Múlt pénteken váratlan emilt találtam a gépen, János írt Taipeiből, hogy érkezik valamilyen delegáció otthonról, mennék-e segíteni tolmácsolni nekik. Én még soha nem csináltam ilyesmit, hiába gyűröm már a sokadik évet a nyelv többé-kevésbé szorgalmas tanulásával, eddig valahányszor szóltak hasonló lehetőségekről, nem mertem belevágni. Most is sokat hezitáltam, de mivel itt nem arról volt szó, hogy van-e kedvem csinálni, hanem arról, hogy a delegációnak szüksége lesz tolmácsra, és az elérhető emberek közül még mindig az én hátam mögött van a legnagyobb tapasztalat a nyelvvel kapcsolatban, így hát elvállaltam a taipei-i kirándulást.
.
Az első ezzel kapcsolatos tennivalóm az éjszakai piac és környékének maglátogatása volt, ugyanis semmiféle formálisnak nevezhető ruhadarabbal nem rendelkeztem. Elegáns cuccot hoztam ugyan magammal, színházba, fogadásra simán fel tudnék öltözni, de ez a hivatalos megjelenés teljesen kimaradt eddig az életemből, ezért most sürgős pótlásra szorultam. Hosszas válogatás után vettem egy kordbársony nadrágot (tudom, hogy ez sem igazán formális, de jobb mint a farmer, és máskor is fel fogom tudni venni), egy zakószerű tüneményt, meg egy kabátot, mert abból is csak a túrára-hétköznapra való sportváltozat van. Jól bevásároltam, de muszáj volt, egyébként is, Taipeiben mindig hideg van!
János mondta, hogy mehetek a gyorsvasúttal is, mert úgyis kifizetik az utazást.
.
Gyorstalpaló: a gyorsvasút (gaotie)
A gyorsvasút a tajvaniak legfrissebb büszkesége, a hosszú évek munkájával nemrégiben befejezett vonal Kaohsiungot és Taipeit köti össze. A tervek alapjául a francia TJV (remélem jól betűztem), valamint a japán shinkansen szolgált, illetve hogy pontos legyek, a síneket francia mintára készítették, a vasúti kocsik viszont Japánból származtak, ez a kettősség aztán a kivitelezés során igen sok nehézséget okozott. Heves viták voltak az árakról, esetleg elcsalt óriási pénzösszegekről (tény, hogy az eredeti költségvetési tervet igencsak meghaladta a végleges ceh), időnként egyszerűen ellopták a síneket itt-ott, aztán sok ellentétes véleményt lehetett hallani a biztonságról is. Egyszóval elég nehéz szülés volt, majd miután többszöri halasztás után múlt év végén elindultak a próbajáratok, de az üzemeltető cég az előre kitűzött egy hónap utas nélküli próbajárat letelte előtt meg kívánta nyitni az utasforgalom előtt a vonalat, akkor sok ember véleményét közvetítette egy fogyasztók érdekvédelmével foglalkozó testület, arra buzdítva a népet, hogy ne üljön fel a szerintük még nem megfelelően felülvizsgált biztonságú vasútra.
Az üzemeltető cég azonban megtalálta a megfelelő gombot a műszerfalon, és 50%-os kedvezménnyel kezdte árusítani a jegyeket az első két hét járataira. A siker előre látható volt, mivel a jegyárak így megközelítették a normál vonatjegyekét, miközben a menetidő mindössze a hagyományos vonatokénak fele-harmada. Természetesen hatalmas roham indult a jegyekért, miközben minden nap az újságok címlapján volt az épp aktuális baki, a lefagyott jegyárusító-automatáktól kezdve a váratlanul beindult füstjelzőn keresztül a szélvédőre kenődő élővilágig . Mégis, az emberek mentek és utaztak, itt Kaohsiungban érezhetően megnőtt a fényképezőgéppel és térképpel kószáló látogatók száma, és számos kiadvány látott napvilágot arról, hogy a gyorsvasút állomásainak közelében milyen érdekességek láthatók, főképp pedig hogy hol lehet jót enni. A félárú akciót végül egy teljes hónapig fenntartotta a cég, amitől gondolom a belföldi légijáratok üzemeltetői sírógörcsöt kaptak. A belföldi légijáratok árai amúgy is drasztikusan lezuhantak a gyorsvasút üzembehelyezése óta.
Nos, ennek a csodának a megtapasztalására nyílt lehetőségem nekem is. Az apróbb nehézségek, miszerint a Kaohsiungból induló vonat valójában nem Kaohsiungból indul, legalábbis nem a vasútállomásról, sőt mégcsak nem is a belvárosból, nem zavart. Az új, és leginkább repülőtérre emlékeztető állomás a Lótusz-tó mellett van, a város központjától Északra, tőlünk robogóval kb. húsz-huszonöt perces út. Kedden reggel indultam neki a nagy kalandnak, a jegyemet már korábban megvettem (ezért külön ki kellett bumlizni odáig, az internetes jegyrendelés az angol nyelvű honlap ígérete szerint „coming soon”). Taxival mentem az állomásig, ott ettem egy szendvicset és próbáltam nem nagyon idegeskedni. A baj az volt, hogy az állomásépület repülőtér-kinézete mellett más párhuzamokat is felfedezni véltem a gyorsvasút és a repülő között, a többit gondolom nem kell magyaráznom. Mindenesetre a várócsarnokban üldögélve hirtelen nem is tűnt olyan borzasztónak egy négy-ötórás buszút.....de aztán összeszedtem magam, végülis ez egy nem mindennapi kaland, élvezzük ki.
.
Sajnos a vonat kinézete megint csak erősítette bennem a repcsi-érzést, vastag falak, pici ablakok, szűk belső tér, alacsony ajtók. Nagy meglepetésemre a vonat tele volt, és úgy tűnt, mintha Dél-Tajvan minden hatvan év feletti lakosa kötelességéek érezné kipróbálni az ország új büszkeségét. Kifogtam a legtutibb helyet, az utolsó kocsi első sora (az orrom előtt fél méterre ott a fal), a hármas ülés középső helye, persze mindkét oldalamon ültek. Az ülés amúgy is kényelmetlen volt, tágasnak legnagyobb jóindulattal sem nevezhető, ellenben meglepően kemény. Persze a maximális menetidő két óra, nem kell eltespedni.
Annak örülhettem viszont, hogy a belül szundikáló úriember nem húzta le a vászon ellenzőt, így legalább egy kicsit tudtam kukucskálni kifelé a csöpp ablakon.
A hatalmas sebesség valamennyire érezhető belül is, a vonat hangján is hallható, a táj gyorsan suhan odakint. Főként dombos-hegyes vidéken feltűnő, hogy amikor közelebb jönnek a fák, házak, egyebek, akkor teljesen összemosódnak a szem számára. A vonat maximális sebessége 300 km/óra ha jól tudom, néha ki is írták az aktuálisat menet közben, a legmagasabb amit láttam 298 volt....felfoghatatlan. Az utazás előtti este kicsit olvasgattam a neten a vasútról, és valahol azt találtam, hogy összesen 25 alagút van a vonalon. Aki ismeri a zárt helyekhez fűződő jó kapcsolatomat, az sejtheti, mennyire örültem ennek. Igaz, ugyanott találtam egy gyönyörű fényképet is az egyik alagutas szakaszról.
Valóban, a legtöbb alagút nem volt több a vonat számára, mint egy alig pár másodperces átsuhanó árnyék. A leghosszabb 7.3 km, ezt mintegy két perc alatt letudtuk. Én bőszen számoltam az alagutakat, hogy tudjam, mikor fogynak el végre, de mikor huszonötnél megkönnyebbülten felsóhajtottam, rögtön újra bele is rohantunk valami hosszú lukba. Végül feladtam a számolást, de a végeredmény inkább harminc fölött lehet. Szerencsére közben lekötötte a figyelmemet hogy Jánossal próbáltuk telefonon megtárgyalni a szállást és egyebeket (300 km/óra sebesség mellett, alagútból ki-be száguldozva a térerő nem igazán stabil), és mire valahogy sikerült, addigra be is futottunk a végállomásra, ami nem a Taipei-i vasútállomás (állítólag majd jövőre, a terminál már kész is van), hanem valmivel kijjebb, de már a metróvonal mentén. Azért kicsit megkönnyebbülve szálltam ki a vonatból, és nem türelmetlenkedtem a kijáratnál sem. A gyorsvasút jegyrendszere olyan, mint az itteni metróé, vagyis műanyag kártya, amit beszállás előtt a bejárati kapuban kell érvényesíteni, majd a kijárati kapuben levő automata leolvassa, hogy valóban a távolságnak megfelelő összegű jegyem van-e. A metrónál levő gépek ezután vissza sem adják a jegyet, a gyorsvasúti jegyeken viszont ott a pontos dátum, járat- és ülésszám, így nem használható újra, ezért visszakapjuk. A sajnálatos csak az, hogy a gyorsvasút végállomásánál mindössze három-négy kapu várta a több száz utast, akiknek a nagyrésze délről érkező idősebb volt, vagyis nem igazán ismerője ennek a rendszernek, ezért jópár percbe tellett, mire kijutottunk az állomás területéről. Még mindíg a föld alatt maradva azonnal a metróállomáson találtuk magunkat, az átszállás igazán egyszerű.
Bemetróztam a központi vasútállomáshoz, ott találkoztam Péterrel, együtt mentünk szállást foglalni egy közeli, kissé szocreál hangulatú hotelbe, ahol tavaly is jártam Zolival, mikor a reklámforgatásra jöttem. Gyorsan lezuhanyoztam, átöltöztem, és nemsokára indulnom is kellett a találkozónkra, a szerencsére közeli Sheraton hotelbe.
.
Biztam benne, hogy a frissen vásárolt gönceim megfelelőek lesznek az alkalomra, annak ellenére hogy topánkára már nem állt módomban beruházni, így a kicsit bakancs-jellegű de legalább új és bőr cipőmben mentem, a nadrág szára úgyis elég hosszú. Persze Murphy nem alszik, és az amúgy mindig hideg, esős, szeles Taipeiben ezalkalommal ragyogóan sütött a nap, nyárias meleg (20-22 fok!)volt, úgyhogy majd megsült a lábam a magasszárú bőrcipőben. Én meg meleg kabátot is vettem, hogy majd biztos kelleni fog.......!!
.
Azt hittem, hogy én leszek a nap hőse, hogy reggel indultam Kaohsiungból, és épp csak megérkezve már munkához is látok, de kiderült, hogy a magyar delegáció aznap kora reggel érkezett meg Tajvanra a kötelező tizenegynéhány órás repülés után, és alig pár óra alvás-pihenés jutott csak nekik, mire kezdődött az igen mozgalmas programjuk.
A delegáció a többéves munkával felújított Palotamúzeum újranyitása alkalmából, a tajvani külügyminisztérium meghívására érkezett, és a KDNP parlamenti frakciójának képviselőiből állt. Ugyanezen okból számos egyéb európai ország küldöttsége is megjelent, gyakran közös programokat is szerveztek ezen csoportoknak. A magyar delegációt a taipei-i Magyar Kereskedelmi Iroda vezetője, László Béla kísérte feleségével együtt.
Az első látogatás célja a Gazdasági tervezési és fejlesztési hivatal volt, ez kifejezetten a magyar csoport számára szervezett találkozó volt. Útközben megbeszéltem Jánossal, hogy egyelőre bátran csináljon úgy, mintha itt sem lennék. Mivel neki legalább üzleti témájú megbeszélések kapcsán volt némi tapasztalata, meg amúgy is a kereskedelmi irodában dolgozik, gondoltam, csak otthonosabb valamennyire ezen a téren is, én meg legalább megnézem, hogy is megy egy ilyen találkozó. Mondanom sem kell, borzasztóan izgultam! Mikor megérkeztünk, az intézet egyik munkatársa fogadott minket, és tartott egy rövid ismertetést a munkájukról, angolul, hogy a delegáció angolul beszélő tagjainak ne legyen szüksége fordításra. Megnéztünk egy rövid filmet is Tajvan gazdasági fejlődéséről. Én örömmel tapasztaltam, hogy majdnem mindent értek, és ha nem is szóról-szóra, de tartalmilag nagyjából korrekten tudnám fordítani. Erre azonban nem volt szükség, János tolmácsolt. A film után megérkezett az intézet vezetője, vele nagyrészt kínaiul, időnként angolul folyt a beszélgetés, mindkettőt tisztán, érthetően, lényegretörően fogalmazva beszélte, így a kínai szöveget is egész jól tudtam követni, ez újabb sikerélmény volt. Aztán voltak izgalmas dolgok, mikor a küldöttség tagjai kérdéseket tettek fel a privatizációról, illetve az állam szerepvállalásáról a gazdaságban, de végül sehol nem vesztettem el a fonalat.
.
Mikor a látogatásunknak kiszabott idő letelt, átvonultunk a következő helyszínre, a törvényhozó „yuan”-hez. A yuan a magasabb hivatalok régi kínai elnevezése, nem azonos a minisztériummal. Angolra nem fordítják le, „Legislative Yuan” áll az angol nyelvű anyagokon is. Itt már több európai ország kepviselőivel együtt voltunk hivatalosak az intézmény alelnökéhez. Egy nagyobbacska teremben zajlott a találkozó, itt már nekem is volt dolgom, mivel a küldöttség tagjai egymás mellett ültek egy sorban, így egy ember nem tudott volna mindenki által hallhatóan, a többi küldöttség számára azonban nem zavaróan fordítani. Ezért „eloszlottunk” ketten a sor mögött, és fülbeduruzsolós módszerrel fordítottunk. A beszéd kifejezetten ideális volt, az alelnök tiszta, nem túlcifrázott kínait beszélt, amit aztán egy munkatársa fordított angolra. Én igyekeztem a kínait megérteni, és az angol fordítás alatt elmondani magyarul, így tudtam tartani a lépést a beszéddel. Ha valami nem volt tiszta, inkább megvártam az angolt, és abból raktam össze a hiányzó darabokat. Összességében egész tűrhetőnek éreztem az eredményt, főleg ahhoz képest, hogy ez volt az első ilyen próbálkozásom.
A beszéd után még megtekintettük az országgyűlés tanácstermét (valaki rögtön megjegyezte, hogy itt szoktak a képviselők verekedni...), és ezzel az én feladatom aznapra véget is ért, mondjuk alaposan el is fáradtam. Mielőtt elváltam volna a társaságtól, megbeszéltük, hogy másnap délelőtt ismét találkozunk, azonban János nem jön, mivel órája lesz, így a fordítás teljes egészében rám marad. Kicsit megijedtem, de bíztam benne, hogy a másnapi móka sem lesz nehezebb mint az addigiak voltak, beleegyeztem. Visszaballagtam a szállásra, bakancs ledob, zuhany, relax. Este még Péterrel kisétáltunk az egyik éjszakai piacra, de nem maradtunk túl sokáig, mert irdatlan tömeg volt, én meg amúgy is eléggé el voltam pilledve.
.
Nem aludtam valami jól, idegesen forgolódtam egész éjjel a lámpaláz miatt. Reggel aztán álmosan de fürgén kipattantam az ágyból, összekaptam magam, és mentem újra a hotelhez. Az aktuális látogatásunk a külügyminisztériumhoz tartozó, a népi Kínával való kapcsolatokért felelős hivatalba szólt. Béla megnyugtatásomra elmondta, hogy ismeri az ottani vezetőt, akivel találkozni készülünk, és az illető angolul is jól tud, ne aggódjak. Hát én aggódtam.
.
Nem is tudom, hogyan írjam le.....lényeg hogy rettentően leégtem. De az, hogy én leégek az egy dolog, mert ki vagyok én, na de én egy delegációval voltam, akik ráadásul egy országot képviselnek......
.
Szóval annyi történt, hogy mikor kezdődött a találkozó, a vendéglátónk udvariasan megkérdezett, hogy angolul vagy kínaiul beszéljen-e, mire én udvariasan azt válaszoltam, hogy ahogy csak óhajtja. Nos, ez be is jött, ha nem is úgy, ahogy elképzeltem... Lényeg, hogy a bevezető néhány üdvözlő mondat után elakadtam a fordítással, nagyjából abban a pillanatban, amikor az intézmény tevékenységének ismertetésére került sor. Ekkor átváltottunk angolra, de sajnos az úriembernek volt egy kis akcentusa az angoljában, én meg már amúgy is borzalmasan zavarban voltam, így egészen egyszerű dolgokat sem sikerült megértenem, szerencsére Béla kisegített. Ennek az lett a vége, hogy teljesen átadtam neki a fordítást, abban a reményben, hogy így kevésbé égő, vagy legalábbis a többi jelenlevőnek kevésbé zavaró, ha nem adogatjuk oda-vissza a szót. Úgyhogy végül kukán ültem, igyekeztem olyan fejet vágni, mint aki nem akar éppen elsüllyedni szégyenében, illetve nem átkozza magát amiért felelőtlenül belevágott olyasmibe, amihez nincs meg a megfelelő tudása....hát, életem egyik leghosszabb egy órája volt ez. Persze ha lúd, legyen kövér, amikor végre letelt az időnk és távoztunk, akkor csak a liftben vettem észre, hogy a teremben felejtettem a táskámat nagy zavaromban. Mehettem vissza érte a tizenhatodikra, a csoport meg még várhatott rám egy kicsit.....
.
A külügyminisztériumtól érkezett kísérőnk, egy szimpatikus fiatalember részvétteljesen megkérdezte tőlem, hogy ez volt-e az első alkalom, hogy fordítottam ilyen eseményen. Hát, mondtam neki, hogy igen, ez lett volna az első....ha fordítottam volna. Katasztrófasújtotta terület lettem. Ég szerencse, hogy némi programmódosítás történt, és a másnapra jósolt eső miatt előbbre került a Taipei 101 megtekintése, valamilyen kézműves termékeket bemutató kiállítás helyett. A 101 nem igényel fordítást, az ember maximum a fejét fordítja furcsa szögekbe, ha fel akar nézni tetejéig. És mivel amúgy sem vagyok jóban a liftekkel, magassággal, ilyesmivel, így lent várakoztam, míg a csapat felment megnézni a kilátást, nekem meg legalább volt egy kis időm hogy összeszedjem magam.
Először is elvonultam az első mosdóba, és diszkréten kizokogtam magam. Aztán megmostam az arcom, és sétáltam kicsit az épület előtti napsütésben, megpróbáltam kicsit lenyugodni. Ezután már csak egy közös ebéd volt hátra, ahova ismét a többi európai küldöttséggel együtt voltunk hivatalosak, így reménykedtem benne, hogy nem kell majd túl sokat fordítanom, illetve égnem. Végül meglepődve láttuk, hogy az ebédhez ülésrend van, és bizony alaposan szétszórták a delegációkat. Az én két szomszédom például egy cseh és egy osztrák úriember volt. Annyiból örültem, hogy nem kell nehéz szövegekkel szembesülnöm (házigazdánk az ebéd elején és végén összesen kb. hat mondatot mondott, azt is angolul), viszont kellemetlenül éreztem magam, mert így végképp nem volt értelme ott lennem, pláne a délelőtti kínos szereplés után. Az ebéd maga nem volt rossz, közben a közelben ülőkkel társalogtunk is kicsit ahogy illik.
.
Az ebéd végeztével sűrű bocsánatkérések közepette elköszöntem (Béla nagyon rendes volt, nem haragudott rám), és pánikszerűen elsétáltam. Egy zuhany nagyon jólesett volna, de addigra Péter már kicuccolt a szállodánkból, és a holmit a vasútállomásnál megőrzőbe rakta. Az volt a tervünk, hogy busszal megyünk haza, mivel ez a legolcsóbb megoldás. (A tajvani külügyminisztérium végül 6000 nt-t szavazott meg nekem, de ebből kellett fizetnem utazást, szállást, miegyebet – ha ezt tudom előre, biztos hogy nem a gyorsvasúttal megyek – úgyhogy végül ha az alkalomra vett ruhákat is beleszámoljuk, a végeredmény az, hogy valamennyit én fizettem rá az egész kalandra, de sebaj, végülis ők is ráfizettek velem, höhö)
.
Csak azért nem indultunk vissza már délután, mert nekem még volt egy „randim”, egy netes ismeretség, akivel ez volt az első találkozásunk, csak meg kellett várnom amíg végez a munkahelyén. Este kilencre vettünk buszjegyet, a találkát meg hétre beszéltem meg, addig meg mászkáltunk a városban, kávéztunk, könyvesboltban voltunk (persze nem üres kézzel jöttünk ki!), de én már eléggé le voltam strapálva. Azért hétkor becsülettel megjelentem a találkozón, és másfél órát nagyobb zökkenők nélkül beszélgettem kínaiul, ami az aznapi önérzetemet tekintve jól jött. A fickó egész jó fej, egy gyerekszínházban dolgozik, jól elbeszélgettünk. Viszont mire eljött az indulásunk ideje, én már magyarul sem nagyon tudtam értelmesen beszélni, annyira elfáradtam. Fura módon a buszon mégsem tudtam aludni, pedig hajnali kettő körül értünk vissza a városba. Hazaérve viszont elég gyorsan beájultam, és aludtam volna ki tudja meddig, de sajnos kelnem kellett, délután várt az iskola.
.
Az egész kiruccanás tapasztalata az, hogy te jó ég, mennyit kell még tanulnom. Az első napon arra jöttem rá, hogy nekem ez az egész fordítós-tolmácsolós dolog alapvetően tetszik, a második napon meg arra, hogy milyen kevés vagyok még az ilyesmihez.....
Hát, remélem, ez legalább egy jó motiváció lesz nekem, hogy kicsit szorgalmasabban tanuljak....
sovány lovacska volt. Ám egy nap a paci megszökött. A falubeliek szánakoztak rajtuk, hogy micsoda kár érte őket, ám az öreg Csen csak mosolygott, és azt mondta "Ki tudja, mi a szerencsétlenség, és mi a szerencse?" A barátok attól tartottak, szegény öreg meghibbant bánatában, azért mond ilyen furákat, ám pár nap múlva a szökevény jószág visszatért, sőt vele jött egy vadló is. Mindenki lelkesen gratulált öreg Csennek vagyona ily váratlan gyarapodásához, ám ő minden izgalom nélkül hümmögte: "Ki tudja, mi a szerencsétlenség, és mi a szerencse?" A falubeliek kicsit furcsállották ugyan ezt a közömbösséget, de újra megváltozott a véleményük, mikor később öreg Csen fia, miközben a vadlovat próbálta betörni, leesett róla, és csúnyán eltörte a lábát. Az együttérző barátok jöttek látogatni, és siránkoztak az ifjú szomorú sorsa felett, hogy örök életére sánta marad, ám az öreg nem csatlakozott a kesergőkhöz, hanem csöndesen mondogatta a szokásos refrént. Nem sokkal ezután katonák érkeztek a faluba, és minden épkézláb férfit erővel besoroztak, és elcipeltek valami távoli háborúba. A falu összes fiatalemberének mennie kellett - kivéve az öreg Csen sánta fiát....
Meglátogattunk egy-két helyet a környéken, bérelt robogóval, mint például a sziget legeslegdélebbi pontját, ahol partmenti susnyába vágtak egy keskeny utat, hogy végig lehessen menni a vízig, építettek egy kis teraszfélét valami megfelelően absztrakt de nagyon jelentőségteljesen kinéző műtárggyal, hogy mindenki lefotózhassa magát vele, mondván "itt is jártunk". Természetesen a mi képeink között is megtalálhatók ezek a kötelező darabok.
A tortát csak az ebédből visszatérve fogyasztottuk el közösen....ami előtt egy újabb hatalmas meglepetés ért: elénekelték nekem a "Happy birthday"-t, persze kínaiul.....hát jól meghatódtam. Ha eddig nem lettünk volna olyanok, mint egy igazi, bár kissé érdekes genetikai adottságokkal rendelkező család, hát ekkor biztosan olyanok voltunk. 
