Az első még a holdújév elején volt, a tánccsoportommal léptünk fel egy bevásárlóközpontban. Ez volt az első táncos produkcióm, katasztrofális is lett, több ok miatt.
Az egyik, elég egyértelműen a lelkiállapotom volt, lásd előző poszt, szóval még nem voltam igazán táncikálós hangulatban, viszont a csoportot sem lehetett cserbenhagyni azzal, hogy én nem megyek.
A másik, hogy nagyon elégedetlen voltam a felkészülésünkkel. Kétszer próbáltunk együtt (csak ezért lebumliztam kétszer Xinzhuba), ami egy hagyományos táncos mókához sem lenne túl sok, a miénk ráadásul improvizatív stílus, vagyis a vezető csinálja ami eszébe jut, a többiek meg mennek utána. Ez eddig még oké is lenne, de. A lassú résznél 9/8-os zenénk volt, amire viszont rendes nyolcakat táncoltunk, ami persze némi billegést okozott a tempóban. A fura, hogy ez rajtam kívül láthatóan senkit sem zavart. A gyors résznél meg a vezetőnk mindig elsiette a tempót, nekünk meg persze vele kellett sietnünk, ami nem volt egyszerű mutatvány.
Ráadásul, mivel nekem semmilyen fellépő hacukám nincs, ezért a többiektől kaptam szoknyát, csingilingit, sminket, mindent, és abban a lila-rózsaszín színvilágban valahogy nem igazán találtam magam, a hajamba tűzdelt művirágokról nem is beszélve, és ez sem sokat segített a közérzetemen.
Érthető módon nem voltam igazán ellazult és könnyed a fellépésen. Közben is éreztem, hogy nem vagyok az igazi, de utána látva a fotókat, még egyértelműbb lett a dolog. Ha ezek után van merszetek, Zolinál láthattok pár képet a buliról.
Ezek után nem vagyok róla meggyőződve, hogy máskor is hívnak majd fellépni. Pedig ennél biztosan jobban menne...:))
Szerencsére a másik fellépés kellemesebb emlék marad.
Zoli noszogatására megkerestük a tajpeji daoyin iskolát, tetszett amit láttunk, és becsatlakoztunk, hogy amennyire lehet, folytassuk amit Zou bácsitól elkezdtünk tanulni. Sok dolog máshogy megy itt, mint ahogy mi tudtuk, de összességében igen szimpatikus, és persze hatékony. Bár a haladó csoportba akartak tenni minket, mi kis tűnődés után úgy döntöttünk, mégis inkább az alapoktól kezdjük, és valóban, így is bőven van mit tanulni.
Talán két hete volt, hogy elkezdtük az órákat, mikor szóltak, hogy lesz a szervezet évi rendes találkozója, ahol bemutatót is tartanak majd, és hogy ugye megyünk mi is bemutatni. Bevállaltuk, gondoltuk, miért is ne kalimpálhatnánk a többi kezdővel együtt a színpadon. Ebből végül az lett, hogy a mi csoportunkban a sok szemérmes ember mind nem kívánt csatlakozni, úgyhogy végül hárman maradtunk. Egy másik kezdő csoport ülő gyakorlatokat csinált elöl, a mi feladatunk az volt, hogy hátul állva mutassunk be néhány lazító gyakorlatot. Nem nagy dolog, öt perc, zenére. Aztán a tanár bácsink a bemutató előtti utolsó órán mondta nekem, hogy akkor majd én vezetem kis csoportunkat, és próbáljam jól időzíteni a váltásokat, hogy kijöjjön az öt perc. Hát akkor azért kicsit megijedtem.
Hazahoztuk a cédét, és gyakoroltunk. Mondanom sem kell, baromira izgultam. A vicces az volt, hogy a rendezvényen mindenki nagyon kedvesen és segítőkészen próbált eligazítani minket, és többen is próbáltak a vendégek számára fenntartott helyekhez terelgetni minket, aztán persze volt nagy megdöbbenés, mikor mondtuk, hogy nemhogy nem vendégek vagyunk, de még a bemutatón is részt veszünk. Alighanem mi vagyunk a szervezet első külföldi tagjai, mindenesetre hamarosan mindenki tudta, hogy mi is fellépünk majd. Aztán mikor valóban ránk került a sor, és mentünk elfoglalni a helyünket a színpadon, megdöbbenve hallottam a bemondó hölgyet, amint felhívja a kedves egybegyűltek figyelmét a kezdő csoport két magyar tagjára, mesélve rólunk ezt-azt, például hogy milyen remekül beszélünk kínaiul. Hmmm, azért erről megkérdezhettek volna minket előre, de hát így jártunk, mi lettünk a különlegesség aznapra. Adtunk az országimázsnak!
Szerencsére élesben is sikerült megtartani a begyakorolt tempót, így egész jól kijöttünk a zenére, aminek nagyon örültem. Meg annak is, hogy túlvagyunk rajta, mert azért csak nagyon izgultam.:))
Itt láthattok pár képet a nevezetes eseményről:
Azért jó lenne most már énekelni is valahol, valamikor....
