Nem biztos, hogy sikerül mindent egy posztba beletennem, elképesztő pár napon vagyunk túl. Itt ülök Lajos ágyán, gépelek, és még mindig nem igazán hiszem el. De kezdjük az elején, bár nem tudom pontosan, mi is lenne az eleje.
Szóval már hetek óta pakoltunk, küldtük a dobozokat kettesével-hármasával, de a cucc valahogy nem akart fogyni. A ruháimból három nagy szatyornyit bedobtam a buddhistákhoz, a lakásfelszerelés kevésbé szükséges darabjait meg pár kisbútort meg a helyi állatvédőknek adtam. Hirtelen sokkal nagyobb lett a hely a lakásban, de a bőröndök így is jóval súlyosabbak voltak, mint az engedélyezett, így tovább redukáltunk. Bár már ez óriási felfordulással járt, mégsem igazán fogtam fel, hogy mire készülünk, amíg kedden le nem passzoltam a kutyát, na az vacak volt, és onnantól kezdve a lakás is üresnek tűnt, már nem volt az otthonunk.
Ja igen, és a tájfun lassan, de biztosan befutott, hétfőtől kezdve gyakorlatilag folyamatosan esett, keddtől kezdve viharosan, erős széllökésekkel. Isteni volt a dögnehéz kartondobozokat cűgölni ebben az időben.
A robogómat az utolsó pillanatban adtam el, annyira, hogy szerda délelőtt került rá sor, miközben egyéb dolgokat intéztünk, pl lemondtam a telefonomat, meg feladtuk az utolsó dobozokat. A karjaim igencsak érezték a napok óta tartó cipekedést. Mindeközben számtalan alkalommal bőrig áztunk, és iszonyatos mennyiségű pénzt költöttünk taxira.
Kevin, Lajos barátja, aki átvette tőlünk a lakást. szerda délelőtt kezdett el beköltözni, és mivel egyetlen kulcsunk volt, ügyesen kellett navigálni, hogy senki ne maradjon az ajtón kívül. Végül este hat-hét körül kész voltunk mindennel, és eldöntöttük, korábban indulunk a reptérre, hogy biztosan minden rendben legyen. Közben a vihar folyamatosan erősödött. Próbáltunk telefonon taxit hívni, de minden központ totál foglalt volt, félóra máris eltelt, mirekerítettünk egy kocsit. Szakadó esőben, viharos széllökések mellett értünk ki a reptérre, és én majdnem biztos voltam benne, hogy a járatunkat törölni fogják, vagy legalábbis elhalasztják, amíg a téjfun csendesedik kicsit. De nem, az összes járat menetrend szerint indult és érkezett, pár japán és népi kínai járatot leszámítva. Leméregettük a csomagokat, becsekkoltunk, én kötöttem biztosítást, váltottunk pénzt, aztán mentünk is be, mert tudtam, hogy nekem még lesz egy köröm a lejárt tartózkodási engedélyemmel. Lett is, először is vagy tíz percet várakoztam, amíg kiderítették, kinek és mit kéne csinálnia, aztán, mivel látták, hogy húsz perc múlva be kéne szállnom a gépbe, úgyhogy futva visszamentünk az indulási csarnokban levő immigration office-hoz, ahol kifizettem a büntetést, kitöltöttem a megfelelő papírokat, valamint kaptam pecsétet az útlevelembe emlékül, aztán rohanhattam vissza, hogy időben a kapunál legyünk. Végülis nem lett volna annyira sürgős, mivel a gépünk tíz-tizenöt perc késéssel kezdte a beszállítást. Na az érdekes volt, már a bevezető folyosón érezni lehetett a széllökéseket, a gépben pedig konkrétan olyan volt, mint amikor turbulenciában repülünk, pedig még csak a betonon álltunk. A szárnyon látszott, ahogy a zápor hullámokban söpör végig, és az egész gép imbolygott, nem volt valami bíztató. Hiába, menni kell, de a taxi alatt is rázkódtunk meg zötyögtünk, én végig azért fohászkodtam, hogy halaszák el az indulásunkat. De nem volt kegyelem, szépen ráfordultunk a kifutópályára, és felszálltunk. Igencsak göröngyös volt a levegő, a földi fények kb három másodperc alatt tűntek el az esőben, a szél pedig összevissza rángatta a gépet, néhány váratlan lökés oldalról is megtaszajgatott minket, hát nem volt a legszebb indulás, amit valaha is láttam. Csak amikor már kicsit távolabb kerültünk a szigettől, akkor csendesedett kicsit a dolog, aztán Japán után kifejezetten békés lett az út. Nem utolsósorban azért, mert egy ilyen felszállás után a kisebb turbulenciára már a szemöldökünket sem vontuk fel. Sajnos aludnom nem nagon sikerült, kényelmetlen volt mindenhogy, félórákat szundikáltam, aztán megint mozdulnom kellett. Valahol az éjszaka közepén (tajvani idő szerint, amúgy olyan ragyogó napfényben repültünk a Csendes-óceán felett, hogy le kellett húzni az összes sötétítőt az ablakokon) volt időm rájönni, hogy az utolsó két nap nagy rohanásában nem maradt időnk igazából felfogni, hogy mire is készülünk. Az orrunk előtt tornyosuló megoldandó feladatok mindig túlságosan lekötöttek, bár talán jobb is így. Az utolsó esténken barátokkal iszogattunk egy kedves helyünkön (ami történetesen az a hely is, ahol először találkoztunk), de ott sem volt nagyon búcsúzós a hangulat szerencsére.
Viszont így egyszercsak rádöbbentem az ég közepén lebegve, hogy bizony vége, eljöttem Tajvanról, befejeződött az ottani életem. Ezt már így önmagában is szép feladat megemészteni, de ráadásul én meg éppen úton voltam egy új élet felé valahol, ahol még sosem jártam, és minden amim van az új élethez, az Lajos, és néhány nem különösebben részletesen kidolgozott terv. Nem először fogalmazódott meg bennem a kérdés: nekem teljesen elment a józan eszem?
A repülőút jó tizenkét órán át tartott, az utolsó kettő-hármat már baromira untuk. Viszont Los Angeles gyönyörű látvány volt fentről. Volt is időnk alaposan és több nézetből is megszemlélni, mivel a tájfun miatt késve érkeztünk, és a forgalmas reptér nem tudott azonnal fogadni minket. Tettünk egy tiszteletkört, majd leszálltunk, és ekkor kezdődött az igazi rohanás. Az eredeti menetrend szerint kicsivel több, mint két óránk lett volna, hogy elérjük a dallasi csatlakozást, ezalatt kellett volna átmennünk a bevándorlási hivatalon, valamint a csomagjainkat felvéve egy újabb biztonsági vizsgálaton. (mivel ez nem két perc, ezért nem is lehet két óránál rövidebb átszállási idővel csatlakozó járatokra jegyet venni) Viszont mi ugye késtünk vagy fél órát. A légitársaság előre elintézte nekünk a következő gépre a beszállókártyát, viszont az immigrationt nem hagyhattunk ki.
Ettől a résztől nagyon tartottam, hallottam ijesztő sztorikat arról, hogy milyen durvák és bárdolatlanok a hivatalnokok, akik ezt intézik, és lélekben igyekeztem felkészülni mindenféle keresztkérdésre. Ehhez képest a fickó, akihez kerültem, csak annyit kérdezett, mi a látogatásom célja, valamint hogy hogy ejtem a családnevemet. Közben gyors fotó készült (képzelem, milyen gyönyörű lehet), ujjlenyomatot vettek, és kész is voltunk, megkaptam a pecsétet, a hivatalnok még hozzátette: "koszonom"! Micsoda érkezés!
De nem volt időm álmélkodni, rohanni kellett a csomagokkal a belföldi terminálhoz. Persze ez egy bazi nagy reptér, úgyhogy toligáltuk a kocsikat egy darabig, próbáltunk sietni a többi utas között cikázva, amennyire egy hatvenkilós kocsival cikázni lehet, nem szereztünk sok barátot útközben azt hiszem. Mikor újra becsekkoltuk a bőröndöket, már mondták, hogy necces lesz a dolog, de fussunk. Így hát fogtuk a kézipoggyászt (hivatalos súly limit:7kg, valós súly:12kg) és futottunk. Két nap dobozpakolás, egy éjszakányi ivás, egy újabb nap dobozpakolás-ügyintézés-bőrőndhurcolás, valamint 12 óra repülés (részben tájfunban) és 14 ór időeltolódás után, tizenkét kilós zsákkal, futottunk a folyosókon a beszállási kapuhoz. Mint már említettem ez egy bazi nagy reptér. Mire a kapuhoz értünk, lógott a nyelvünk, és még pont láttuk, ahogy becsukják a folyosóra vezető ajtót, bár a gép még ott állt és a lépcső is rá volt még csatlakoztatva, nem engedtek minket be. A bőröndjeink viszont már a gépen voltak.
Ekkor én már túl voltam azon a ponton, hogy aggódjak bármiért is. Átrepültünk két tájfunon, és megkaptam a beléptető pecsétemet, innentől én sikeresnek tekintettem az expedíciót. Arról nem is beszélve, hogy a szemem is kettéállt a kimerültségtől, úgyhogy csak üldögéltünk ott, várva, hogy valaki megmondja, hogyan tovább. Ekkor helyi idő szerint éjfél volt. Végül foglaltak nekünk helyet egy másik gépre. A jó hír az volt, hogy ez egy közvetlen járat volt St.Louisba, vagyis megúsztuk, hogy az eredeti menetrend szerint csináljunk egy extra átszállást Dallasban. Remek. A rossz hír, hogy gép reggel hétkor indul, és nem tudnak szállodai szobát biztosítani nekünk. Kaptunk kajakuponokat, ennyi. Viszont ugye éjfél volt, így hát az egyetlen hely a reptéren, ami még nyitva volt, az a McDonalds, így az első amerikai étkezésem stílszerűen és ironikusan itt esett meg.
Én a padon elheverve aludtam 1-2 órát, Lajos meg a reptéri zajoktól ihletve komponált egy új darabot, így telt el az idő reggel ötig. Vettünk reggelit (az amerikai repülőkön ugyanis csak venni lehet kaját, amúgy nem adnak), aztán nekiláttunk, hogy újra átessünk a biztonsági vizsgálaton. Ezúttal sima repülőutunk volt, gyönyörű időben, úgyhogy egészen az utolsó félóráig tudtam bámészkodni. Leginkább sivatagot, meg kopárságot láttam, nagy lapos területeket, aztán meg rengeteg mezőgazdasági területet, szépen felparcellázva.
A város fölött sűrű felhőkön kellett áttörnünk, de gond nélkül landoltunk, Lajos családja pedig már várt minket. Nagyon fura volt találkozni velük élőben annyi skype-beszélgetés után. Ugyanígy, a házat is ismertem már képről meg netről, úgyhogy vicces volt körbejárni benne.
Még nem fogtam fel, hogy itt vagyok, minden annyira más. Vacsora után sétáltunk kicsit a környéken, hogy az első napomon ne csak reptereket lássak. Az utca, meg a kertvárosi házak teljesen olyanok, mint a filmekben, nehéz elhinni, hogy ez itt most igazi. Még vadnyulat is láttunk a házak között, sőt két őzzel is találkoztunk, teljesen szürreális, főleg Taipei után, ahol még éjfélkor is nyüzsi van, itt meg már este nyolckor csak a helyi fauna közlekedik az utakon.
Hát nagyjából ennyi így elsőre, az agyam kezd leolvadni, úgyhoy ideje aludni. Majd még folytatom, meg azt hiszem van pár kép is, amit feltennék, de az nem ma lesz. Folyt. köv.
