Az egész azzal kezdődött, hogy indiai lakótársainknál igen közeledett a gyermekáldás ideje. Ezzel nem is lett volna semmi baj, csakhogy a házban meglehetősen gyatra volt a hangszigetelés, például ha daloskedvű francia szomszédom, Samuel énekelgetett magában, azt nem csak én, de a másik oldali szomszédomban lakó Zoli is „élvezhette” – sajnos Samu barátunknak fahangja van. Ez a szomorú helyzet (mármint a rossz hangszigetelés, nem Samu repedtfazék-orgánuma) annak volt köszönhető, hogy a szobákat elválasztó téglafalak csupán az álmennyezetig értek, s a vékony réteg lemez fölött egyetlen légtér volt az egész tető alatti rész, vagyis a hang gyakorlatilag akadálytalanul terjedhetett. Terjedt is, úgyhogy az érkező gyermek miatt komoly aggodalmaink támadtak a jövőbeni éjszakai nyugalommal kapcsolatban, főként mivel előtte is voltak nehézségeink becsapkodott ajtók, hangos eszmecserék, egyéb kellemes események miatt. Ezért szántuk rá magunkat, hogy alig néhány hónappal az egy év lejárta előtt nekilátunk új helyet keresni. Ezt a munkát most sem szeretem jobban, mint ősszel tettem, amikor először néztünk lakhely után, de legalább kicsit több tapasztalatom volt már a témában. Rutinosan kotorásztam a netes hirdetések között, sokat kiirkáltam, néhányat felhívtam, egy-kettőt meg is néztünk. A legnagyobb nehézségnek a hátralevő idő rövidsége bizonyult, érthető módon a tulajdonosok inkább örültek volna hosszabb idejű szerződésnek. Végül két hely maradt, ami nekünk is tetszett, meg ahol a sajátos körülményeinket is elfogadták, két teljesen eltérő karakterű lakás.

Az első a kikötő mellett, egy vadonatúj toronyház kilencedik emeletén volt, egy kicsi, de jó beosztású lakás, két hálószoba, egy nappali, konyha, fürdőszoba, erkély, és igazán megkapó kilátás a városra és az öbölre, az ablakon benézett a város legmagasabb épülete, esténként ragyogó fényekkel. Elsőre megszerettük, közel az egyetemhez is, a belvároshoz is, minden tökéletesnek tűnt. Igaz, nem volt olcsó a bérleti díja, de a házinénink (civilben angoltanár, egy kedvesnek tűnő hölgy) hajlandónak tűnt némi kompromisszumra a berendezés terén.

A második egy öregecske, földszintes U-alakú épület egyik oldalsó szárnya, fent a hegyen ahol az egyetem is van, onnan még jópár perc robogóút egy keskeny, kanyargós úton, észbontó kilátással a tengeröbölre. Egy hálószoba, egy nappali, konyha, fürdő, és ami a legjobb: szépen kövezett lapostető, ideális gyakorláshoz, tanuláshoz, vagy csak tengerbámuláshoz. Csöndes környék, az utca két házzal odébb végződik. Az U középső része egy kis taoista szentély. Nagy előnye a dolognak, hogy olcsó, igaz kicsit lelakott (ráadásul az előző lakó egy amerikai fickó rengeteg cuccot hagyott itt), ami viszont probléma, hogy a házinénink kizárólag tajvanit beszél! Megérti a mandarint, de nem beszéli, így minden egyeztetéshez tolmácsra van szükség, szerencsére a fia, lánya, környékbeliek többnyire beszélik a mandarint, és tudnak segíteni.

Sokat tűnődtünk, hánytuk-vetettük a dolgokat, melyik is lenne jobb. Mire eddig jutottunk, nekem épp elfogyott a cérnám a dologhoz, és mindegyikben inkább a nehézségeket láttam, és legszívesebben nem mentem volna sehová, ha nem tudtam volna, hogy azzal sem járok jól, sőt. Ezért hát Zolira hagytam a döntést, ha már nekem egyik sem annyira lelkesítő, akkor menjünk oda, amelyik neki jobban tetszik. Azt mondta, akkor próbáljuk ki a tornyot, a bérleti díjat osszuk testvériesen, hogy ne gatyásodjak le teljesen, hát legyen.

A házinéni beszereltetett légkondit, vett egy-két alapvető bútort, és készen is álltunk a nagy manőverre. Mostanában járok egy külföldiek által szervezett, kóbor kutyákat segítő csoport megmozdulásaira, igyekszem hozzájárulni az ügyhöz, még akkor is, ha ez többnyire kimerül dobozok cipelésében, meg szórólapok osztogatásában, de azért lelkesen csinálom. Ebből a társaságból származó ismeretség egy tajvani lány, Han, aki ha jól tudom asztrofizikát, vagy valami hasonló nőies témát tanul. Nos, ő felajánlotta, hogy eljön kocsival, és segít a költözésben, amine nagyon örültünk. Én azt hittem, hogy alig van valami cuccunk, de aztán ahogy pakoltam össze, rá kellett döbbennem, hogy viszonylag rövid idő alatt sikerült rengeteg dolgot felhalmozni, úgyhogy a csomagolás messze nem volt olyan egyszerű, mint terveztem. Számos doboz, zacskó, zsák tornyosult az ajtó mellett, mire végeztem. Végül három-négy fordulóval átcuccoltunk a szinte még üres épületbe. Az egész napos munkától, és a kikötő partján közösen elfogyasztott ünnepi vacsora mellé fogyasztott sörtől eltikkadtan készültünk az első éjszakai alvásra az új helyen.

No, ami engem illet, ebből aztán nem lett semmi.

Az, hogy a kikötőbe ki-be közlekedő hatalmas teherhajók mormogó duhogását folyamatosna lehet hallani, kevésbé zavart, a mellettünk álló üres raktárépületek között tanyázó számos kóbor kutya folyamatos kommunikációja viszont márannál inkább. Ráadásul egy kis üdítőárus standnál, épp a háztömbünk sarkán, a tulaj azt a  frappáns megoldást találta a kutyatartás nehézségei ellen, hogy mikor este bezárta a boltot, akkor a jobb sorsra érdemes ebet becsukta egy ketrecbe, és otthagyta egész éjszakára egyedül. Szegény jószág persze egész éjjel folyamatosan ordított, teljesen megértem, valószínűleg én is ezt tettem volna a helyében. Csak hát ez az aláfestő zene nemigen kedvez az alvásnak. Mindezek tetejébe az esti sötéttel megérkezett a para is nálam, és elkezdtem rettegni a földrengéstől, meg egyáltalán kellemesen klausztrofób lettem attól, hogy a kilencediken vagyunk. Éjfél körül már biztosan tudtam, hogy virradatig nem fogok aludni. Egy darabig fel-le járkáltam a lakásban, végül leültem olvasni. Szegény Zoli egy darabig virrasztott velem, aztán győzött rajta a hosszú nap, én viszont nem bírtam becsukni a szememet. Olvastam hát reggelig, időnént befogott füllel, hogy ne halljam a bezárt kutyát. Aztán csak megvirradt, és döbbenetünkre kora reggel megéledt a kikötő és környéke. Pontosan az ablakunk alatt a szemközti raktárépületnél hét óra körül nekiláttak egy hatalmas teherautóról hordókat leszedni targoncával, ami rendkívül zajos műveletnek bizonyult, de amúgy is sok tehrautó csörömpölt el a ház előtt, a vízen is megnőtt a forgalom, zúgott-berregett minden. Zoli sem ébredt túl kipihenten, aznap nem is mentünk iskolába, én olyan reggel kilenc körül tudtam végre elaludni, a zaj ellenére is, hála a kimerültségnek. Ez az eset eléggé megkeserítette az új lakás felett érzett örömünket. Másnap este megkíséreltünk egy új módszert, bezártunk minden ablakot-ajtót, és beindítottuk a légkondit, hátha így kevésbé erős a zaj, bár egyikünk sem híve a csukott ablakoknak. A próbálkozás mérsékelt sikerrel járt, a motorzúgás, kutyaugatás még mindig bejött. Hajnali háromkor aludtam el, fejlődés. Reggelre Zoli is megállapította, hogy ez így azért nem teljesen okés, és azon tűnődtünk, mit tehetnénk. Bár elmenni őrültségnek tűnt, tekintve hogy Zoli nemcsak másfél havi bérleti díjat, de egy igen tekintélyes összegű depozitot is adott a házinéninek, a szerződést három hónapra írtuk alá, és félő volt, hogy nem látunk viszont a pénzből semmit. Aludni viszont kell, tehát menekülési útvonalat kerestünk. Visszamentünk a hegyi házhoz, hogy megvan-e még. Meglepve láttuk, hogy időközben nemcsak kifestették a lakást, de át is alakították, a korábbi nappaliból egy leválasztó fallal második hálószobát csináltak, fapadlós emelvénnyel, amit mindketten szeretünk. Az ablakrácsokat is kicserélték, a konyhában pedig új szagelszívó csillogott. És még üresen állt. Igen gyorsan megegyeztünk a házinénivel, hogy két nap múlva költözünk. Aztán nekiláttunk a nehezének, Zoli felhívta a tornyházas házinénit, és elmondta neki, hogy mi a helyzet. A telefontársaság irodájába is ellátogattunk, ahol biztosan nem néztek minket hülyének, ugyanis előző nap adtuk be az igénylést telefonra és internetre, aztán most meg szóltunk, hogy mégsem arra a címre szeretnénk....

A hegyen többnyire halászok, gyümölcstermesztők, egyéb munkások laknak, ennek köszönhetően igen hamar akadt kisteherautó a költözéshez segíteni, a házinénink fia vezényelte az akciót. Azt hittük, hogy csak ő jön majd a járgánnyal, ehhez képest két másik ember is érkezett vele, így pikk-pakk felkerült minden a kocsira, a hatalmas plüssmedvémet meg berakták a vezetőfülkébe, onnan integetett az úton a többi közlekedőnek, szerencsére baleset nem történt. Gyorsan lezajlott a költözés, a kipakolás már kicsit lassabban, de azért kezdjük belakni az új helyet. Amióta Zoli kicserélte az elemet a vízmelegítőben azóta fürdeni is lehet, szóval már-már luxus!

A tornyos házinéni nagyjából a  fele összeget adta vissza, ez így is komoly anyagi veszeteség, de legalább nem az egész pénz úszott el. Az internetre azóta is várunk, valószínűleg holnap megyünk az irodába megkérdezni, hogy miért nem jöttek még.

Hát nagyjából ez a költözködés regéje, majd fotókkal is megtámogatom az élményt.