Itt következik a három heti varázslat utolsó fejezete.

 

Nagyon szép volt az utolsó napi kirándulás, lélegzetellállító helyen, egészen elvarázsolt a táj szépsége ( tudja a család esze, mivel lehet elkábítani a fájdalmas műtét előtt a delikvenst!) Aztán még otthon (!) megírtuk a blogunk elmaradt fejezeteit és igazából csak az indulás előtti utolsó félórában fogtam fel igazán, hogy most már aztán tényleg vége, indulni kell haza. Hogy bele kell bújni a sztenderd kockás repülős ingbe, hogy amiket most magamra veszek, azokat már majd csak otthon fogom levenni és innentől itt mindent "utoljára". Emellett kezdett úrrá lenni rajtam a mindenféle utazáskor megjelenő frász, hogy nehogy elkéssek, hogy minden rendben legyen, stb. ( a normál agyi kapacitás ilyenkor tartalékra kapcsol) azért nagy nehezen csak sikerült minden ruhadarabot a megfelelő helyre elhelyezni magamon, majd következett a gyerekekre jellemző működésmód: igen, máris indulunk, csak még pisilni kell, még szomjas vagyok, még hol a zsebkendőm, stb. Aztán sorban elköszöntem minden helyiségtől, kutyától, kilátástól a teraszról, nagy örömömre még a kedvenc szemetesautó-zene csilingelését is meghallgathattam utoljára, ill. nem teljesen utoljára, mert út közben a buszból még egyszer  részem lehetett az élményben. Furcsa volt elképzelni, hogy most hazamegyek, ez a sok szépség, az egész itteni élet meg akkor is ugyanúgy megy majd tovább, csak éppen nem fogok tudni róla, mert éppen a lőrinci 50-es villamoson zötyögök majd, morcos képű utitársak között. Hááááttttt......csúnya  dolog az irigység, de most bizony szívesebben lettem volna az Eszti bőrében a sajátom helyett. Fura kettősség, mert jó lenne itt maradni, de közben mégsem élek a lehetőséggel ( a vízum nélküli tartózkodási idő 30 nap, még lehetne hoszabbítani egy bő hetet) de már gyűjtöttem annyi élményt, hogy itt az ideje a hazatérésnek. Jó lenne még maradni, de tudom, hogy most ennyi elég volt. Enyhe skizofrénia: szeretném, de nem akarom. Értitek? (mert én nem egészen)

Na, szóval búcsú minden négyzetcentitől, aztán a rideg valóság: le kell trógerolni a rohadt nehéz batyut a hatodikról anélkül, hogy minden lépcsőfokon kongatnánk egyet. Volt egy nagy utazókoffer, olyan gurulós, egy hátizsák, két szatyor ajándék süti Eszti házinénijétől (azt már képtelenség volt beleszuszakolni a zsákokba), egy meleg poncsó és egy nyakba akasztós batyu az uti okmányoknak.

 

Elindultunk, leballagtunk, némi huzavona a taxirendelés körül, aztán egyre csak a távolodás...A taxi a vasútállomásig vitt minket, ahonnan közvetlen buszjárat van a repülőtérre. Itt csatlakozott hozzánk Lajos is, úgyhogy teljes díszkíséretben volt részem. Jó messze van a reptér, buszozgattunk hosszasan, csak hogy szaggathassam a szívemet a város gyönyörű fényei láttán ( hogy a szemetesautó csilingelését már ne is említsem..) de magam is meglepődtem azon, hogy régebben azt gondoltam, nagyon szomorú leszek az induláskor, ha emelkedik velem a gép, vízesést fogok bőgni, most meg éppenhogy jó kedvem volt, örültem a sok szépnek, jónak, amit itt bespejzolhattam és hazaindulás ide, vagy oda, nem volt bennem semmi rossz érzés. Nagyon szép hely, jó itt, de nincs semmi katasztrófa, Tajvan itt van, a repülő jár, ha nagyon kell, lehet visszajönni. Inkább sok-sok öröm és feltöltöttség volt bennem,  mint veszteségérzés, vagy szomorúság. Nagyjából fogalmam sem volt, hogy vagyok, de meglehetősen zavarosan. És persze ezt még megfejelte az utazósfrász: nem lekésni, minden papír rendben legyen (ugyan mi a fene probléma lehetne?) de már messze nem volt olyan súlyos a helyzet, mint Bécsben, az indulás előtt, amikor a félelem majdnem megfutamított. (Te jó ég! de nagy kár lett volna !)  Azért egy kis szórakoznivaló erre a feszült helyzetre is jutott, helyi logika: az utazók feladásra szánt csomagjait az érkezési oldalon lehet pántokkal megerősíttetni, felkészítendő az utazás viszntagságaira, úgymint hajigálás, stb, majd újfent visszaballagni vele az indulási oldalra. Sebaj, ezzel is telt az idő. Ezt már nagyon rosszul viseltem, beadtuk a csomagot, aztán még várni a beszállásra csaknem egy órát. Már nem vagyok itt, de még el sem mentem, feszültség, töty-möty, brrrr...Ilyenkor már semmihez sincs türelmem, ha menni kell, hát induljunk már!. Na, csak eltelt ez az idő is, elköszöntem Esztiéktől, szerencsére ez most nem volt túl nehéz, mert pár hónap csupán és nyáron újra találékozunk, ezúttal Budapesten.

 

Na, végre bemehettem, sikerült megtalálni a beszállókaput. Kissé szigorú volt, egy csarnokban szigorú, katonás hangon mondogattak valamit, de hát nekem aztán... Végre bejutottam a gépbe, innen már síma ügy. Éppen pötyögtem a telcsimbe Esztinek, hogy most már  minden OK,  amikor mögém telepedett egy magyar pár, akik folyamatosan fikáztak mindent, hogy kényelmetlen a hely, ez sem jó, az is szar, később még túl lassan is gurult nekik a kifutón, meg persze a kaják sem voltak elég jók.  Frankó! Máris hazaérkeztem a kellemes, barátságos légkörből a nyavalygósba. Nem szerettem volna 14 órán keresztül amortizálódni a dialógusaiktól, mentsvárként ott volt a fülhallgató, max alaposan kiképezem magam kínai könnyűzenéből, még az is jobb. Szerencsére vacsora után betankoltak alkoholból (miért ne, ha potya) azán békésen aluszkáltak. Második csapásként kaptam egy szomszédot. Idefelé úton nem ült mellettem senki, elég jól elterpeszkedhettem, de úgy sem volt elég helyem az alváshoz. Most viszont este 23.10-kor indultunk, három hét alig alvás után, úgy gondoltam, az út nagy részét majd végigdurmolom. Hát, rosszul gondoltam! A kínaiak között kevés a nagydarab ember, nekem ezúttal sikerült kifogni egy hegyomlást. Terebélyességénél fogva némiképpen átcsordogált az én térfelemre is a karfán át, ráadásul igen békés természettel áldotta meg a teremtő, fejére tette a fülhallgatót és békésen aluszkált. Akárhogy hajtogattam magam a maradék helyen, csak nem sikerült alvásra alkamas pózt találnom. Illetve, amikor éppen elaludtam volna, mindig történt valami, jött a vacsora (ami egyébként nagyon finom volt) stb. A bajok akkor fokozódtak, amikor a hegyomlásról kiderült, hogy alvóbajnok is. Már repültünk vagy 8-9 órája, amikor még mindig semmi életjel nem látszott rajta, nekem viszont már nagyon kimehetnékem volt abba a bizonyos helyiségbe. Be voltam falazva, felébreszteni nem nagyon akartam volna. Szerencsére sikerült elkapnom egy óvatlan pillanatot, amikor az óriás kinyitotta az egyik szemét, hogy odébb bökjön valamit a távirányítóján. Ezt kihasználva aztán áttornáztam magamat rajta, meg persze vissza is. Az alvásból nem lett semmi, viszont lehetett gyönyörködni a majdnem teliholdban, a felhők tetejében, a városok, települések fényeiben. Közben béke, nyugalom, sötétség, legtöbben szundikáltak, a gép kellemesen búgott, nagyon ritkán ringatott kicsit, igazán szuper dolog repülni!!! Még így éjjel is szép, Tajvan felé főleg nappal jöttem, még többet lehetett bámészkodni, szép ez éjjel-nappal. A kedvencem, amikor kanyarodik a gép - volt szerencsém éppen a szárny fölött ülni - nagyon jó látvány és hozzá vidámpark-érzés, amikoregészen felemelkedik, vagy lesüllyed és dől vele az egész gép. Csuda jó móka! Út közben szeretem figyelni a kis képernyőn, hol járunk, mennyi van még hátra. Hát, a mai útra itt is volt egy kis surprise (figyelitek, hogy kikupálódtam Ázsiában?) Kiderült, hogy a gép egy órácskával előbb fog velem landolni Bécsben, mint ahogy a jegyen szerepelt,  Tündi meg jön értem. Remek! Nem tudtam, hogy az Eszti utánanézett neten és szólt a Tündinek, hogy igyekezzen, mert a pilóta nagyon nyomja a gázt. (Tündi szerint hegynek lefelé jött.) Végül jól sült el a dolog,  mire hozzájutottam a csomagomhoz, már nem sokat kellett várnom a Tündire. Fura volt a Taipei 30 fok után belebújni a télikabátomba....Hazafelé volt időnk kicsit beszélgetni, mi újság itt és ott, aztán hazaértem. Apóca is beugrott, szokás szerint jókat nevetgéltünk, családunkra jellemzően a szoba asztalán az első héten sokat emlegetett gumicsizmáim díszelegtek, ezúttal virágvázaként funkcionálva. Szerencsére nekünk hülyeségért nem kell Tajvanig menni, jól elvagyunk itt is. Szóval, a családtagokkal minden a régi jó, és mégis, valami más lett. Furcsának, idegennek tűnik a ház, másmilyennek látom a lakást, mint amikor minden napot benne töltöttem. Elég érdekes így, más szemmel nézni. Vajon meddig lesz ez így? Megfürödtem, -végre kádban!!! - pakolászok, itthon vagyok és mégsem vagyok még otthon. Esztivel beszéltem skype-on, tiszta agyrém, nincs még egy napja, hogy ott ültem mellette, most meg itt vagyok és gépen át nézem, nemrég még a felhők felett lebegtem, most meg itt vagyok, nagyon gyors ez az egész. Kíváncsi vagyok, mennyi idő kell, hogy visszatérjek a régi kerékvágásba, bár gyanítom, az már egy másik kerékvágás lesz, semmi nem lesz már pontosan ugyanolyan, mint régen, de hát így van ez rendjén, az a normális, ha az ember változik. Vajon mi lesz más és mennyire?