteri tüzijáték volt. Azt a legutóbbit én élőben néztem a torony töviből, remek hangja volt! Aztán mint mindenhol, itt is vannak mindenféle boltok, szép és kevésbé szép cuccokkal. Lefelé kicsit lassabb a lift, egészen negyvenöt másodpercig eltartott, mire lekászálódtunk. Megint ettünk valami tányérban fortyogó finomságot, aztán körülnéztünk egy újabb piacon. Itt is rengeteg olyan őrültséget láttunk, amit otthon el se tudnátok képzelni. Példának itt egy táska, sajnos a társait nem sikerült megörökíteni, mert szigorúan rámszóltak, hogy nem szabad fotózni, pedig bőven lett volna mit.

From febr21-23

(Tündi, még mindig nem kell táska?) A nap végén este még sétálgattunk a közeli folyópartnak egy másik részén, amit eddig még nem láttam, az is gyönyörű volt.