Az úgy volt, hogy jelentkeztem nyelvvizsgára. Az itteni egyetemek ugyanis szeretik tudni, hogy a felvett külföldi diák képes lesz-e megérteni az óráit, vagy pedig nyelvi kurzusra is be kell iratni. Szóval nekiláttam, és a nyelvvizsga internetes oldalán szépen fel is regisztráltam annak rendje-módja szerint. Mivel az egyetemre kibiggyesztett plakát szerint a viszga helye Taipei, így nem is törődtem ezzel a dologgal a jelentkezésnél. A hitelkártyás online fizetés is sikerült, megkaptam a visszajelzést, tárt karokkal várnak május ötödikén. Pár nappal később beszélgetés közben derült ki, hogy tőlünk mások is mennek vizsgára - a Wenzao egyetemre, itt, Kaohsiungban! Rohanvást írtam az emilt, hogy nem-e lehetne-e véletlenül-e, hogy a meggondolatlanul regisztrált hülye külföldinek ne kelljen két napot utaznia egy másfél órás vizsgáért? Hamarosan jött a válasz, nagyon sajnálják, de a meggondolatlanul regisztrált hülye külföldi ott vizsgázik, ahova sikerült regisztrálnia, utólag nem lehet módosítani. Oké, én voltam a hunyó, megadó sóhaj, Taipeibe vezet minden út.
Vegyünk hát buszjegyet. A neten, mert legalább nem kell elmennem az állomásig, meg ha már egyszer olyan jól megy nekem ez a kínai. Busztársaság oldala megvan. Menüben online jegyvásárlás, megvan. Adatok. Név, igazolványszám, miegyéb. Hoppá. A rendszer nem ismeri fel az igazolványom számát, azt mondja, hibás. Persze, mert a helyi sz.ig. egy betűvel kezdődő számsor, míg a külföldiek tartózkodási engedélyén viszont két betű után jönnek a számok. Szóval esélyem sincs.....oké, írtam egy rövid emilt a buszos cégnek, hogy amennyiben szeretnék, hogy külföldiek is igénybe vegyék a szolgáltatásaikat, legyenek szívesek megtanítani a gépnek a külföldi igazolványszámokat is. Nahát.
Végül helyben vettem jegyet.....
Állítólag minden rosszban van valami jó, így hát próbáltam igazán pozítívan hozzáállni az utazáshoz. Például megbeszéltem egy interjút egy modellügynökséggel Taipeiben (nem kell röhögni, nem modellkedni tervezek, de ők közvetítenek a múltkorihoz hasonló reklámfilmekhez is statisztákat), mert ők csak személyes találkával vesznek fel bárkit is az adatbázisba. Sajnos nekik csak péntek délután 2 óra felelt meg, de én vállaltam, hogy kora reggel ülök buszra, és ott leszek. Joey, taipei-i barátom felajánlotta, hogy alhatok nála, így legalább a szállás nem kerül pénzbe. Péntek reggel reményteli szívvel szálltam buszra, a forgalom csendes volt, az ülésem kényelmes, és valóban, egykor be is futottunk a fővárosba. Kerítettem egy térképet, és elnavigáltam az ügynökséghez. Egy kissé mogorva arcú fiatal srác várt ott, remek angollal, és elémtett egy űrlapot. A szokványos adatok mellett kérték a méreteket is. Magasság, súly, oké.....de mellbőség, derék és csípő? Pirulva néztem a srácra, mondom, én ezeket biz' nem tudom.....a cipőméretemet, azt igen, de azt is csak európai számozásban....
Ezek után fotókat csinált rólam. Közvetlen közelről, meg messzebbről is, előről-balról-jobbról, én meg azt sem tudtam, melyik ballábamra álljak. Azt hiszem, ha ezek a képek lesznek az adatbázisukban, soha senki nem fog hívni.....rettenetes lehet, mert rettenetesen éreztem magam közben, nagyon nem tudtam mit kezdeni magammal. Legalább ültetett volna le valamire, vagy bármilyen instrukció....de így, egy csupasz fehér fal előtt...na jó, egyszer sikerült elvigyorodnom, amikor eszembe jutott a filmekben a rendőrségi fotózós jelenet, hogy azok szoktak mindig ilyenek lenni....
Ennyi volt az "interjú", két óra öt perckor már újra az utcán voltam. Joey barátomnak meg dolga volt hétig, hát nyakamba vettem a várost. Még korábban találtam a neten pár boltot, ami izgalmasnak tűnt, gondoltam megkeresem őket. Jó nagyot gyalogoltam, de a boltoknak híre-hamva nem volt az adott címen....na ekkor kezdett derengeni, hogy ez a kiruccanás talán mégsem lesz olyan egyszerű. Sétáltam üzletekben, ültem kávézóban, metróztam fel-alá, aztán végre hét óra lett - és eleredt az eső. Felhívtam Joey-t, hogy hol találkozzunk, és bár vacak volt a vonal, megmondta a metrómegálló nevét, ahol várni fog. Én ekkor már a csomagmegőrzőből kivett pakkommal együtt közlekedtem, és egyre jobban vágyódtam egy meleg zuhany és egy ágy után. Elmetróztam a Szun Jat-szen memorial hallhoz, és vártam. És vártam. És kezdtem marha ideges lenni. Már épp valami vitriolos megjegyzésre készülődtem a pontossággal kapcsolatban, amikor hívott Joey, hogy hol vagyok. Mondtam neki, hogy ott. Mire kiderült, hogy nem is ott vagyok! Illetve hogy ő nem, vagyis a lényeg, hogy rossz helyen várok!! Milyen hasznos dolog is, ha egy városban két metróállomás is "Memorial hall", csak az egyik "Zhongshan" a másik meg "Zhongzheng", én meg jól félrehallottam. Úgyhogy mit volt mit tenni, cucc fel, vissza a metróba....
Mire találkoztunk, én már sírni tudtam volna a fáradtságtól és az idegességtől. Joey barátom egy nagyon kedves emberke, de a nyugati típusú udvariasságban kevésbé jártas, így eszébe sem jutott felajánlani, hogy segít vinni a zsákomat, úgyhogy a nyűglistám kiegészült némi hátfájással is, mire végre megérkeztünk hozzá. Viszont végre jöhetett a zuhany. Igaz, nagyon fáradt voltam, és korán ledőltem, de mégis sokáig beszélgettünk, sebaj, ezt betudtam nyelvgyakorlásnak a vizsgához. Viszont nem aludtam jól, egyáltalán, az eső hangosan kopogott az erkély feletti műanyag tetőn, hajnalban pedig a madarak üvöltöztek közvetlenül az ablak előtt, szerintem valami területi vitába keveredhettek, mert elképesztő intenzitással nyomták a szöveget. Joey mindeközben békésen horkolt a tatamin, őt egyáltalán nem zavarta a zaj. Szóval nem ébredtem kipihenten....de nem volt kegyelem. Csomag fel (Joeynak egész napos programja volt, így inkább vittem a cuccot az állomás csomagmegőrzőjébe, hogy a vizsga után rögtön indulhassak haza), aztán újabb tájékozódási futás a vizsgahelyszínig. A vizsga szigorú körülmények között zajlott, táskák egy kupacba a bejáratnál, asztalon útlevél, semmi más, rövid tájékoztatás, aztán uccu neki. A neten egyszer megcsináltam a próbavizsgájukat, hát ez most nehezebb volt egy fokkal. Mivel az egész procedúra számítógépen zajlik, így a vizsga végeztével rögtön tudható az eredmény, még ha az én esetemben ez nem is túl lelkesítő. A középfokú szintet elértem ugyan, de csak az alacsonyabbikat (a teljes skála hét fokozat, amiből az első kettő az alapfok, 3-4 a közép, öttől pedig felsőfok), és ennyi év után ennél valamivel jobbat várnék magamtól. No mindegy, legalább erről lesz egy papírom.
A vizsga végeztével elindultam vissza a szakadó esőben az állomásra, meglehetősen utálva éppen mindent és mindenkit. Újra, csomag ki a megőrzőből, esőben caplatás a buszállomáshoz. A jegyvásárlás-buszraszállás ezúttal gond nélkül zajlott (egyben elhasználtam a múltkori buszos kalandtúrán szerzett kuponokat), és fél négykor útnak is indultunk a záporban. Az autópályán elég sokan voltak, lassan haladtunk. A mellettem ülő úriember beszélgetni kezdett velem, mint kiderült valami mérnök-féle, járt Amerikában is, szépen beszélt angolul. Taizhongnál megálltunk, még mindig esett. Beballagtam a mosdóba, meglepődve konstatáltam, hogy ott is esik! Az állomás épülete épp átépítés alatt volt, de közben üzemelt is, olyan aprócska szépséghibákkal, mint hogy helyenként nem volt tető. A mosdók fölött például egyáltalán nem. Szemfülesebb útitársaim esernyővel vonultak be a fülkébe....a szűk helyre való tekintettel lemondtam az efféle balettmutatványról, és megadóan elviseltem az égi áldást. Hát, ezzel a tapasztalattal is gazdagabb lettem. Kedves beszélgetőpartnerem ragaszkodott hozzá, hogy meghívjon valami ételre, úgyhogy a vacsorám is megoldódott. Az eső viszont csak nem akart elállni, és aggódni kezdtem. Zoli ráérzett a dologra, és felhívott, hogy ugye van esőkabát a robogó csomagtartójában? Mondtam neki hogy nem tudom, a két nagy esőkabátból amit vettünk, az egyik tutira a szekrényemben van. Mire ő mondta, hogy a másik meg nála, úgyhogy a motorban akkor alighanem nincs. Nagyon rendes volt, és felajánlotta, hogy kijön elém esőkabáttal. Persze mikor befutottunk a városba, már nem esett. A motorban meg találtam egy másik fajta esőkabátot..... viszont a sisakom, az tele volt vízzel, mivel csak úgy kint hagytam a motorra akasztva. Még szerencse, hogy Zolinál volt egy nejlon csoda, ami a nyereg védelmére szolgál, tök úgy néz ki, mint egy régimódi zuhanysapka, csak sokkal nagyobb. No, én azt a fejembe csaptam, és arra biggyesztettem fel a sisakot, igen sajátos látványt nyújtva. Szerencsére fotó nem készült. Végül így értem haza az újabb kalandról, jól kifáradva. Azért kicsit aggaszt, ha mindig valahogy ilyen furán jön ki, valahányszor Taipeibe utazom, mi lesz, ha egyszer majd felvesznek az egyetemre, és ott fogok lakni.....?????
