Most, hogy kitört az egyhetes "tavaszi szünetünk", megtaláltam a legjobb módját az eltöltésének: beteg lettem.

A sztori persze nem ilyen egyszerű, úgy indult, hogy a múlt hét teljes elmebajban telt, mivel az egyik egyetem ahová jelentkezem, márc. 30-át tűzte ki határidőnek, nekem meg csak az utolsó pillanatban sikerült megszereznem az ajánlóleveleket, és megírnom a szükséges dolgokat, mint önéletrajz, meg tanulmányi terv, ez utóbbi nem elég hogy kínaiul, de ráadásul kézírással... Huszonkilencedikén reggel aztán feladtam az egész cuccot expressz, lehetett fellélegezni. Szombaton Uwe társaságában felmentem Taipeibe, az volt a tervünk, hogy pár napot ott töltünk, aztán kicsit nézelődünk az északi fertályon, majd csütörtök körül hazajövünk, Uwe pedig szombaton indul haza. Na ehhez képest az első taipei-i éjszaka irgalmatlanul megfáztam, köszönhetően az egyenest az ágyamra fújó légkondinak, meg annak, hogy nem vettem észre idejében, hogy teljes erővel működik. Éjszaka arra ébredtem, hogy a vastag takaró alatt megizzadtam, de a torkom fáj a kinti hideg levegőtől, a forgolódástól meg csak rosszabb lett a helyzet, mert félig kitakaróztam amúgy izzadtan...szóval azt hiszem mindent sikerült elkövetnem egy kiadós meghűlés érdekében. Jelentem, sikerült.

Már másnap reggelre elszállt a hangom, és fájt a torkom. De sebaj, azért mászkáltunk, meglátogattuk a Csang Kaj-sek Memorial Hall-t, meg találkoztunk egy barátommal is, de a beszéd eléggé nehezemre esett. Másnapra a dolog nem változott, és nem úszhattam meg beszéd nélkül sem, mert végre találkoztunk Janissel, akit másfél éve nem láttam, persze hogy muszáj volt kicsit pletykálni is. Éjszaka köhögni kezdtem, és elhatároztam hogy hazajövök. Uwet otthagytam a fővárosban, én meg buszra szálltam. Jól kifogtam ezt is, ugyanis beesve a buszpályaudvarra , délután egy előtt pár perccel csak kiegészítő jegyet kaptam, ami azt jelenti, hogy először felszállnak a "normál" utasok helyjeggyel, aztán ha van még hely, azt feltöltik a kiegészítő jegyekkel. Elég hosszú sor végére álltam be, láttam hogy nincs sok esélyem felférni az egyórás buszra. Valóban, ahogy a nagykönyvben meg van írva, az előttem levő srácot még felengedték, aztán meg is telt a busz. Várhattam félórát, de legalább azzal a biztos tudattal hogy a következő buszon rajta leszek. Rajta lettem, fél kettőkor kigördültünk. Háromkor lerobbantunk Zhonglinál. A sofőr bősz telefonálásba kezdett, mi türelmesen vártunk. Egy óra elteltével az utasok kezdtek türelmetlenebbé válni, többen telefonáltak a buszos céghez, hogy mégis mi van. Egy újabb óra elteltével már mindenkinek tele volt a hócipője a hűvös buszban való ücsörgéstől, mire megérkezett egy pótbusz, amire átszálltunk (az autópálya szélén, izgi volt), és ami végre elhozott minket Kaohsiungig. Kilencre értünk be, ezzel új egyéni csúcsot állítottam be a Taipei-Kaohsiung viszonylatban hét és fél órával, amit lehetőleg nem szeretnék megdönteni, sőt megközelíteni sem a jövőben.

Mondanom sem kell, ez a kis móka nem tett túl jót az állapotomnak, este igen nehezen aludtam el, kapart a torkom és köhögtem. Azóta itthon pihenek, mézes teát iszom ezerrel. Uwe két napot töltött a Palotamúzeumban, aztán lement a Sun Moon Lake mellé, ahová én is nagyon szerettem volna, de majd legközelebb. Ma este ér vissza a városba, holnap összepakol, és szombaton indul vissza. Gyorsan elszaladt ez a négy hét. Majd még rámolok fel ide a képeiből később.

Szóval ilyen kellemesen telik a szünet, ami azért is remek, mert tudom, hogy a következő egyhetes pihenőnk jó eséllyel az esős időszakkal fog egybeesni, vagyis ülhetünk a  négy fal között egy hétig, nézve ahogy szakad az eső. Remek. Igaz, az időjárás ezen a héten is kitett magáért, az egész sziget fölött valami viharos front vonult át, nagy széllel, esővel, és hideg levegővel, ami különösen élvezetessé tette a fővárosi kiruccanást. 

Hát ennyi az újság, annyi előnye mindenesetre van a dolognak, hogy végre megint írtam valamit ide, és nem csak képeket hajigáltam fel. De azért lesz majd még olyan is.:)