Régóta nem írtam, oka van sajnos.

Megpróbálom elmondani, bár ennyi idő után is nehéz.

Régóta terveztem, hogy írok egy hosszabb bejegyzést Zou bácsiról, a „Tajvani papámról”, aki valóban lányaként kezel, aki olyan sokat segített nekem a ferde gerincemmel, és akitől annyi mindent tanulunk Zolival. Meg kellett volna írnom már régebben. Amikor még nem kellett múlt időt használnom.....

Igen, szóval volt születésnapom is, valamikor régen, még egy másik életben, január elején, és volt egy szülinapi vacsorám bábeli hangulatban, vagy ötféle nyelven beszélve, ami olyan jól sikerült, hogy két nap múlva meg is ismételtük. Néhány képet láthattok róla az albumomban:

Aztán volt egy sűrűbb időszak, közeledett a szemeszter vége, beadandó dolgozatok, miegyéb, fáradt voltam és nyűgös, és Kaohsiungba is régen látogattam le, pedig nem jó hírek érkeztek onnan.

Talán csak nem akartam meghallani....

Aztán azon a hétfői napon csörgött a telefonom, és azt már nem lehetett nem hallanom, mikor Zou bácsi lánya elakadó hangon mondja nekem, hogy a „Papa” elment...

Leírhatatlan, amit akkor éreztem.

Az első sokk, és néhány gyors telefon után már úton is voltam Kaohsiung felé, igyekezve nem bőgni a vonaton, és folyamatosan azt érezve, hogy most már a francnak sietek, jöttem volna egy héttel előbb...

De azért mentem, mert nem lehetett nem menni. Pedig akkor még nem is tudtam, mi vár ránk. A gyorsvasút állomásán Zoli várt rám, nem sokkal jobb bőrben mint én. Ő addigra már volt a családnál is, segített nekik amit lehetett. És mentünk.

Az öreget az éjszakai munkából hazatérő felesége találta meg kora reggel. Mire én megérkeztem, már átvitték egy ravatalozó-félébe, és felállították előtte az ilyenkor szokásos oltárt, buddhaszobrokkal, virággal, füstölővel. Ide jöttünk ki mi is.

Ahhoz képest, hogy sinológus volnék, nem sok fogalmam volt róla, hogy mennek a dolgok ilyenkor. Hát, nagyon máshogy mint nálunk.

A buddhista kínaiak hisznek benne, hogy a lélek ilyenkor még a test közelében marad, ezért úgy beszélnek a testhez, mintha még élne. A másik, számunkra szokatlan dolog, hogy ilyenkor még meg lehet nézni, el lehet köszönni tőle. Nekem az egyik legmegrázóbb pillanat az volt, amikor a lánya, mikor bevezetett minket a sárga függöny mögé, ahol ott feküdt az öreg egy lepel alatt, szinte hétköznapi hangon kiáltott be előtte: „Papa! Eszterék jöttek meglátogatni téged!”

Aztán beléptünk, én őrültmód szorongattam Zoli kezét, és nem tudtam, képes leszek-e arra, ami jön, de úgy éreztem, ha nem teszem meg, nagyon bánni fogom. Ezért nagy levegőt vettem, és megnéztem. Igazából mondtam is volna dolgokat, de nem nagyon bírtam megszólalni, ezért csak belül gondoltam végig amit akartam, bízom benne, hogy így is tudja, ha tényleg ott volt.

Még aznap megvolt a koporsóba helyezés szertartása is, megengedték, hogy részt vegyünk rajta, holott ez igazából a családnak szól. Volt sok füstölőgyújtás, szútraolvasás, közben a szakemberek hátul felöltöztették a testet új ruhába, majd mindannyian bementünk hozzá. Ilyenkor elméletileg nem szabad sírni, mert ha a lélek azt látja, hogy szomorkodunk utána, akkor esetleg itt marad, és nem tudja elhagyni ezt a világot, de nekem sajnos nem nagyon sikerült visszafogni a könnyeimet. Újra elköszöntünk tőle, és megköszöntük neki mindazt amit kaptunk tőle. A koporsóba került mellé néhány a kedvenc ruháiból, szellempénzből hajtogatott lótuszok, majd kimentünk, és újabb füstölőket gyújtottunk, amíg lezárták a koporsót. Mire mindennek vége lett, már késő este volt.Most találkoztunk először az öreg fiaival, akikről pedig annyit hallotunk már.Elmondták, hogy a család most negyvenkilenc napon át vegetáriánus lesz, így segítve a lelket, hogy el tudja hagyni a világot, így mi is csatlakoztunk ehhez.

Hullafáradtan értünk haza, mégis nagyon nehéz volt elaludni...

Másnap is kimentünk a ravatalhoz. Ilyenkor a család egész nap ott van kint, napi háromszor ételt visznek a léleknek, reggel-este odateszik a törülközőjét-fogkeféjét, hogy „mosakodhasson”, és nem utolsósorban fogadják a barátokat, ismerősöket, akik jönnek elköszönni. Mivel folyamatosan ott kellett lenniük, így mi segítettünk, hogy az épp folyamatban levő költözést be tudják fejezni. A nagyjából már kirámolt lakásban kellett összepakolnunk a maradékot, és a költöztetőkkel átvitetni a hűtőt, mosógépet, ilyesmit.

Hát nem volt könnyű újra ott lenni azok között a falak között.... az üres ágy látványa percekre elnémított mindkettőnket....   aztán nekiláttunk a munkának, és jó volt tenni valamit, valamit, amivel neki segítettünk, még ha csak közvetve is. De hiszem, hogy számított a segítségünkre, és tudta, hogy megtesszük majd, amit lehet.

A költöztetők könnyed öt órás csúszással érkeztek, viszont utána elég gyorsan sikerült az átpakolás, igaz így is este lett, mire végeztünk.

Másnap én visszajöttem Taipeibe, egyrészt, hogy nekilássak a lakáskeresésnek (a bérleti szerződésem február végéig szólt, és nem szándékoztam maradni), mert közeledett a holdújév, amikor megáll az élet, utána meg már alig két hét, és vége a hónapnak. Másrészt pedig úgy éreztem, nem bírok ott maradni abban a városban, aminek minden utcasarka rá emlékeztet, vissza kell jönnöm kicsit, behúzódni a vackomra és nyalogatni a sebeimet....aztán pár napra rá úgyis újra ott lesz a helyem, a hamvasztáson.

Persze Taipeiben sem volt sokkal könnyebb, az emlékektől nem lehet szabadulni. A lakáskereséssel sem jártam sikerrel, maradt minden az utolsó hetekre. De ez sem izgatott különösebben.

Aztán visszamentem, és eljött a napja a végső búcsúnak. Ez is egy hosszadalmas szertartás volt, ahol a koporsót átkísértük a hamvasztóhoz, majd a lélektáblát hazaszállítottuk az új lakásba, ott elhelyeztük, majd mire ezzel megvoltunk, a hamvasztás is lezajlott, mehettünk a hamvakért. Pontosabban a csontokért, mert itt így szokás, elég sokkoló is volt nekem, mikor egy fémtálcán kihozták a maradványokat, köztük többcentis, felismerhető csontdarabokat is. Azért csinálják így, mert ilyenkor a hozzátartozók jelképesen segítenek a hamvaknak elfoglalni az „új lakóhelyet”, ami azt jelenti, hogy sorjában mindenki átrak pár csontdarabot a tálcáról az urnába (evőpálcikával.....). Miután minden belekerült, az urnát lezárták, és elvittük egy buddhista halottas helyre, nem tudom, mi a neve az ilyennek. Egy hatalmas épület, minden emeletén polcok sora, kicsit olyan mint egy óriási csomagmegőrző, csak persze sokkal ünnepélyesebb. Itt kapott az urna egy szekrénykét, szemben egy buddha-szoborral. Elhelyeztük, a megfelelő imákkal kísérve, majd egyszerre csak vége lett az egésznek. Még közösen  megebédeltünk, aztán ment ki-ki haza...

Ott voltunk, láttuk, részt vettünk benne. És mégis: felfoghatatlan, értehetetlen, és legfőképp: elfogadhatatlan.

Légüres térben teltek a napok, próbálva nem gondolkodni, hátha akkor kevésbé fáj. Főleg a „mi lett volna, ha...” típusú önmarcangolás kerülendő ilyenkor lehetőség szerint, mert segíteni nem segít, viszont pokolian fáj.Aztán egy idő múlva az ember azt hiszi, hogy túlvan rajta, hogy megszokta, elfogadta....aztán egyszer csak észreveszem, hogy jelen időben beszélek róla....

Persze az élet nem áll meg, elmúlt a holdújév, visszajöttem, lakást kerestünk, találtunk, költöztünk, indult az új félév, döcög a szekér. Mégis, a világ sosem lesz már ugyanolyan....