Persze mire elszántuk magunkat Krisztivel, hogy akkor megyünk, már nem lehetett neten szállást találni a környéken. Végül Will mentett meg minket (lassan nemhivatalos őrangyalunk lesz, a múltkor székekkel ajándékozta meg szerény háztartásunkat), és kölcsönadta a sátrát. A fesztivál péntektől vasárnapig tartott, mivel ez a péntek egy hagyományos kínai ünnep, a sírok lesöprésének napja.
(Ilyenkor mindenki hazautazik a "családi fészekbe", ez is egy ilyen összejövős ünnep, nem annyira mint a holdújév, de azért nagyon fontos esemény. Ennek volt köszönhető annak idején Kínában, hogy Péterrel 24 órát ültünk a vonat "fapados" kocsijában Kanton és Shanghai között, mert máshova nem volt már jegy, és így is kb. kétszerannyi ember volt a vonaton, mint ülőhely....kalandos út volt, csak annyit mondok, hogy lehányták a hátizsákomat...)
Szóval mi úgy terveztük, hogy a hosszú utat nem egyben tesszük meg, hanem csütörtök este lemegyünk Kaohsiungig, megalszunk Zolinál (és elkunyeráljuk a zászlóját a sátorra), és péntek reggel, lehetőleg a tömeget megelőzve utazunk tovább a sziget déli csücskéhez. Mint kiderült, ebből a "tömeget megelőzve" kitétel erős naivitásnak bizonyult.
Csütörtökön még vásároltunk, készülődtünk, végül este hét körül indultunk neki. Aggasztó jel volt, hogy a gyorsvasút honlapja többnyire nem működött, aztán mikor igen, akkor sem lehetett már helyjegyet foglalni. Azért nekivágtunk, lesz, ami lesz.
A gyorsvasút szerelvényén négy kocsi van ami nem helyjegyes, hanem aki kapja-marja alapon vehető igénybe, no ide vettünk jegyet, és feltuszkoltuk magunkat a leghamarabb induló vonatra. Ez azt jelentette, hogy a kb. hétezer forintos jegyünkért ülhettünk a csomagokon a vécé előtti keskeny folyosón. Igaz, így is kevesebb, mint két óra alatt jutottunk le Kaohsiungba (több mint 300 km), de azért elég bosszantó volt. Kipróbáltuk a vadonatúj kaohsiungi metrót is, ami további tömegnyomort jelentett, mivel a metró még ingyenes (gyakorlatilag próbajárat), viszont csak két kocsis szerelvények járnak, kb. tízpercenként, elképzelhető, hogy mi megy ott. Sebaj, azért bejutottunk vele a belvárosba, onnan feltaxiztunk a hegyre, és megaludtunk Zolinál. Szinte zavaró volt a csend a tajpeji lakás után.:)
De reggel arra kelni, hogy ragyog a nap a tengeren, hát az valami fantasztikus, főleg úgy, hogy a fővárost szakadó esőben hagytuk el. Zoli nagyon rendes volt, és lefuvarozott minket meg a nagy batyuinkat a hegyről, és nekiláttunk az út második felének. Tévedtem a tömeggel kapcsolatban, a Kenting felé menő buszok ugyan 10-15 percenként jártak, mégis vagy fél órát kellett várnunk, hogy feljussunk egyre. Három óra zötykölődés után megérkeztünk Hengchunba, ahol átszálltunk még egyszer, aztán már meg is érkeztünk a legeslegdélebbi csücsökre, az Erluanbi parkhoz.
Akárhányszor járok erre, mindig lenyűgöz a vidék.
Ahogy az út mellett balról egyre közelebb jönnek a hegyek, jobbról meg a tenger, míg végül az út csak egy keskeny sáv balra a zöld, jobbra a kék tömeg között... és napsütés ezerrel, időnként homokos partsávok, az ember méregdrága utazási irodák katalógusaiban lát ilyen színeket, és akkor is azt gondolja, hogy csak felturbózták a képet..de nem, ez tényleg ilyen nagyon kék, meg nagyon zöld, hihetetlen. Mire megérkeztünk a parkhoz, már teljes extázisban voltunk a látványtól. Maga a park is gyönyörű, nagy dimbes-dombos terület (okosan a kemping a legtávolabbi csücsökben, hadd másszunk hegyet három tonna cuccal), rajta elszórva a színpadok, a domb tetején világítótorony, szétnézve majdnem minden irányba tenger, illetve Kelet felé az már a Csendes-óceán.....
(az albumhoz klikk a képre)
Az elején nem volt sok időnk gyönyörködni, jegyvásárlás, cipekedés, sátorverés, matracfújás stb. volt a program. Meg persze a zászló kitűzése, ami már csak azért is hasznos, mert így könnyű megtalálni a sátrat.
Mikor megérkeztünk, már szólt a zene, így amint befejeztük a megérkezési procedúrát, rögvest indultunk körülnézni. Sajnos aznap este nem voltunk elájulva a zenei kínálattól. Viszont már találkoztunk ismerősökkel, meg ismerősök ismerőseivel.
Kicsit azt vártuk, hogy olyan lesz az egész buli, mint a Sziget, és hát van is hasonlóság (ez is sziget, hehe), de azért ez valahogy egy kisebb rendezvény, például nincsenek sztárzenekarok, még helyiek sem, nemhogy nemzetköziek. Azért a hangulat kellemes volt, bár nekem életem egyik legrosszabb éjszakája volt a pénteki, mert nem bírtam aludni a zajtól úgy hajnali háromig, amikor már fizikailag rosszul voltam a kimerültségtől. Nekem felfoghatatlan, hogy hogyan lehet aludni úgy, hogy az ember sátrától húsz méterre egy kocsiból metálzene szól, tíz méterre filmvetítés van, három méterre pedig dobolnak....lehet hogy az alkoholezrelék a dolog nyitja, nem tudom.
Végül aludtam vagy öt órát. azt sem túl jól, miközben azt fontolgattam, hogy másnap hazamegyek. Végül persze nem tettem. Szombaton spontán tengerpart-látogatásra mentünk Charles-szal, és holland barátjával, aki kocsival volt, így el tudtunk menni a távolabbi, de kellemesebb Jialeshui-nál levő partszakaszra.
Ráadásul az már a sziget keleti oldala, vagyis az óceán....
A part valóban gyönyörű volt, így amint megérkeztünk, Krisztivel már ugrottunk is a vízbe, és nevettünk a kopaszokon, akik még jódarabig a parton piszmogtak. Mint kiderült, napolajjal kenegették magukat, és mint kiderült, nekik volt igazuk....
Akadt egy kis gin-sprite is, úgyhogy egészen paradicsomi helyzetben éreztük magunkat. Sajnos kicsit túlságosan is belefeledkeztünk a mókába, és nem figyeltünk arra, hogy nem kéne ilyen lazán heverészni a napon dél körül, még habfehéren....
Délután már kezdtem érezni, hogy gáz van, estére pedig rosszul is lettem, rázott a hideg, és émelyegtem. Persze akkor voltak a legjobb koncertek, én meg nemhogy táncolni nem tudtam, de volt hogy vissza kellett mennem a sátorba ledőlni. Remek.
Az idei fesztivál érdekessége a fura vízumhelyzet volt.
A jelentkező zenekarok tagjainak ugyanis fellépési engedélyért kellett folyamodniuk, amit elméletileg a hivatásos zenészek kaphatnak meg. Ez azt jelenti, hogy az itt élő külföldiek kérelmét, akiknek többsége angoltanár, többnyire elutasították. Engedély nélkül fellépni viszont törvényellenes, vagyis akit elkapnak, azt tutira kitoloncolják a vízummal kapcsolatos szabályok megsértése miatt. Elég nagy volt a felháborodás emiatt, mert ezzel szinte minden külföldi zenekar fellépése lehetetlenné vált, sokan le is mondták a dolgot. A Muddy Basin Ramblers például meg sem pályázta az engedélyt, úgy döntöttek, hogy nekik nem éri meg a macera.
Végül több zenekar is vette a bátorságot, és fellépett engedély nélkül. Ez azzal járt, hogy amikor ellenőrzés közeledett, akkor szám közepén letették a hangszereket és iszkoltak a színpadról... valamint az esetleges videofelvételek esetére többen álruhákat vettek, ez mondjuk gyakran kifejezetten emelte a hangulatot.
A Public radio például nemcsak remekül nézett ki az "álruhában", de fantasztikus volt a szövegük is, ugyanis minden szám előtt-után elmondták, hogy ők a panamai AM-FM zenekar, akik a tragikus légibalesetben odaveszett Public Radio zenekar rajongói, ezért az ő számaikat játszák, és angolul is csak azért beszélnek, hogy a közönséget tanítsák....
Én meg csak ültem a füvön és cidriztem....nagyon sajnálom, hogy zeneileg pont a legjobb részt hagytam ki. Másnap aztán kezdődött a komolyabb szevedés, fájt mindenünk, majd szétszakadt a bőrünk, a ruhát is alig tűrtük meg magunkon. És így kellett nekivágni a hazaútnak. Próbáltunk beférni valakinek az autójába, de sajnos mindenki tele volt, így kénytelenek voltunk újfent tömegközlekedni. Az égett vállal történő zsákcipelés örömeiről inkább nem írnék, csak annyit mondok, hogy én is végig káromkodtam, pedig igazán nem szokásom. Persze nem ment semmi egyszerűen, a busz lerobbant alattunk, a gyorsvasúton megint nem volt helyjegy, igaz, ezúttal sikerült ülőhelyet szereznünk. Mikor végre hazaértünk, az első lendülettel lehajigáltuk magunkról a ruhát, és vastag testápolóréteg alatt álldigáltunk a ventillátor előtt, mert úgy még nagyjából elviselhető volt az élet.
Azóta hullámzóan vagyunk, hétfőn én voltam jobban, mentem is könyvtárba, Kriszti szegény meg nyögött itthon, aztán tegnap én nem bírtam menni sehova, mert hőemelkedésem lett, és elkezdett kidurranni a szám, úgy festettem, mint egy kezdő pornósztár az első ajakfeltöltése után....nos, mára inkább horrrorfilm szereplője lehetnék, mert kezdenek pici sárga hólyagok burjánzani a számon, ami még mindig kétszerese a normál méretnek. De hát így jár, aki ennyire bamba..ráadásul pár évvel ezelőtt már sikerült hasonlóan leégnem, igaz nem ennyire durván, de az is Tajvanon volt, április első napjaiban, az óceán mellett....nem tanulok én semmiből.
Viszont azóta tudom, miért ez a neve a fesztiválnak, mert a hétvége óta ha bármi hozzáér a bőrömhöz, bizony üvöltök.....
Ennek ellenére azt gondolom, hogy jó buli volt, és örülök, hogy lementünk, de ezt a mostani mókát nem kívánom senkinek. Ráadásul épp kezdtem megbékélni a bőrömmel, hogy helyenként már nem vörös, hanem szép barna, erre tegnap elkezdett hámlani a szép barna a homlokomról, alatta meg ragyogó rózsaszín....
Na, ezt a képet csak kicsiben teszem ki, de azt hiszem a szám mérete jól látszik így is, a részleteket meg inkább ne is lássátok. Majd beszámolok a horrorsztori folytatásáról is, addig drukkoljatok, hogy minél hamarabb visszanyerjem emebri külsőmet...
