Az sms tömör műfaj, nemigazán könnyű maradandót, vagy akár csak különlegeset alkotni benne. Mégis, vannak olyan ragyogó személyiségek, akik képesek egy ilyen egyszerű kommunikációs tranzakcióban is megcsillantani egyéniségük legmélyebb lényegét.
Nos, egy ilyen nem mindennapi gyöngyszemmel ajándékozott meg egy kedves ismerős, úgy érzem, önzés lenne részemről, ha ezt a kincset nem osztanám meg veletek.
Ehhez egy kicsit mesélnem kell az előzményekről.
Emlékeztek még a blues bash-re, ahol olyan jól éreztem magam?
Meg arra, hogy meséltem valami őrült amerikai fószerről? Jake-nek hívják, és most kicsit többet megosztok az élményből, amit a vele való találkozás jelentett, csak hogy jobban átérezzétek majd az irodalmi mélységeket később.
Szóval úgy találkoztunk, hogy én Garyt, a félbrit-félír haveromat vártam a metrónál, amikor felbukkant egy fehér arc. Mivel a világ végén voltunk, esélyesnek tűnt, hogy aki külföldi, és erre jár, az szintén a blues bash-re igyekszik. Ahogy sejthető volt, megszólított, és kérdezte, hogy hogy jut el a koncertre, én meg nagylelkűen felajánlottam, hogy várjon velem együtt egy kicsit, és akkor a többiekkel együtt őt is elkalauzolom oda. Beszélgetni kezdtünk, ekkor még csak viselhetően tűnt lököttnek az ipse, 40-50 körüli, magas, vékony pacák, ami nagyon fura rajta az a szája, valahogy féloldalasan beszél, ami nem segít sokat az érthetőségén, főleg, hogy erőteljesen amerikai angolt beszél, és nem fukarkodik a szlenggel.
Természetesen angoltanárként funkcionál.
Megpróbálta kitalálni az akcentusomból, hogy honnan vagyok, nem sikerült, pedig az össze európai országot felsorolta, ami az eszébe jutott, hát, kis hazánk nem voltt közte. De mikor megmondtam, legalább tudta, vagy legalábbis úgy bólogatott, mint aki tudja. Elég hamar egyértelművé vált, hogy mint szinte minden amerikai, ő is rettenetesen szeret beszélni, hát hagytam. Mivel itt még ártalmatlannak tűnt, megadtam a telefonszámomat, mikor azt magyarázta, hogy ő is játszik valami zenekarban, és szól, ha lesz koncertjük. Buta liba-e vagyok?:)))
A móka akkor indult, amikor befutott Gary a barátaival, egy 7-8 fős angol brigáddal, és buszra szálltunk. Igen élénk eszmecsere alakult ki, én meg sem próbáltam követni, de az egyértelmű volt, amikor Gary valami olyat mondott, hogy az amerikaiak mind csak magukról szeretnek beszélni, de azt nagyon. Nem alaptalan megállapítás....:))
Mérsékelt feszültségekkel, de megérkeztünk a helyszínre, Jake feloldódott valahová a tömegben, nem bántuk nagyon.
Hanem aztán időről időre előkerült, egyre különösebb halmazállapotban, amit akkor értettem meg, mikor kedélyesen megkérdezte, nem akarok-e szívni "valamit". Hát, akármi volt is az a valami, nem akartam, főleg akkor nem, ha olyan leszek tőle, mint ő. Az a valami ugyanis egyre agresszívabbá és gátlástalanabbá tette, mindenféle beszélgetésbe beleszólt, osztotta az észt. Mikor az ominózus gázmelegítő körül alakult a csevely, akkor is ott téblábolt, még a találkozásunk előtt lelkesen elmagyarázta Willnek, hogy van itt egy magyar lány, akinek nagyon tetszik a zene, majd amikor magunktól szóba elegyedtünk, durván közbevágva figyelmeztetett, hogy ne feledjem, az ő érdeme, hogy megismerkedtem a zenekarral. Örök hálám.
Valamint a férjemről is elkezdett kérdezősködni, akinek állítólag a fényképét is látta....izé, szóljatok, ha elmaradtam valamiről, ennyire részeg lettem volna valamikor???:))
Később az eső miatt a buli átköltözött a Capone-ba, ami azt jelentette, hogy taxikba pakoltuk magunkat, és átmentünk. Ekkor szerencsére rám már óvó szemek vigyáztak, úgyhogy amint bemásztam a taxiba, rögvest néhány jószándékú brit ugrott be mellém, megakadályozva a sertepertélő Jake-et abban, hogy csatlakozzon. Sajnos nem fér olyan sok ember egy kocsiba...
Mérgelődött is rendesen, nem irigylem azokat, akiknek végül utastársa lett. De valahogy csak megérkeztünk az étterembe. Kisvártatva Jake is befutott, egy filléres, sárga esőköpenyben parádézva, amelyet szemtanúk elmondása szerint egész este nem vett le. Ekkorra már mindenki ismerte őt, ami nem is kis dolog. Én végül azért is léptem le korainak számító este tíz körül (és így utólag már sajnálom is), mert az angol barátom is ment, és nem éreztem biztonságban magam "testőr" nélkül.
Azt már később hallottam, hogy utána is csinálta a fesztivált, például éjfél körül elkezdett mindenkinek panaszkodni, hogy hogyan fog hazajutni, mikor már nincs metró (pár megálló távolságról van szó, abszolút gyalogolható távolság, de taxival sem drága), mire Will emberbaráti gesztusként a kezébe nyomott egy marék aprót, ami tutira elég egy ilyen hosszúságú fuvarra, mondván fogjon egy taxit, legyen szép estéje. Jake, a finom úriember elvette a pénzt, majd egyszerű mozdulattal lehajította a földre.
Figyelmes barátoknak köszönhetően nem lett verekedés a dologból, de nem volt sok híjja.
Azóta valaki állítólag látta egyszer a vasútállomás környékén őgyelegni csirkejelmezben....
Nos, ez a gáncs nélküli lovag pár nappal később küldött nekem egy sms-t, hogy milyen jó volt a buli, és hogy hívjam, ha van kedvem együtt lógni vele, zenélni, akármi. Valahogy nem volt, nem válaszoltam, és azt hittem, ennyiben is marad a dolog.
Tegnapelőtt azonban újra kaptam tőle egy üzenetet. Nagyon összeszedhette magát, mert komolyat alkotott. Szeretném itt közölni, mindenféle változtatás nélkül ezt a remekművet, és ne feledjük, anyanyelvű, angoltanárként dolgozó egyedről van szó:
"Hi, esta. I'm that handsome an intelligant guy who met you at the blues festival. How are you? Are you still doing your belly dancing? Hows school? When you go back to hungrey?"
Én ehhez nem is nagyon tudok mit hozzáfűzni. Tartalom és forma harmóniája.
Szerintetek fogok neki válaszolni?
