...de úgy fest, kétdiplomás lettem. Végre-valahára, hosszas nyűglődés után, sikerült túlesnem a záróvizsgámon! Juhéj!
Persze nem volt egyszerű, egyrészt mert tényleg nem könnyű értelmesen, folyékonyan beszélni a szakdolgozatomról húsz-harminc percig, másrészt meg mert baromira izgultam. Nálam jobban csak Lajos izgult, a vizsga előtti éjszaka nem tudott aludni, aztán azon aggódott hogy a forgolódásával zavar engem az alvásban, így inkább fölkelt, és az éjszaka közepén elment kaját venni, hozott nekem előre reggelit. Én meglepően jól aludtam, csak utána kezdtem igazán betojni. 

A vizsgámon meglepően népes közönség jelent meg, eljött Lajos (akinek ezért le kellett mondani a délutáni óráját, ráadásul egy kukkot nem értett az egészből), két osztálytársam Lili Szlovéniából és Pamela Amerikából, akikkel együtt kezdtük, és azóta is lelkesen támogatjuk egymást. Hármunk közül én vagyok az első, aki végez, és nagyon sokat köszönhetek a segítségüknek. Eljött még két tanár is, akik sokat segítettek a szakdolgozatom javításában, és elhoztak egy diákot is magukkal, aki még sosem látott záróvizsgát, megjegyzem eddig én sem.

A húsz-harminc percesre tervezett prezentációm inkább negyven lett, aztán jöttek a kommentek. Az egyik prof hongkongi, így egy kicsit akcentussal beszéli a mandarint, de legalább nagyon gyorsan. Amikor ő mondta a véleményét, csak ültem és bólogattam, és csendben fohászkodtam, hogy ne kérdezzen, mert halvány lila gőzöm sincs, miről beszél. Egyszer sajnos kérdezett, de akkor szerencsére a témavezetőm megmentett, és újrafogalmazta a kérdést, úgy már megértettem.

Iszonyúan elfáradtam a végére, totál agyhalott lettem. Ezért egy kocsmába mentünk lazítani, ahol aztán számos barát megjelent az este folyamán gratulálni. Hát így történt, most még egy szép adag tennivaló hátravan, mielőtt ténylegesen is végzek, de ez akkor is egy nagy lépés volt, és baromira örülök, hogy túlvagyok rajta.