Keleti Utazás 東遊記

 Na, ha már annyira lelkes voltam az új lakás miatt, hát legalább kiderült, hogy ez sem fenékig tejfel.

Valószínűleg a házinénim által nevelgetett rengeteg növénynek köszönhetően (amiket ráadásul néha konyhai hulladékkal is táplál), nem vagyok többé egyedüli lakó. Péter volt a szemfüles, aki észrevette, hogy éjszakánként jövés-menés van a lakásban, és ő volt az első, aki látta is a betolakodókat, rögtön kettőt is.

Egerek.

Rövid tűnődés után vettem egércsapdát, azt a dobozszerű ketrecet, hogy megfogom és valahol a zöldben elengedem őket. Kábé egy éve Willnek is volt hasonló kalandja, ő akkor simán elkapta a kis vendéget, igaz a kedvenc, otthonról küldött sütijéből kellett beáldoznia csalinak, gondoltam, nekem is menni fog.

Csapda felállít, a boltban ahol vettük, az eladó édeskrumplit javasolt csalinak, hát azt tettem bele. Rögtön az első éjszaka csattant is a csapdaajtó, mi meg rohantunk megnézni: egy ifjonc egér pánikolt benne gőzerővel, hisztérikusan próbált valahogy kijutni. Ennek az lett az eredménye, hogy a feje szépen beszorult a rácsba, mozdulni sem tudott, szerintem lélegezni sem nagyon, de visítani azt igen. Nekem rögtön minden bajom lett, hogy te jó ég, megfogtuk, erre rögtön meg is pusztul szegény, abszolút cselekvésképtelen lettem.

Szerencsére itt volt Péter, akit rövid hezitálás után megtalált az isteni szikra: mit csinálunk, ha valami beszorul valahova? Hát megolajozzuk! És lőn, cseppentett egy kis étolajat az egér nyakára, aki rövid hánykolódás után valóban ki is szabadította a fejét a rácsból. Volt nagy öröm, a katrecet rögtön törülközőbe bugyoltáltuk, megelőzendő az újabb fejkidugási kísérletet, és mentünk is keresni valami helyet az elengedéshez. Éppen esett, így nem mentünk túl messzire, de pár házzal mögöttünk már hegy van, úgyhogy végül eleresztettük a kiskomát, aki először nem akart kijönni a ketrecből. Végül huss, elillant, remélem, azóta is vígan él valahol. Az esőt meg biztos nem bánja nagyon, az olaj vízállóvá tette egy időre:)

A csapdáknak azóta nincs haszna, ravasz fickók ezek. A másik egér, aki a lakáson belül van (közben felfedeztem néhányat a teraszon is, de ők kevésbé zavarnak), egy idősebb, dörzsöltebb darab, ő nem ugrik be holmi édeskrumplinak.

 

A meglepetés akkor jött, mikor Péter egy éjszaka felébresztett, hogy valami motoz a hálószobában. Villanyt gyújtottunk, és lőn, egy dinka egérfióka kalimpált a hálószobaablak műanyag redőnylapjai között, nem kis zajt csapva. Hogy hogyan került oda, és hogy miért gondolta, hogy az ott jó lesz neki, hát fogalmam sincs. Végül kibogozta magát, és eltűnt a szekrény mögött. Nem sokat aludtam az éjszaka. Másnap nekiláttunk megfogni, ami addig simán ment, hogy bekergettük a fürdőszobába. Gondoltam, ott kevés a hely, könnyebb lesz elkapni. Tévedtem.

Péter többszöri próbálkozásra sem bírt lecsapni rá egy dobozzal, mert a piszok nagyon fürge volt, és mindig talált valamit, ami mögé elbújhat. Ezért Péter lassan lebontotta a polcokról a dolgokat, az egérnek egyre kevesebb helye volt menekülni. Kedvenc rejtekhelye a mosdókagyló alatt, a csövön volt, való igaz, ott szinte lehetetlen volt hozzáférni. Nem bírtam ki, muszáj volt csinálni egy képet.

Hát nem aranyos?

Pedig mint kiderült, egy vadállat veszett el benne. Ugyanis amikor már nagyon elege lett a fürdőszobai fogócskából, egyszercsak megtámadta Pétert, aki a dobozt maga elé kapva védekezett az arca felé ugró egér ellen. Na ez volt az a pont, ahol védőruhát öltött, kapucnis kabát, kesztyű, stb, így folytatták a küzdelmet. Én az ajtón kívülről hallgattam a zajokat, motoszkálás, lépések, egérvisítás, törés-zúzás, Péter szentségel, nagyjából ezek váltakoztak. Kábé egy fárasztó óra múlva Péter üres kézzel, elpilledve jött ki, mondjuk a védőfelszerelés sem lehetett túl kényelmes huszonhat fokban, így hát pihenésül ittunk egy sört. Mikor elszántuk magunkat a folytatásra, a fürdőszobába benézve nem láttuk sehol az egeret. Hová lett? Megint Péter jött rá a megoldásra: az egér hajszolására szolgáló törülközőt csak ledobta a földre, mikor kijött pihenni, az egér meg kihasználva a pillanatny csendet elbújt benne, lévén ez az egyetlen biztonságosnak látszó rejtekhely az egész helységben. Így hát nekünk nem volt más dolgunk, mint csendesen hozni egy dobozt és ráborítani a törülközőkupacra - megfogtuk az egeret!

Az egész dobozt törülközőstül kivittük a hegy aljához, és kirázogattuk a vendéget - nem is láttam, ahogy lelép, csak egy rövid zizzenést hallottunk a fűben, fürge kis jószág ez.

Elképesztő, micsoda harci szellem lakik egy ilyen pici lényben.

 

Azóta semmi újdonság, a csapdák nyitva, de senki nem dől be, pedig próbálok finom falatokat pakolni bele. Benti egér a konyhában szállásolta el magát, a kintieket nem látom egy ideje. Nem tudom még, mi lesz, mert ez így hosszútávon nem tartható állapot, de bántani sem akarom őket. Közben Willnél is felbukkant egy újabb látogató, akit sikeresen megfogott (csokis nápolyival) és kilakoltatott, de utána döbbenten konstatálta, hogy a kirakott egérenk volt ideje számos utódot hátrahagyni, úgyhogy most vagy három süldő egér rajcsúrozik neki éjszakánként. Ő éppen egy kölcsönmacska használatát tervezi....

Hát igen, ez a tetőlakások szépsége...

Tudom-tudom, ezer éve nem írtam már megint.

Nem magyarázkodom.:)

Helyette mutatok egy videót, többek között az ilyenek miatt nincs időm írogatni, ez most vasárnap készült:

 

Persze kifogtuk azt a két napot az utóbbi hetekben, amikor 16 fok volt, szitált az eső és fújt a szél, mert úgy az igazi mezítláb meg aligruhában táncolni. Azóta köhögök is, várható volt. Ettől függetlenül örülök, mert jól sikerült a "munka", a közönségnek tetszett, és mi is jól éreztük magunkat, leszámítva persze a hideget.

Egyébként ne gondoljátok, hogy csak ugrándozásból áll az itteni életem, csakhát a nyelvészet-dolgozataim nem ilyen látványosak, pedig sokkal több erőfeszítést igényelnek... szóval azért a suli is halad, csinálom amit kell, csak ott kevesebb az ide kibiggyeszthető érdekesség. Majd a diplomámról azért kiteszek egy másolatot, ha eljutunk odáig....:)))

Miután határidőre (!!!) befejeztem minden leadandó dolgozatomat, rámszakadt a naaaagy szabadság. De mielőtt aggódni kezdhettem volna, hogy esetleg megesz a penész a nagy semmittevésben, megérkezett Kriszti, és ez igencsak mozgalmassá tette a napokat. Több hónapnyi közös bulizást kellett behoznunk, és bizony, keményen dolgoztunk rajta. Kriszti blogján láthatóak képek is erről a nagy munkáról. Mondanom sem kell, a három hét úgy repült el, mintha csak három nap lett volna. Közben a lakásbérleti szerződésem határideje is sebesen közeledett, így ideje volt új hely után nézni, mivel a régi nekem egyedül nagy is, drága is, amúgy meg zajos és öreg, és a pókok látogatásait, meg a patkányok alkalmi szteptáncversenyét sem nagyon díjaztam. Így hát nekiláttam a netes böngészés-telefonálgatás-lakásnézegetés szentháromságának, amiből igazából a telefonálgatást utálom a legjobban. Vagy húsz hirdetést találtam, ami árban megfelelő volt, ebből kiszórtam a túl kicsiket, meg azokat, amik minden épeszű közlekedéstől távol estek (hatalmas lakásokat lehetne egészen olcsón kivenni, de csak napi többórás motorozás árán), maradt öt, ezeket felhívtam. Egy kiesett, mert már kiadták, a maradék négyet megnéztem. Egy piszok zajos volt, bár gyönyörűen felújítva, a tulaj szerint nemrég leégett az egész, úgyhogy most minden vadonatúj benne, és tényleg úgy is nézett ki, fapadlós hálószobák meg minden, de két nagyforgalmú út között van, elviselhetetlen. A maradék háromból egy kicsi volt az árához képest, és a tetőtér ellenére minden irányban falak illetve másik lakások voltak láthatók, ezért tutira nem másznék fel hat emeletet mindennap. Végül két pályázó maradt, az egyik nagyon közel a régi helyhez, de jóval csöndesebb, szintén tetőtéri, ez a gyengém, öreg, de jobb, mint a másik volt, két kis hálószoba, nagy nappali, kis fürdő, kis konyha, utóbbiban egy vízmelegítőn kívül semmi. Viszont viszonylag olcsó. Aztán megnéztem a másikat is, és elég gyanúsan szerelem volt első látásra. Ugyanis a lépcsőházból kilépve rögtön elbűvölt a terasz. Az épület sarkán, tágas, szépen kövezett, fedett tér, telerakva növényekkel. Ennél jobb indítást nehéz lenne elképzelni. Maga a lakás is jó, igen tágas, egy hálószoba, de az nagy, nappali, konyha, kis fürdőszoba, az egész kényelmesen elegendő lenne két embernek is. Két problémám volt az egésszel: még távolabb van a belvárostól, és bizony nem sokkal olcsóbb, mint az előző. Végülis Péter hatására tettem egy bátortalan alkudozási kísérletet, ami meglepetésemre rögtön sikeres volt, így nem is hezitáltam tovább, megírtuk a szerződést.

Mókás volt összepakolni, miközben Kriszti is csomagolt a hazaútra, olyan volt, mintha együtt készülődnénk valamerre, csak nekem kicsit több a cuccom. Elképesztő mennyiségű holmim gyűlt össze, nem tudom mi lesz, ha majd hazamegyek. Zoli segített költözködni, és megdöbbentem, amikor a kisteherautó teljesen megtelt a dolgaimmal, úgy, hogy a végén már elég ügyesen kellett rakosgatni a cuccot, hogy minden elférjen. Az új helyen meg csak lötyög a nagy térben az a sok doboz, remélem jobb lesz a helyzet, ha majd mindent kiapkoltam.

Aki eddig látta a helyet, mind elismerően nyilatkozott, nem kérdés, hogy jobb állapotú, mint a régi, azt hiszem megéri három megállóval többet metrózni ezért. Csináltam egy kis összeállítást a képekből, hogy lássátok, milyen.

From New home

Persze még nagyon sok a tennivaló, de jó látni, ahogy alakul a dolog. Szombaton várhatóan megtartjuk a házavatót is....kíváncsi leszek.

Régen nem írtam, de most tényleg nagyon sok kimaradt. Pedig esemény volt bőven, ezért is nem nagyon jutottam hozzá, hogy írjak. Megpróbálok így utólag beszámolni a mindenféléről.

Először is voltak ugye az ünnepek. A heveny honvágy elkerülése érdekében igyekeztem a karácsony gondolatát is távol tartani magamtól, ami nem ment könnyen, mivel a világnak ezen a felén is rájöttek a karácsony fogyasztásfellendítő hatására, ezért igyekeznek bepasszírozni a köztudatba, hogy "karácsony van, vásárojjá'". Viszont pár évszázad ünnepi hagyománya kimaradt, úgyhogy karácsonyi dekoráció címén hajmeresztő dolgokat produkálnak. Például feldíszítenek mindent (fenyő nem nagyon van, csak mű, abból viszont a rózsaszín a legmenőbb), pl. nagyobb szobanövényeket, kiszáradt korallt, vagy háromszögbe összetámasztott partvisnyelekt is, hogy legyen "karácsonyfa". Dísznek jöhet minden, ami csillog, abból meg itt van bőven. Zene is jár az ünnepi hangulathoz, szigorúan a legklisésebb karácsonyi dalok leggagyibb csingilingi-változata, lehetőleg két-három számnál nem több, körbe-körbe. Szóval ha épp nem volt honvágyam a karácsonytól, akkor a hidegrázás és a röhögőgörcs között ingadoztam. Az milyen, amikor bamba fejjel várom a buszt a téli esőben, és amikor megérkezik, akkor látom, hogy egy vékony kínai mikulás a sofőrünk? Az egyik buszcég szerint ugyanis jó ötlet az összes vezetőt beöltöztetni pirosba meg sapkát nyomni a fejükbe, ezt is csak Ázsiában lehet megcsinálni, képzeljétek el az otthoni BKV-sofőröket így... előbb lenne sztrájk azt hiszem.

 

Szóval visszatérve az ünnepekhez, inkább dolgoztam, ha már volt lehetőség táncolni.Szenteste is, meg szilveszterkor is, meg közte még egy napon színes tollakkal a fejemen illegettem magam, végülis buli volt, leszámítva az extra kényelmetlen tűsarkú csizmát, amit direkt erre az alkalomra vettünk a lányokkal (éjszakai piacos-alkudozós, naná, hogy nem nagy minőség).Így aztán az újév egy liftben ért, néhány másik elvetemült csajjal együtt, épp útban egyik fellépési helyről a másikra. Viszont jól jött egy kis pluszpénz, tekintve, hogy a januári ösztöndíj szokás szerint késett.

 

Aztán miután így kimulattam magamat, nekiugrottam a szemesztervégi dolgozatoknak, amiből hármat is meg kellett írnom pár hét alatt. Nem volt könnyű, de sikerült, múlt héten végre mindent letudtam. El sem hittem, hogy végre nincs semmi lemaradásom, most tényleg lazíthatok kicsit. Ennek örömére mondjuk most meg költözködni fogok már megint, mivel lakótárs híjján elég drága a bérlet, ráadásul zajos is, úgyhogy továbbállok. A szerződésem két hét múlva lejár, addigra szednem kell a sátorfámat.

Hétvégén kicsit lementem Kaohsiungba kikapcsolódni, rég jártam ott utoljára. Meglátogattam Jillt és a tizennyolc kutyát, Hannal is találkoztam, és beszereztem egy kis leégést, mert persze muszáj volt kicsit heverni a tengerparton a napsütésben a tajpeji esős szutyok után. Jólesett nagyon, de most újra dolog van a sárlavórban, így hát visszajöttem, és nekiálltam a lakáskeresésnek. Szakadó esőben külon élvezet.

Mivel már annyi mókás képem van ilyen-olyan fellépésekről, a kedvenceimet csokorba szedtem, és csináltam belőle egy albumot. Diszkrét kacarászás végett megtekinthető az alanti képre kattintva.

 

From tancos kepek

Ez itt épp egy táncostárs esküvőjén készült, ahol mi is szórakoztattuk a nagyérdeműt, aztán az elmaradhatatlan fotókészítés is megvolt persze, a vőlegényt különösen csípem ezen a képen:)

Magam is alig hiszem, de megvan, sikerült.

Befejeztem és leadtam a két elmaradt dolgozatot. Nem tudom, mennyire ütik meg a mércét, de pillanatnyilag nem is érdekel nagyon, lényeg, hogy leadtam valamit, időben. Az utolsó nap este tízkor, igen, de még időben.

Mókás belegondolni, hogy a két leadott dolgozatomból az elsőhöz egy évre volt szükségem hogy kiizzadjam  magamból, a másodikhoz meg a határidő kényszerében mindössze négy nap..

Mindegy, most tényleg nem számít más, csak az, hogy ezt végre letudtam. Majd holnap kezdek el gondolkodni azon, hogy az aktuális egyetemi dolgokkal hogy állok, de az agyam ma még képtelen normálisan funkcionálni, kicsit túlpörgettem az elmúlt pár napban.

Sebaj, hétvégén megyek táncolni, és helyrerázom:)

Végre van egy használható minőségű videofelvételem arról, ahogy táncolunk, persze hogy muszáj megmutogatnom! Azért túl sokat ne várjatok, kis fotógéppel készólt kézből, de legalább mozgókép, bár néha talán kicsit többet is mozog, mint kellene.

November végén volt egy össztáncsoporti összeröffenés Xinzhuban (Kiki ott lakik), és mindenki megmutatta, mit tud. A legtöbben nem is csak egy produkcióban szerepeltek, szóval volt nyüzsgés. Az utolsó héten még engem is berántottak egy másik táncba, aminek köze nincs a hastánchoz, úgyhogy nekem is két jelenésem volt. A másikról is van videó, de azt nem teszem ki, mert a kollegina akit megkértem, hogy vegye fel a táncunkat, olyan ügyesen tette ezt, hogy a négyfős tánccsoportból én vagyok az egyetlen, aki tökéletesen ki van takarva az produkció kilencven százalékában. Amúgy eléggé érdekes kis koreográfia volt, a Japánban divatos (talán a mangák ihlette) szobalány-jelmezben adtuk elő, ami persze nagyon rövidke volt, valamint combfix és tűsarkú dukált hozzá. Ami nagyon érdekes, hogy nekik erről nem az jön le, hogy "na, ebben a szerelésben simán kiállhatnék az út szélére", hanem hogy milyen cukiiiiiii...... hát izé, ízlések és pofonok ugye. Én mindenesetre otthon nem flangálnék ebben a cuccban, a magam ízlése miatt sem, de főként a várható reakciók miatt sem. És akkor még a bokatörés veszélyeiről nem is beszéltünk.

Szóval jöjjön akkor a videjó.... az eleje kicsit lamaradt ugyan, aztán meg az egyik kollegina sajnos elrontja kissé a koreográfiát, de szerencsére utána szépen rendbejön minden.

 

A fellépésünk után én gyorsan vonatra ültem, és visszajöttem Taipeibe. Egy koncertet akartam megnézni, ismerősök játszottak jófajta reggae-t, nem akartam kihagyni. A móka kedvéért pedig a táncos göncömben állítottam be....volt sikere!:)

 

Ja igen! Ugye felismeritek, melyik vagyok én a videón?:)))

Kellemesen meglepődve tapasztaltam, hogy kedvenc magyar nyelvű Ázsiás portálom az azsia.net felvette a blogomat a  linkjei közé, és most ott virítok én is a sorban. Nem tudom, minek köszönhetem ezt a megtisztelő figyelmet, de mindenképpen örülök neki.

Cserébe egy kis viszontreklám:

Amennyiben friss híreket, érdekességeket, beszámolókat szeretnétek olvasni Ázsiával, illetve ott élő magyarokkal kapcsoltban, akkor kukkantsatok be oda, messze nem csak az én blogom miatt, ihol a link.

Kedvcsinálónak: ezt a pompás chinglish-leletet is az azsianetről szedtem:)

Köszi, Guczó!:)

(vagy akármelyik tréfamester, akitől az ötlet származik)

No, megint szépen elmaradtam az írással, pedig van mit, úgyhogy most össze kell szednem magam, ha nem akarok kihagyni semmi fontosat.

Kezdjük talán a legégetőbb kérdés megoldásával: IGEN, megkaptuk az ösztöndíjat, az állfelkopás azonnali veszélye tehát megszűnt. Hurrá!

A dolgozataim viszont még nincsenek készen, december tíz a határidő, csipkednem kell magamat.

Aztán volt egy nagyon jó kis buli is, az évi rendes összejövetel a magyar kirendeltség irodájában - idén megdöbbentően sokan voltunk, egy csomó emberrel nem is beszéltem, és nagyon sok új arc volt. Alapvetően jó, hogy ennyien vagyunk, csak azt sajnálom, hogy ebből nem ismerek mindenkit.

Zoli jó képeket csinált a nagy eszem-iszomról (a gombapörkölt az én munkám volt)

From 2008.10.25 Magyar Talalkozo

From 2008.10.25 Magyar Talalkozo

Elvittem Willt is, ha már ilyen nagy rajongója a magyar nyelvnek, és főleg a kajának, nagyon jól érezte magát, azóta is emlegeti a rakott krumpliban a kolbászt, valamint a négy-öt különböző pálinkát, amit végigkóstoltunk. Mondom, jó buli volt, még táncra is penderültünk kicsit.

 

Visszajött a letört farkú gekkóm, s most gőzerővel növeszti vissza a farkát, a biztonság kedvéért rögtön kettőt is. Az elején nem nagyon hittem a szememnek, de tényleg: két farka van, és mind a kettő napról-napra növekszik. Vajon mit jelent az álmoskönyvek szerint, ha kétfarkú gekkó lakik a házamban?

 

És még egy érdekes dolog: felhívott a volt hastánc-tanárom pár hete, hogy lenne-ekedvem folytatni a tanulást, illetve hogy bekapcsolódnék-e a fellépőcsoportjukba. Kicsit meglepődtem, mert emlékeim szerint az első, és eddigi egyetlen fellépésem velük annyira gyenge szereplés volt részemről, hogy meg voltam győződve róla, az utolsó is volt egyben. Hát tévedtem, valamiért Kiki bizalmat szavazott nekem, lehet, hogy csak nagyon tetszik neki, hogy külföldi is van a csapatában. Igaz, ő nem az a típus, aki hasraesik a nagyorrúaktól, a férje is amerikai, szóval megszokta a dolgot. Lényeg, hogy elkezdtem járni a próbákra, és a múlt szombaton már sor is került az első fellépésre. Szerencsére nem komoly, egy táncos kolléga esküvője volt a helyszín, fizetés nélkül, szóval kellemesen stresszmentes, ideális terep egy első bevetéshez. Még nem láttam a videót, de érzésre azt hiszem, egészen tűrhető volt a dolog. Itt egy kép, amit készülődés közben csináltunk:

 

És hiába kacarásztam előtte, így tényleg nem feltűnő, hogy félmázsás műszempillák vannak rámragasztva, pedig mikor feltették rám, percekig röhögcséltem magamon a tükör előtt. Külön felhívnám a figyelmet a balszélső kollégára, ő Dustin, táncsoportunk egyetlen hímnemű tagja, és azt kell mondanom, nagyon is jól táncol. Ráadásul a fellépősminkemet is ő csinálta....:)))

És ha már képek, akkor még egy vidám fotó: Ez tegnap este készült a Blues bash-en, szóval nagyon friss. Sajnos nem tudtam igazán bulizni tegnap, mert a múlt heti megfázásom még kicsit érezteti a hatását, és nem akartam megkockáztatni, hogy előről kezdjem, így csak óvatos duhaj voltam. A kép is békés vacsorázás közben örökít meg, TC csinálta, kedvenc Muddy Basin Ramblers csapatom oszlopos tagja, aki amúgy elég komolyan fotóz és filmez. Én azt hittem, hogy a mellettem levő székben pihenő hangszereket fotózza, ahogy az erős fehér fényben csillognak, csak később tolta az orrom alá a kamerát, hogy megmutassa, engem is belekomponált a csendéletbe. Művészfotó-alanyok lettünk hát, én és a hamburger:)

 TC fotóit amúgy is érdemes megnézegetni, nagyon hangulatos képet adnak például Taipei életéről is. Itt a címe:

www.flickr.com/photos/poagao/

Még egy darabig én vagyok a nyitólapon, de gondolom, ez csak addig tart majd, amíg újabb képek nem kerülnek fel, ami alighanem hamarosan bekövetkezik.

 No, hát dióhéjban ennyit az elmúlt hetekről, aztán most már kicsit talán normalizálódik a helyzet, és fogok gyakrabban jelentkezni. Addig is jó képnézegetést!:)

Azért annyira nem is vagyok rossz helyzetben. A hongkongi osztálytársam ma kezd dolgozni egy kávézóban, átlagos tajvani órabér mellett. Ha ezt összehasnlítom a táncos munkáim órára kiszámolt pénzével (próbákkal együtt), akkor majdnem tízszeres különbség jön ki!

Igaz, nekem nincs mindennap munkám, vagy akárcsak rendszeresnek nevezhető sem.

Viszont szórakoztató, és ez is nagyon fontos. Most hétfőn például valami nagy helyi olajcég buliján dobáltuk az égbe a lábunkat egy jó kis kánkán keretében, és nem meglepő módon sikerünk volt. (A közönség nagyrésze negyvenes-ötvenes férfiakból állt, szóval a siker borítékolható volt, függetlenül a produkció művészi minőségétől) De mi is elégedettek voltunk, nem nagyon volt rontás, pedig akadt olyan rész, amit az utolsó színpadi próbán kellett megváltoztatni, mert a közönség felé való fenékbillegetést túl szemérmetlennek találta a rendezvény szervezője. Ehelyett a lábunkon levő műtetkót villogtattuk, amin természetesen a cég neve volt olvasható.

És ennek az estének köszönhetően most is van egy kis pénzem, be tudom fizetni az internet havidíját, és ennem is lesz mit jópár napig.

Sajnos nem készíthettünk videofelvételt a táncról, de azért itt egy fotó, hogy lássátok, hogy festettünk.

Máris várom a következő ilyen munkát!:)

Lehet, hogy a következő óriáspókot nem fogom lefújni, hanem kitörő örömmel fogadom majd. Aztán levágom, és megeszem. És örülni fogok, hogy kerül valami a tányérra. Esetleg megkínálom vele az oktatási minisztérium illetékeseit is, akik miatt erre a nagyszerű reformkonyhára váltottam.

Lényeg a lényeg, itt vagyunk lassan két hónapja pénz nélkül, közben fizettünk tandíjat, lakbért, közlekedést, miegymást, ösztöndíj meg sehol, tájékoztatás szintén.

Az addig oké, hogy a szeptemberi csúszni szokott, mert megvárják, amíg az újonnan jött diákok is beregisztrálnak, megnézik ki van itt, ki nincs, és aztán küldik a pénzt. Küldték is mindenkinek, csak nekünk nem.

Az a helyzet, hogy van néhány elmaradt dolgozatunk az előző szemeszterekből. Ez önmagában nem lenne nagy kunszt, mert a szakon majdnem mindenkinek van valamilyen lemaradása, csakhogy odafenn a minisztériumban (új kormány-új emberek) kitalálták, hogy márpedig ők addig nem adják ki a pénzt, amíg be nem fejezünk mindent. Kitalálni kitalálták, csak épp nekünk nem szóltak róla. Ha nem kezdjük el verni az asztalt pár hete, akkor még most sem tudnánk róla. Egyébként az ösztöndíj szabályzata nem túl részletekbe menő azzal kapcsolatban, hogy miként is kell számítani a tanulmányi eredményt, és így elég sok lehetséges interpretációnak van hely. Hát ők most egy kissé bizalmatlanabb változatban értelmezték a dolgokat, és nem tartották fontosnak, hogy mi is tudjunk erről. Majd észrevesszük - gondolhatták. Hát igen, ez bejött.

Aztán volt szó arról is, hogy írjunk alá egy papírt, hogy az év végéig befejezzük amit kell, ha nem, akkor levonnak a pénzünkből, és ha ez megvan, akkor kapjuk a pénzt tovább. Megírtuk, aztán újraírtuk mert hiányoltak belőle két írásjegyet, aztán lemásoltuk, mert több példány kellett, gyorsan leadtuk. Aztán nem történt semmi két hétig. Aztán ma már nagyon kész voltunk, és megint érdeklődtünk. A mai állás megint új volt. Új és egyszerű. Amíg nincs dolgozat, nincs pénz.

Az én részem ebből két tízoldalas nyelvészeti dolgozat, nem tudom, mennyi idő kell, hogy megírjam. Úgy, hogy közben az aktuális dolgokkal is haladni kéne, meg dolgozni is kell valamit (persze illegálisan, mert ösztöndíjasként nem dolgozhatunk) szóval remek.

Ha nem lennének a táncos munkáim időnként, akkor tényleg nem tudom, hogy miből élnék.

Komolyan ijesztő, hogy mennyire magasról tesznek erre az egészre az illetékesek, mindenki a másikra mutogat.

Mondtam már, hogy utálom a bürokráciát????????????

Ha másért nem, azért is ideje lenne családot alapítanom, hogy legyenek majd unokáim, akik a hasukat foghatnák a röhögéstől pár évtized múlva, hogy miket művelt a nagyi annak idején. Persze lehet, hogy inkább csöndben dugdosnák a szekrény mélyén, nehogy valaki meglássa....

Emlékeztek még az áprilisi Harley-bulira, amiről írtam?

Na, most kaptam róla két rövid videót, egyik ijesztőbb, mint a másik:)

Például emlékszem, hogy áradoztam a nagyszerű technikáról...nos, a technika tényleg jó volt, csak a technikust nem érdekelte különösebben, hogy mondjuk én halkabban énekelek a mikrofonba, mint a többiek, és egyformára állította mindet, minek következtében alig hallatszom. Vajon akkor minek tartottunk olyan hosszú beállást előtte? Na mindegy.

A videó egyik legfőbb érdeme, hogy jól látható rajta, mennyire mozgásképtelen voltam abban az iszonyat tűsarkúban. Viszont, amit eddig nem tudtam, hogy az énekes kolléga tűsarkú nélkül is sokkal viccesebben nézett ki nálam a lazán természetes terpeszállásban, a befelé dőlő térdeivel, amiről láthatóan egy pillanatra sem hajlandó lemondani, nehogy odalegyen a macsós varázs....vajon meddig gyakorolhatta???

 

A mellettem éneklő másik hölgy Luna, aki szervezi a táncos csoportot, ő az, aki annak idején leszólított a metrón. Amúgy profi énekes, nem is értem, miért vesztegeti az idejét a mi kis csapatunkra.

A második video meg a Sweet Child o' mine, csak sajnos éppen ott ér véget a felvétel, ahol én kezdek énekelni, hmmmm......

 

 

ROCK ON!:)

No, nesze nektek megint egy éjszaka közepén begépelt friss sztori - annyira friss, hogy még mindig a torkomban ver a szívem. Aludni úgysem tudnék most, hát szórakoztatlak titeket. Végülis nem egy nagy sztori, valószínüleg közületek a legtöbben bárki simán megoldotta volna, nyavalygás nélkül....na jó, mondjuk Krisztit kivéve, neki ajánlom ezt a bejegyzést, csak hogy ne legyen "honvágya" olyan nagyon.:)

Az történt, hogy háromnegyed kettő körül valamiért felébredtem, és ahogy kinyitottam a szemem, egy termetesebb pókot láttam az ágyam feletti falon üldögélni. A plafonomon sajnos a fal és az álmennyezet között van egy rés, pont az ágyam fölött, és onnan egyszer már érkezett hasonló vendég. Hát most megint. Nem az a nagyon nagy fekete, szőrös rémálom, mint amilyet Will menekített ki a fürdőszobánkból azon a legendás éjszakán (amúgy is meglehetősen sajátos magyar szókincse ekkor bővült a "kicsi pók" kifejezéssel), hanem annál kisebb, de még így is jóval nagyobb bárminél, ami otthon honos. Nagy, sötétbarna izé, persze jól betojtam. A dög meg masírozni kezdett a falon a sarok felé, és megállt nagyjából a ruhásszekrényem fölött. Ekkor felhívtam Willt, hogy hátha még nincs otthon, és hazaúton esetleg beugrana, de sajnos nem így volt, otthon ült Timmel, aki lelkesen próbálta kitalálni Will szavaiból, hogy miről is beszélhetünk, lévén a kicsi pókot magyarul emlegettük. Beláttam, hogy egyedül kell megoldanom. Kis tanakodás után nekiláttam eltakarítani a cuccokat a sarokból, hogy ha esetleg megindulna a jószág, akkor ne tudjon eltűnni a szekrényem mélyén, mert akkor nagy bajban leszek. Lábujjhegyen, fél szemmel a pókot lesve kicibáltam a szekrényt a sarokból - még jó, hogy olcsó fémvázas bóvli és nem tölgyfa - meg a hátizsákot, meg mindent. A lény rezzenéstelenül várt. Kiürült a sarok, én meg tervezni kezdtem. Kerítettem egy megfelelő méretű dobozt, meg papírt az esetleges humánus módszerhez, és előszedtem a rovarirtót a kevésbé humánushoz. Széket toltam a sarokba, hogy felérjem a pókot, aki látszólag nem is törődött a sürgés-forgással. Aztán eszembe jutott, hogy a múlt héten, a plafonon bulizós népek kedvéért beszereztem egy ultrahangos riasztót, és emlékeim szerint az nem csak régcsálók ellen volt javasolt a leírása szerint, így bőszen ráfogtam a betolakodóra, és bekapcsoltam.

Viccesen festhettem, ahogy fenyegetően nyújtogatok egy kis fekete műanyag dobozt a pók felé, persze csak tisztes távolból. Van a pókoknak egyáltalán füle? Ha van is, ez a botját sem mozdította, pedig én ha pók volnék, biztos leestem volna a falról a röhögéstől az idétlen és betojt kétlábú láttán, ahogy hadonászik azzal az izével éjnek éjvadján. Úgy látszik, a pókoknak nem csak fülük nincs, de humoruk sem nagyon.

Beláttam, hogy kénytelen leszek valami közelebbi hadműveletet tenni, ha aludni is szeretnék még az éjjel. Elhatároztam, hogy megpróbálom megfogni. Aztán hirtelen eszembe jutott: mi van, ha ez ugrópók? Nem értek ezekhez a lényekhez, ki tudja, talán repülni is tud, vagy csiripelni, vagy cserepes petúniává változni....szóval, jobb, ha óvatos leszek. Így hát védőfelszerelést öltöttem, nem utolsósorban időhúzás gyanánt, meg az ember valahogy csak magabiztosabb, ha van rajta nadrág, ilyen furák vagyunk. Tréningnadrágot, kardigánt húztam, sőt a bakancsomat is felvettem, hogy ha netán rá kell majd taposnom, akkor ne papucsban tegyem, hátha kicsit mellélépek vagy valami.....

Ennél a pontnál a dolog erősen emlékeztetni kezdett arra a régi-régi vidám napra, amikor az óvatlanságom miatt kiszabadult vendég csíkosmókus befogásáért forgattuk fel a hatalmas nagyszobát....itt is kezdtek teljesen a fejükre állni a dolgok, csak sajnos ez nem volt annyira vicces.

Hirtelen a pók elindult. Rövid, gyors, araszoló léptekkel kezdett mászni lefelé. Készenlétbe helyezkedtem a dobozzal, és próbáltam rávenni a kezemet, hogy ne remegjen. Nem nagyon ment. A pók jött lefelé, simán átgyalogolt a korábban rovarirtóval falra fújt csíkra, aminek az lett volna a célja, hogy ne engedje a ruháim közelébe....még szerencse, hogy a ruháim ekkor már távolabb pihentek. A pók már majdnem a padlónál járt, megpihent kicsit. Úgy döntöttem, lesz, ami lesz, megpróbálom megfogni, mégiscsak én vagyok a nagyobb, vagy mi. Óvatosan megközelítettem a lényt a dobozzal, bár a frász tört ki hogy közel kell menni hozzá. Aztán elszántam magam, és elindítottam a zutty-mozdulatot, de a piszok megérezte, és odébbszökkent. Én persze megrémültem a hirtelen mozdulattól, jól el is ejtettem a fémdobozt, ami csörömpölve gurult odébb a kőpadlón. A pók rémülten iszkolt, szerencsére az ajtó irányába, majd a félfa túloldalán, már kívül megpihent.

Na, legalább a szobából kint van. Óvatosan kislisszoltam én is az ajtón, és gyorsan becsuktam a közeli fürdőszobaajtót, nehogy oda találjon besurranni. Arra gondoltam, hátha a falon módszeresen végigkergetve ki tudom tessékelni a lakásból, de aztán beláttam, hogy ez nem működőképes ötlet, mivel az ajtónál sok egyéb lehetőség is kínálkozna neki meglépni, és egyáltalán nem biztos, hogy a kacskaringós kivezető utat választaná. A pók ekkorra már be volt tojva (welcome to the club, my friend), és sokkal fürgébben mászkált. Gyorsan lekapkodtam a falról minden lehetséges búvóhelyet, és meghoztam a szomorú döntést: ha nem tudom megfogni, akkor bizony halnia kell.

Csöndesen bocsánatot kértem tőle, majd irgalmatlanul lefújtam az iszonyatos szagú gyilkolóval. Szegény futott, futott, a sarokban beleakadt egy kisebb kolléga hálójába, majd kalimpálva lepottyant, ekkor kapott még egy nagy adagot. Valóságos tócsában kapálózott egyre lassabban, amikor az erősödő köhögési inger ráébresztett, hogy mégicsak mérget fújkálok itten, nem is kis mennyiségben, úgyhogy gyorsan ki is szaladtam az ajtó elé egy kis friss levegőért, mielőtt én is kapálózni kezdek.

Mikor visszajöttem a szúrós szagú lakásba, a kis kupac már nem mozgott, de láttam szegény gekkócskát menekülni kifelé a bűzből, a plafonon kacsázott a szellőző felé. Remélem, neki nem árt ez a dolog, legalábbis ilyen erősségben. Kicsit összeszedtem magam, és lapátra tettem a maradványokat. Még holtában is ijesztő volt szegény.... vajon miért ennyire iszonyatot gerjesztő egy ilyen lény? Pedig kisebb kartársait általában gond nélkül kirakom, ha kell, sőt többségük jelenléte nem is zavar, a fürdőszobában is lakik néhány. De ezek a nagyobbak mások valahogy, csak rájuk nézek és brrr....

Szóval vége lett az éjszakai előadásnak, de nem örültem neki nagyon. Megbuktam, nem voltam elég bátor és határozott ahhoz, hogy megmentsem az életét. Pedig nem ölök, ha csak tehetem, de most nem sikerült máshogy. Nagyon sajnálom, hogy így végződött. Will később rámcsörgött, hogy megvagyok-e még, és a következő, jellegzetesen Willes meglátással próbált bátorítani: "Fel a fejjel, az életben kell majd még ennél sokkal rondább dolgokat is csinálnod!" (Will a vigasztaló mondatok nagymestere, a legutóbb, mikor egy szakításfélét keseregtem el neki, azt találta mondani: "Ugyan már, hiszen annyi más seggfej van még a városban!") Persze mondott ennél biztatóbbakat is, de azért nem tudom, mikor fogok tudni elaludni. A szobámat mindenesetre hanyagolom ma éjjelre - már csak a torokkaparó szag miatt is.

Nohát ennyi a sztori mára, majd ha megtalálom a kábelt, akkor felteszem ide azt a  képet is, amit a néhai látogatóról készítettem, amikor még egyben volt, és a szekrényem felett ücsörgött. De most már négy óra van, lassan meg kéne próbálnom aludni. Holnap (ma) nemzeti ünnep, a "dupla tízes", a köztársaság születésnapja, munkaszüneti nap, juhé. Nekem elég érdekesen indult ez a jeles nap, az biztos.

Na, kiegészítésként itt a fotó hívatlan vendégemről.

 

Hát nem cukiiiii???!!!

Több, mint egy hete vagyok itt újra, lassan kezdem megint felvenni a ritmust. Legalábbis mintha újra megtalálnám az itteni hangulatokat, amiktől olyan jellegzetes a taipei létezésem. Például a tájfun is, igen. Tegnap igen nagy ramazuri volt odakint, kicsit aggódtam is, mert a "kertem" vízszintje aggasztóan emelkedett az özönvíz jellegű eső hatására, a két kicsi lefolyó meg  nem bírta tartani a tempót. Szerencsére magas a küszöböm, így még volt 4-5 centi mielőtt a víz menthetetlenül elönti a lakást, aztán végül alábbhagyott az eső, így megmenekültem. 

From ujra itt

Persze pont a legnagyobb szélben döntöttem úgy, hogy kaját pedig venni kell, és kimasíroztam az ítéletidőbe. Az esernyőm az első sarokig bírta, de amint elhagytam a viszonylag szélvédettebb részt, egyetlen rántással kifordult, és egy merevítője el is tört, lecsó. Szerencsére még használható volt, igaz hasznos már kevésbé, majdnem ugyanúgy bőrig áztam, mintha nem is vittem volna ernyőt. Ellenben jelentősen megnehezítette a szél elleni haladást, egy szélesebb zebra közepén egyszerűen elakadtam, mert olyan erősen fújt, hogy nem bírtam továbbmenni. Nagy nehezen learaszoltam az útról, de olyan volt, mintha betontömböket tolnék magam előtt, mindenesetre vicces látvány lehettem. A pékségben az eladólány minden teketória nélkül a kezembe nyomott egy papírtörlőt, szóval jól nézhettem ki.

Este már mondták is a tévében, hogy hétfőn nincs munka, nincs iskola. Aztán vicces módon a tájfun még este szétesett, éjjel csendes eső volt csak, és ma is egyszerűen őszies szutyok van, egész nap esik, de ez nem tájfun. Taipei kapott egy ajándék szabadnapot. Azért ahogy a híreket nézem, elég durva volt a móka mindenütt, autókat dobált, buszokat borogatott a szél, országszerte több, mint hatszáz villanyoszlop dőlt ki, földcsuszamlások, áradások, van minden, ami ilyenkor szokott.

Egy másik, nagyon fontos itteni dolog, a zene. Szombat este végre elmentem az első koncertre amióta őjra itt vagyok. Zoli is velem tartott, aminek nagyon örültem. Kedvenc blues-zenekarom a BoPoMoFo játszott, szerény közönségnek, de nagy lelkesedéssel, főként, hogy a Money Shot Horns nevű funky banda teljes fúvósszekciója is "beugrott" egy kis közös zajongásra. A hallgatóság létszáma így nem sokkal haladta meg a zenekarét, viszont volt helyünk táncolni. Sikerünk volt:)

From ujra itt

És hogy az otthonérzetem teljes legyen, visszajött a gekkó is, igaz, szegénykének valami baleset érhette a farkát, de ettől függetlenül a szokásos méltóságteljes módján ignorálta lelkes fotózásomat, még a vakuvillanásoktól sem hagyta zavartatni magát. Örülök neki, hogy újra itt van!

From ujra itt

Nagyjából félórával ezelőtt itt üldögéltem a gép előtt, és azon tűnődtem, vajon miféle érdekes, izgalmas, tanulságos dolgot fogok legközelebb itt közkinccsé tenni okulásotokra. Akkor még nem gondoltam, milyen közel a megoldás, és milyen távol van attól, amit elképzeltem.

Ugyanis most az a helyzet, hogy bőven elmúlt este 11, nekem holnap korán kell kelnem, mégis tágra nyílt szemmel virítok a gép előtt, és néha egy kétméteres bambuszbottal megcsapkodom a plafont, preventíve. Amúgy meg várom a Péter nevű felmentő sereget.

Azon dolgok egyike, amit az itteni lakásban nem annyira szeretek, csak ez otthon valahogy ritkán jutott a eszembe, az a társbérlet valamiféle élővilággal, akik a vékonyka álmennyezet fölött tanyáznak, és időnként szaladgálni támad kedvük. Ma este is. Na, ilyenkor végképp nem vicces lakótárs nélkül, ugyanis én folyton attól félek, hogy az odafent mászkáló egér, patkány, tarajossül vagy mittudoménmi egyszer csak a nagy viháncolásban átszkakjtja a falemezt, és bepottyan a lakásba, ajándékként a padláson feltehetőleg uralkodó évezredes mocsokkal együtt.De ha ezt nem is teszi, aludni akkor sem igazán tudok tőle.

 Úgyhogy most virrasztok. Ki kell valamit találnom majd ezzel a dologgal.... bárkinek valami jó ötlete?

Tadaaaaam!!!

No, bár időnként nem nagyon hittem benne, mégiscsak itt vagyok, mint az ősz, itt vagyok újra. Fura érzés megint ugyanúgy üldögélni a szobában, hallgatni a kinti forgalmat, és izzadni ezerrel, mint a nyári szünet előtt.... alig pár napja vagyok itt, de az otthoni hónapok máris kezdenek álomszerű távolságra kerülni tőlem. Persze nem is csoda, mikor olyan dolgokkal kell foglalatoskodnom, hogy milyen órákat vegyek fel, hova menjek elintézni a tartózkodási engedélyemet, illetve hogyan kerítsek egy olyan lakótársat, akivel hosszabb távon is el fogjuk tudni viselni egymást. De talán csak sorjában.

Otthon lenni nagyon jó volt, hiába, két év az elég sok. Különleges időszak volt ez, örömmel gondolok rá, nem csak a két éve nem látott családagokkal, barátokkal való találkozás miatt, hanem azért is, mert valahogy fura módon az utolsó pár otthoni hetemben olyan emberek kerültek elő, akikkel nemhogy két éve, de három, négy, vagy még több éve nem találkoztam. A rekord egy tizenhárom év szünet utáni találkozó volt, ebből is látszik, milyen öreg vagyok, a fenébe is:)

Aztán volt ám búcsúbulim is, sok kedves emberrel, sok zenével, meghatódással, ahogy kell.

From 2008.09.13_Irka_Firka_concert

Zoli albumában láthattok pár képet a neves eseményről.

Aztán egyszer csak fent ültem a repülőn (brrr...), az út sima volt, de nagyon hosszú, viszont a napkelték mindig gyönyörűek odafentről. Kinéztem az ablakon, és azt kívántam, bárcsak lenne nálam fényképezőgép, de aztán rájöttem, hogy fotón giccsparádé lenne úgyis az egész rózsaszín meg sárga színű felhőkkel, sőt még a gép szárnya is rózsaszín volt....

Velünk vannak az égiek! Az összes pálinkásüveg egyben megérkezett!

És újra itt votunk, az otthoni tizenkét fok után az itteni harminckettőben, plusz a pára, plusz az időeltolódás, juhé. Mivel reggel érkeztünk, az volt a terv, hogy valamilyen furmányos módszerrel megpróbálom ébren tartani magamat estig, hogy hamarabb átálljak az itteni időre. Nos, a furmányos módszer végül egy jelentős adag gulyásleves elkészítése lett, ami persze rögvest idecsalt néhány magyar ízekre sóvárgó, kiéhezett vendéget, valamint azt is megtapasztaltuk, hogy a pálinka a trópusi körülmények között is elképesztő sebességgel tud elpárologni.... legalábbis más magyarázata nem lehet annak, hogy alig öten igen hamar végeztünk egy teljes üveggel, valamint még kábé egy féllel.... a terv bevált, ébren maradtam. Hálás köszönet önzetlen segítőtársaimnak, Péternek, Kennynek, Willnek és Timnek ezért, akik hősiesen vállalták a hirtelen jött gulyásevés és pálinkaivás fáradalmait, egyetlen panasz nélkül. Ilyenek az igaz barátok!:)

Mosogatni már nem volt akkora élmény, meg amúgy is nagyon fura egyedül lenni a lakásban. Egyrészt jó, hogy a magam ura vagyok, másrészt nem annyira buli, hogy nincs kihez szólni, még a gekkók sem kerültek elő, akik régebben itt laktak a falon.  Kéne egy lakótárs, mert egyedül drága a hely, de nagyon nem egyszerű csak úgy összebútorozni valakivel, akit nem is ismerek, főleg így, hogy a szobák közti elválasztás egyetlen vékony falemez, vagyis hangszigetelés az konkrétan zéró. Hát, majd kialakul.

A tartózkodási engedélyem is folyamatban, befizettem a tandíjat, meg az esedékes lakásbérletet, szóval lassan tényleg megérkezem. Az első napok zizije után végre kezdem újra megtalálni a ritmust. Ma este sétáltam egy nagyot az éjszakai piacon, papajás tejet ittam és takoyakit ettem, és kezdtem megint otthonosan érzeni magam. Gondolom, még kell pár hét, hogy újra teljesen itt legyek, de már látom, hogy alakul.

Amúgy a lakás még mindig katasztrofálisan fest. Mielőtt eljöttem, bedobozoltam minden cuccomat, hogy Kenny, aki ideiglenesen beköltözött a szobámba, tudjon hova pakolni. Nos, ezeknek a kipakolása, plusz a magammal hozott alig tonnányi cucc elhelyezése egészen komoly kihívás. Mondjuk egyre kevesebb dobozon kell átugrálnom, de azért még nem problémamentes a dolog. Még pár nap, és okés lesz... na, gondolom addigra fog megérkezni az otthonról feladott csomagocskám, tizenöt kilónyi holmival, és kezdhetem az egészet előről.

Közben persze az iskola is beindul, szóval csak kapkodom a fejem, egyszerre kéne mindent intézni. És még egy csomó emberrel nem találkoztam, szóval nem fogok unatkozni ezután sem, azt hiszem. Megpróbálok majd visszarázódni a többé-kevésbé rendszeres blogírásba is.

Nohát most így elsőre ennyit a helyzetjelentésről, majd még irkálgatok mindenféléket, ahogy alakulnak a dolgok. Ahogy Taipeit ismerem, lesz mit:)

Én legalábbis fogok.
Nem is akárhogy!

Hétfőn, kisebb bonyodalmak után megvettem a repülőjegyet, úgyhogy ha az égiek is úgy akarják, hamarosan otthon leszek.

Elég felfoghatatlan, így két év után, mivel most már Tajvanra is azt szoktam mondani, hogy otthon, szóval most hazamegyek otthonról....hmm.
Lényeg a lényeg, három hónapot fogok Magyarországon "nyaralni" mielőtt visszatérek a következő szemeszter kezdésére. Hogy a blogommal addig mi lesz, azt nem tudom, lehet, hogy azért irkáli fogok bele. Esetleg átváltok angolra, hogy az itteniek is követni tudják, mi újság velem. Majd még kitalálom.

A repülés ugye nem a kedvenc sportom, úgyhogy a húszórás útért kevésbé vagyok oda, de otthon lenni már nagyon jó lesz.

Folyton egy dal jár az eszemben, egy kanadai dalszerző, Geoff Berner műve, annak is főként az első versszaka, amely a repülésről szól, és brilliáns tömörséggel fogalmazza meg a közlekedés eme fajtájához fűződő fenntartásaimat. Ideteszem eredetiben, mert sajnos képtelen vagyok azonosan frappáns magyar fordítást gyártani belőle. Ha valakinek sikerül, kérem, tegye közkinccsé.

"The Lord will let you fly in an aeroplane,
But only for so many times,
The Lord will let you fly in an aeroplane,
But only for so many times, O Lord, Only for so many times.
Because people without wings, In giant metal things,
Were never really meant to fly,
So every time I fly in an aeroplane, I wonder, is this the last time?
O Lord, I wonder, is this the last time?
And then I just put it out of my mind,
Young people, I drink to put it out of my mind. "

Sajnos a zenéje nincs meg, illetve csak egy saját felvételű mp3 fájlom van, ami nem túl jó minőség, úgyhogy kimaradtok a melódia élvezetéből, ami kár, mert igazán remek dal. Én például gyakran énekelem teli torokból, amikor robogóval közlekedem a városban. Általában sikerem van vele.:)

Az úgy volt, hogy több mint egy hónappal ezelőtt a metrón leszólítottak.
Krisztivel és Hannal mentünk esküvői bulira, amikor a metrón odajött hozzánk egy nő, és elkezdett beszélni - kizárólag hozzám, mintha a többiek ott sem lettek volna. Kérdezte, táncos vagyok-e, merthogy neki van egy csoportja akikkel fellépéseket vállalnak, és beszállhatnék. Adott névjegyet is, aztán leszálltunk. Az első gondolatom az volt, hogy felejtős, nem szállok be kétes bulikba, isten tudja, lehet hogy valami csajközvetítő cég, mittudomén. Aztán arra gondoltam, egy kis utánaérdeklődést megér, ami ennyire direktbe sétál be az életembe, azon érdemes elgondolkodni, hogy miért is jön. Ezért írtam egy emilt, hogy kíváncsi vagyok a részletekre, válaszként kaptam egy videót, amin külföldi lányok táncoltak show jelleggel. Úgy gondoltam, adok egy esélyt, és elmentem egy táncpróbára.
A társaság nagyon vegyes, a lányok mindenhonnan vannak, Amerika, Guatemala, India, és jónéhány kelet-európai kolléga, közülük van, aki már öt éve tagja a kis csoportnak. Többségük angoltanár (mi más) de van köztük hozzám hasonló diák is. A már-már profi táncostól a jó alakú, de kevésbé jól mozgóig mindenféle típus akad, vegyes társaság, de kellemesen családias a hangulat.
Szóval beszálltam.
A "főnök", aki leszólított a metrón, Luna, szintén remek táncos, főleg latin stílusban, egyébként énekesként működik, és nem mellesleg szervezi a fellépéseket a tánccsoportnak, meg a többi produkciónak akikkel kapcsolatban áll. Már az első találkozáskor kérdezte, hogy tudok-e énekelni, amire a tánccal kapcsolatos válaszomnál jóval határozottabban mondtam az igent.
Aztán egyik nap hívott, hogy van egy éneklős munka, érdekel-e. Mondtam, hogy persze, mit kéne csinálni. Rock? Még hogy vállalom-e? Ezer örömmel! Már ha meg tudom csinálni!

Ebből lett az, hogy tegnap este motoros macának öltözve ráztam magam a színpadon a Taipei 101 tövében a Harley-Davidson nyitóbuliján.

Izgalmas kihívás volt, több szempontból is.
A stílust bár imádom, de nem sokat énekeltem eddig, talán nem is igazán az én hangomnak való. Aztán a nagy színpad, technika, az is mind szokatlan, mégiscsak kocsmában énekeltem az elmúlt pár évben.:) Nagyjából ismeretlen zenésztársak, és az eddigi legnépesebb közönség.....szóval a kihívás adva volt, és a tízcentis tűsarok már csak a hab volt a tortán.

Azért mikor odaértem a soundcheck előtt, és megláttam a színpadot, bizony kicsit megremegtek a lábaim.















Itt viszont nem kellett olyasmiktől tartanom, hogy nem működik a mikrofon, vagy hogy nem fogom hallani magam a kontoll-hangfalon, a technika ugyanis nagyon profi volt.

Minden izgalmam és gyomorgörcsöm ellenére a show jól sikerült, bár sajnos az eső miatt kevesebbet játszottunk a tervezettnél. Mondanom sem kell, a korai befejezés után kb. tíz perccel elállt......


















Sajnos kevés képem van a buliról (klikk a képre a többiért), a fotógép, amit Krisztitől loptam kölcsön és Will kezébe nyomtam, sajnos lemerült a móka felénél. Majd megpróbálok szerezni felvételeket máshonnan, úgyis szép számmal láttam fotógépeket meg kamerákat. Ha találok valamit, feltétlenül megosztom veletek!

Az egyik hátulütője az itteni életnek az, hogy az emberek jönnek-mennek. Igen, néha ez az előnye is, de amikor olyan emberektől kell elköszönni, akiket szeretünk, az sosem vidám. Ilyenkor jönnek a búcsúbulik, hogy csakazértis mulassunk együtt még egy jót.
Igaz, ez a mostani még csak amolyan elő-búcsúparti volt, tekinthetjük bemelegítésnek.
Bulizós kis csapatunk oszlopos tagja, Kriszti (nem a lakótársam, hanem egy másik Kriszti) készül visszatérni Kanadába Istvánnal együtt. Mivel egy hirtelen elhatározással korábbra hozták az utazás időpontját, az elő-búcsúbuli kicsit légbőlkapottan indult, de persze így is jól sikerült.
Sörözéssel kezdtük egy helyen, amit sikerült megutálni, nagy, zajos, és pocsék a kínálat. Talán ezért is döntöttünk úgy, hogy lelépünk, mármint a női szakasz, ha már egyszer az a ritka alkalom adódott, hogy öten összejöttünk. Szóval a férfikat hátrahagyva (nekik láthatóan megfelelt a sörözős-dumálós verzió) elmentünk a Roxyba.


Én még eléggé küzdöttem az égés nyomaival, hólyagok a bőrömön, hámlás, sebes száj, épp ezért is semmilyen smink vagy különösebb kiöltözés nem játszott nekem aznap este, eredetileg én is csak nyugis estét terveztem, de persze a táncikálásnak nem tudtam ellenállni.
Elég érdekes látvány lehettünk, öt őrült magyar nőszemély táncol együtt, nagyon jól éreztük magunkat. Egyben az is bizonyítást nyert, hogy nincs ronda nő csak kevés alkohol, mert a teljesen hétköznapi cuccommal, enyhén leprásnak kinézően foszló bőrömmel, és heges számmal együtt is akadtak rajongóim. Persze mindannyiunknak, de én voltam a legszebb, az tuti.:DDD
Nagyjából hajnali kettőig roptuk, én még tovább is bírtam volna, de így is nagyon jó volt. Úgyhogy a következő buli már egyértelmű, mikor Krisztiék visszajönnek a pár hetes utazásból, lesz egy estéjük itt mielőtt indulnak vissza Kanadába. Na, az még egy érdekes este lesz azt hiszem.
Majd tudósítok!

Pár hete voltunk egy érdekes programon, "Selyemút bazár" néven. Volt színpad igen kellemes zenékkel, meg sátrak közel-keleti kultúrával, meg persze ételekkel. Krisztivel kimentünk megnézni, élveztük a zenét, a giroszt, meg a zseniális tejberizst, amit épp pár nappal korábban keztem hiányolni. Voltak fotósok is, és hát a két külföldi csajsziról is készült pár kép.Ebből az egyiket egy blogon láttuk viszont, ami alighanem egy fotósé.
A blog itt tekinthető meg:
www.tonylee.idv.tw/tony/mylog/image/2008/0329/
Igaz, kínaiul van, de a képek szépek.

És íme az a bizonyos fotó is, szerintem egész jó lett, bár a szemeim kissé furák:







































A kép alatt a következő szöveg olvasható kínaiul:
"Tudjátok, hogy nagyon szeretek széplányokat fotózni, és ezeket a külföldi lányokat látva persze hogy nem bírtam kihagyni a lehetőséget... ők pedig nagylelkűen hagyták magukat lefotózni! De ez a bátorságom sajnos csak a külföldiekkel szemben van meg, pedig láttam itt sok szép tajvani lányt is, de őket nem mertem megkérdezni."

Ez már a harmadik évem Tajvanon (atyaég!), de csak idén érett meg bennem az elhatározás, hogy el kéne menni az évente megrendezett Spring Scream nevű fesztiválra. Ebben nagy motiváció volt az is, hogy most már ismerünk jónéhány zenészt és zenkart is, így pláne jó mókának tűnt. Nem is beszélve arról, hogy a héten Taipeiben 16-19 fok, eső, eső, eső, közben néztem a neten, hogy Kentingben, ahol a fesztivál is van, 30 fok, napsütés. Mi ez, ha nem motiváció?
Persze mire elszántuk magunkat Krisztivel, hogy akkor megyünk, már nem lehetett neten szállást találni a környéken. Végül Will mentett meg minket (lassan nemhivatalos őrangyalunk lesz, a múltkor székekkel ajándékozta meg szerény háztartásunkat), és kölcsönadta a sátrát. A fesztivál péntektől vasárnapig tartott, mivel ez a péntek egy hagyományos kínai ünnep, a sírok lesöprésének napja.
(Ilyenkor mindenki hazautazik a "családi fészekbe", ez is egy ilyen összejövős ünnep, nem annyira mint a holdújév, de azért nagyon fontos esemény. Ennek volt köszönhető annak idején Kínában, hogy Péterrel 24 órát ültünk a vonat "fapados" kocsijában Kanton és Shanghai között, mert máshova nem volt már jegy, és így is kb. kétszerannyi ember volt a vonaton, mint ülőhely....kalandos út volt, csak annyit mondok, hogy lehányták a hátizsákomat...)

Szóval mi úgy terveztük, hogy a hosszú utat nem egyben tesszük meg, hanem csütörtök este lemegyünk Kaohsiungig, megalszunk Zolinál (és elkunyeráljuk a zászlóját a sátorra), és péntek reggel, lehetőleg a tömeget megelőzve utazunk tovább a sziget déli csücskéhez. Mint kiderült, ebből a "tömeget megelőzve" kitétel erős naivitásnak bizonyult.

Csütörtökön még vásároltunk, készülődtünk, végül este hét körül indultunk neki. Aggasztó jel volt, hogy a gyorsvasút honlapja többnyire nem működött, aztán mikor igen, akkor sem lehetett már helyjegyet foglalni. Azért nekivágtunk, lesz, ami lesz.
A gyorsvasút szerelvényén négy kocsi van ami nem helyjegyes, hanem aki kapja-marja alapon vehető igénybe, no ide vettünk jegyet, és feltuszkoltuk magunkat a leghamarabb induló vonatra. Ez azt jelentette, hogy a kb. hétezer forintos jegyünkért ülhettünk a csomagokon a vécé előtti keskeny folyosón. Igaz, így is kevesebb, mint két óra alatt jutottunk le Kaohsiungba (több mint 300 km), de azért elég bosszantó volt. Kipróbáltuk a vadonatúj kaohsiungi metrót is, ami további tömegnyomort jelentett, mivel a metró még ingyenes (gyakorlatilag próbajárat), viszont csak két kocsis szerelvények járnak, kb. tízpercenként, elképzelhető, hogy mi megy ott. Sebaj, azért bejutottunk vele a belvárosba, onnan feltaxiztunk a hegyre, és megaludtunk Zolinál. Szinte zavaró volt a csend a tajpeji lakás után.:)
De reggel arra kelni, hogy ragyog a nap a tengeren, hát az valami fantasztikus, főleg úgy, hogy a fővárost szakadó esőben hagytuk el. Zoli nagyon rendes volt, és lefuvarozott minket meg a nagy batyuinkat a hegyről, és nekiláttunk az út második felének. Tévedtem a tömeggel kapcsolatban, a Kenting felé menő buszok ugyan 10-15 percenként jártak, mégis vagy fél órát kellett várnunk, hogy feljussunk egyre. Három óra zötykölődés után megérkeztünk Hengchunba, ahol átszálltunk még egyszer, aztán már meg is érkeztünk a legeslegdélebbi csücsökre, az Erluanbi parkhoz.
Akárhányszor járok erre, mindig lenyűgöz a vidék.
Ahogy az út mellett balról egyre közelebb jönnek a  hegyek, jobbról meg a tenger, míg végül az út csak egy keskeny sáv balra a zöld, jobbra a kék tömeg között... és napsütés ezerrel, időnként homokos partsávok, az ember méregdrága utazási irodák katalógusaiban lát ilyen színeket, és akkor is azt gondolja, hogy csak felturbózták a képet..de nem, ez tényleg ilyen nagyon kék, meg nagyon zöld, hihetetlen. Mire megérkeztünk a parkhoz, már teljes extázisban voltunk a látványtól. Maga a park is gyönyörű, nagy dimbes-dombos terület (okosan a kemping a legtávolabbi csücsökben, hadd másszunk hegyet három tonna cuccal), rajta elszórva a színpadok, a domb tetején világítótorony, szétnézve majdnem minden irányba tenger, illetve Kelet felé az már a Csendes-óceán.....


(az albumhoz klikk a képre)

Az elején nem volt sok időnk gyönyörködni, jegyvásárlás, cipekedés, sátorverés, matracfújás stb. volt a program. Meg persze a zászló kitűzése, ami már csak azért is hasznos, mert így könnyű megtalálni a sátrat.















Mikor megérkeztünk, már szólt a zene, így amint befejeztük a megérkezési procedúrát, rögvest indultunk körülnézni. Sajnos aznap este nem voltunk elájulva a zenei kínálattól. Viszont már találkoztunk ismerősökkel, meg ismerősök ismerőseivel.
Kicsit azt vártuk, hogy olyan lesz az egész buli, mint a Sziget, és hát van is hasonlóság (ez is sziget, hehe), de azért ez valahogy egy kisebb rendezvény, például nincsenek sztárzenekarok, még helyiek sem, nemhogy nemzetköziek. Azért a hangulat kellemes volt, bár nekem életem egyik legrosszabb éjszakája volt a pénteki, mert nem bírtam aludni a zajtól úgy hajnali háromig, amikor már fizikailag rosszul voltam a kimerültségtől. Nekem felfoghatatlan, hogy hogyan lehet aludni úgy, hogy az ember sátrától húsz méterre egy kocsiból metálzene szól, tíz méterre filmvetítés van, három méterre pedig dobolnak....lehet hogy az alkoholezrelék a dolog nyitja, nem tudom.
Végül aludtam vagy öt órát. azt sem túl jól, miközben azt fontolgattam, hogy másnap hazamegyek. Végül persze nem tettem. Szombaton spontán tengerpart-látogatásra mentünk Charles-szal, és holland barátjával, aki kocsival volt, így el tudtunk menni a távolabbi, de kellemesebb Jialeshui-nál levő partszakaszra.
Ráadásul az már a sziget keleti oldala, vagyis az óceán....
A part valóban gyönyörű volt, így amint megérkeztünk, Krisztivel már ugrottunk is a vízbe, és nevettünk a kopaszokon, akik még jódarabig a parton piszmogtak. Mint kiderült, napolajjal kenegették magukat, és mint kiderült, nekik volt igazuk....


Akadt egy kis gin-sprite is, úgyhogy egészen paradicsomi helyzetben éreztük magunkat. Sajnos kicsit túlságosan is belefeledkeztünk a mókába, és nem figyeltünk arra, hogy nem kéne ilyen lazán heverészni a napon dél körül, még habfehéren....

Délután már kezdtem érezni, hogy gáz van, estére pedig rosszul is lettem, rázott a hideg, és émelyegtem. Persze akkor voltak a legjobb koncertek, én meg nemhogy táncolni nem tudtam, de volt hogy vissza kellett mennem a sátorba ledőlni. Remek.
Az idei fesztivál érdekessége a fura vízumhelyzet volt.
A jelentkező zenekarok tagjainak ugyanis fellépési engedélyért kellett folyamodniuk, amit elméletileg a hivatásos zenészek kaphatnak meg. Ez azt jelenti, hogy az itt élő külföldiek kérelmét, akiknek többsége angoltanár, többnyire elutasították. Engedély nélkül fellépni viszont törvényellenes, vagyis akit elkapnak, azt tutira kitoloncolják a vízummal kapcsolatos szabályok megsértése miatt. Elég nagy volt a felháborodás emiatt, mert ezzel szinte minden külföldi zenekar fellépése lehetetlenné vált, sokan le is mondták a dolgot. A Muddy Basin Ramblers például meg sem pályázta az engedélyt, úgy döntöttek, hogy nekik nem éri meg a macera.
Végül több zenekar is vette a bátorságot, és fellépett engedély nélkül. Ez azzal járt, hogy amikor ellenőrzés közeledett, akkor szám közepén letették a hangszereket és iszkoltak a színpadról... valamint az esetleges videofelvételek esetére többen álruhákat vettek, ez mondjuk gyakran kifejezetten emelte a hangulatot.
A Public radio például nemcsak remekül nézett ki az "álruhában", de fantasztikus volt a szövegük is, ugyanis minden szám előtt-után elmondták, hogy ők a panamai AM-FM zenekar, akik a tragikus légibalesetben odaveszett Public Radio zenekar rajongói, ezért az ő számaikat játszák, és angolul is csak azért beszélnek, hogy a közönséget tanítsák....

Én meg csak ültem a füvön és cidriztem....nagyon sajnálom, hogy zeneileg pont a legjobb részt hagytam ki. Másnap aztán kezdődött a komolyabb szevedés, fájt mindenünk, majd szétszakadt a bőrünk, a ruhát is alig tűrtük meg magunkon. És így kellett nekivágni a hazaútnak. Próbáltunk beférni valakinek az autójába, de sajnos mindenki tele volt, így kénytelenek voltunk újfent tömegközlekedni. Az égett vállal történő zsákcipelés örömeiről inkább nem írnék, csak annyit mondok, hogy én is végig káromkodtam, pedig igazán nem szokásom. Persze nem ment semmi egyszerűen, a busz lerobbant alattunk, a gyorsvasúton megint nem volt helyjegy, igaz, ezúttal sikerült ülőhelyet szereznünk. Mikor végre hazaértünk, az első lendülettel lehajigáltuk magunkról a ruhát, és vastag testápolóréteg alatt álldigáltunk a ventillátor előtt, mert úgy még nagyjából elviselhető volt az élet.
Azóta hullámzóan vagyunk, hétfőn én voltam jobban, mentem is könyvtárba, Kriszti szegény meg nyögött itthon, aztán tegnap én nem bírtam menni sehova, mert hőemelkedésem lett, és elkezdett kidurranni a szám, úgy festettem, mint egy kezdő pornósztár az első ajakfeltöltése után....nos, mára inkább horrrorfilm szereplője lehetnék, mert kezdenek pici sárga hólyagok burjánzani a számon, ami még mindig kétszerese a normál méretnek. De hát így jár, aki ennyire bamba..ráadásul pár évvel ezelőtt már sikerült hasonlóan leégnem, igaz nem ennyire durván, de az is Tajvanon volt, április első napjaiban, az óceán mellett....nem tanulok én semmiből.

Viszont azóta tudom, miért ez a neve a fesztiválnak, mert a hétvége óta ha bármi hozzáér a bőrömhöz, bizony üvöltök.....

Ennek ellenére azt gondolom, hogy jó buli volt, és örülök, hogy lementünk, de ezt a mostani mókát nem kívánom senkinek. Ráadásul épp kezdtem megbékélni a bőrömmel, hogy helyenként már nem vörös, hanem szép barna, erre tegnap elkezdett hámlani a szép barna a homlokomról, alatta meg ragyogó rózsaszín....










Na, ezt a képet csak kicsiben teszem ki, de azt hiszem a szám mérete jól látszik így is, a részleteket meg inkább ne is lássátok. Majd beszámolok a horrorsztori folytatásáról is, addig drukkoljatok, hogy minél hamarabb visszanyerjem emebri külsőmet...

Már majdnem egy hónapja itt laktunk, mikor végre sor került rá. Igazából Taizhongban annyira belelkesedtünk a közös főzőcskézésbe, hogy nem bírtuk abbahagyni, így nem sokkal később, igaz szerényebb méretekben, de megismételtük a produkciót. Már csak azért is, mert nem minden barátunk tudott eljönni tizenötödikén, és őket sem hagyhattuk ki a jóból. Különben is, végre van konyha, és lehet főzni!!!!
Elég spontán módon alakult ki a buli, ha jól emlékszem egy vagy két nappal előtte találtuk ki a dolgot, így nem sok idő volt szervezésre. Ettől függetlenül (vagy tán épp ezért) jól sült el a dolog. Zoli találó meglátása szerint már azért megérte a dolog, mert végre egyszer rendesen kitakarítottunk. Na igen, ha van miért, ugye....:)




















Az olyan apróságok, minthogy nincsenek székeink, meg asztalunk is csak egy kicsi, senkit nem zavart, jól elüldögéltünk a földön. Volt közös főzőcske (mindenki nagyon lelkesen segített!), cigánykártya-vetés, és persze sok bor.....
A menü a karácsonyi bulin már jól szerepelt aszalt szilvás csirkemell-tekercs volt tejfölös uborkasalátával és krumplipürével. Nem egy tradicionális magyar fogás, de gyorsan elkészül és finom.






















További képeket szokás szerint a fotóra kattintva találhattok.

Már régóta terveztük, hogy megismételjük a karácsonyi főzősbulit Márknál Taizhongban, és ezúttal hívunk mindenféle egyéb nemzetiségű barátokat is. Némi időpont-tologatás után végül épp nemzeti ünnepünkre sikerült fixálni az eseményt, persze akármikor is lett volna, úgyis találunk apropót az ünneplésre, értsd, ivásra.
A legelszántabbak már pénteken este megkezdték a bulit, mi szombaton kora délután érkeztünk Willel, aki már korábban is lelkesedett a magyar kultúráért, különös tekintettel az ételekre.
Eleve nagyon jó volt újra találkozni az egész bagázzsal, meg persze folyamatosan magyarul beszélni. Kicsit furán is éreztem magam néha, mert már elszoktam attól, hogy ha valakivel magyarul beszélek, akkor esetleg rajta kívül más is megértheti. Izgalmas lesz majd így hazamenni....:)
















Nyitásként persze pálinka, meg volt paprikáskrumpli is, a bevásárlás csak ezután következett. Jól felpakoltunk a gulyáshoz meg a gombapörkölthöz, hazacipeltük, aztán jöhetett még egy kis pálinka a főzés előtt. Utána pedig munkához láttunk.



















Nekünk Zolival még tartott a hét hét húsmentes időszak, izgalmas volt úgy főznia gulyást, hogy nem kóstolom meg. Illat után tájékozódtam, illetve a számos lelkes önkéntes segítségével, akik szorgalmasan kóstolgattak, és mondták hogy mi kell még. Ilyen összmunka után igazán nem csoda, hogy a leves remekül sikerült, és bár menet közben az egy lábosból háromra duzzadt, végül az utolsó cseppig elfogyott.















Ezen a képen Dave Chen (tudjátok, Muddy Basin Ramblers) meri magának talán a harmadik adagot... nagyon örülök hogy ő is el tudott jönni! Úgy tűnik, a gulyás neki is bejött!
Miután a gulyás elkészült és elfogyott, nekiláttunk a gombapörköltnek, hogy a néhány vega is ehessen végre, velem együtt. Igaz, hogy hagyma nem maradt már, és éjfél lett mire elkészültünk, vagy talán épp ezért, de annak is nagy sikere volt, már csak a tejföl miatt is. Utána még volt zenehallgatás meg némi táncikálás is, csak úgy lazán. Meg persze Edda és egyebek kórusban éneklése, a nemmagyar vendégek derültségére, akik a szöveg értése nélkül is jól mulattak. Én addigra meglehetősen elpilledtem, így sajnos már nem volt túl sok erőm dalolni, mikor felmentünk a tetőre és Dave elővarázsolta a gitárját.




Viszonylag hamar ledőltem aludni, a többiek még sokáig beszélgettek. Reggel viszont még kitartott a hangulat, főleg, amikor nekiláttunk, hogy elosszuk magunk között a Már konyhájában még fellelhető fűszereket, satöbbit, mivel ő akkor már javában készülődött haza, és nem tervezte, hogy piros aranyat, maci kávét, vagy betűtésztát vigyen haza, mi viszont lelkesen csaptunk le ezekre a kincsekre.
Mindent összevetve nagyon jó buli volt, nagyon örülök, hogy összehoztuk. Kár, hogy Márk hazament, igazán nagyszerű házigazdánk volt mindkét alkalommal. Remélem, ha más nem, hát majd otthon össze tudunk majd jönni néha kicsit főzőcskézni.




















(katt a képekre Zoli albumához)

Mindenkinek köszi!:)

Az utóbbi időben kétszer is színpadra kerültem, és egyiknek sem volt köze az énekléshez. (Pedig hogy hiányzik már....!!!!)
Az első még a holdújév elején volt, a tánccsoportommal léptünk fel egy bevásárlóközpontban. Ez volt az első táncos produkcióm, katasztrofális is lett, több ok miatt.
Az egyik, elég egyértelműen a lelkiállapotom volt, lásd előző poszt, szóval még nem voltam igazán táncikálós hangulatban, viszont a csoportot sem lehetett cserbenhagyni azzal, hogy én nem megyek.
A másik, hogy nagyon elégedetlen voltam a felkészülésünkkel. Kétszer próbáltunk együtt (csak ezért lebumliztam kétszer Xinzhuba), ami egy hagyományos táncos mókához sem lenne túl sok, a miénk ráadásul improvizatív stílus, vagyis a vezető csinálja ami eszébe jut, a többiek meg mennek utána. Ez eddig még oké is lenne, de. A lassú résznél 9/8-os zenénk volt, amire viszont rendes nyolcakat táncoltunk, ami persze némi billegést okozott a tempóban. A fura, hogy ez rajtam kívül láthatóan senkit sem zavart. A gyors résznél meg a vezetőnk mindig elsiette a tempót, nekünk meg persze vele kellett sietnünk, ami nem volt egyszerű mutatvány.
Ráadásul, mivel nekem semmilyen fellépő hacukám nincs, ezért a többiektől kaptam szoknyát, csingilingit, sminket, mindent, és abban a lila-rózsaszín színvilágban valahogy nem igazán találtam magam, a hajamba tűzdelt művirágokról nem is beszélve, és ez sem sokat segített a közérzetemen.
Érthető módon nem voltam igazán ellazult és könnyed a fellépésen. Közben is éreztem, hogy nem vagyok az igazi, de utána látva a fotókat, még egyértelműbb lett a dolog. Ha ezek után van merszetek, Zolinál láthattok pár képet a buliról.





















Ezek után nem vagyok róla meggyőződve, hogy máskor is hívnak majd fellépni. Pedig ennél biztosan jobban menne...:))

Szerencsére a másik fellépés kellemesebb emlék marad.
Zoli noszogatására megkerestük a tajpeji daoyin iskolát, tetszett amit láttunk, és becsatlakoztunk, hogy amennyire lehet, folytassuk amit Zou bácsitól elkezdtünk tanulni. Sok dolog máshogy megy itt, mint ahogy mi tudtuk, de összességében igen szimpatikus, és persze hatékony. Bár a haladó csoportba akartak tenni minket, mi kis tűnődés után úgy döntöttünk, mégis inkább az alapoktól kezdjük, és valóban, így is bőven van mit tanulni.
Talán két hete volt, hogy elkezdtük az órákat, mikor szóltak, hogy lesz a szervezet évi rendes találkozója, ahol bemutatót is tartanak majd, és hogy ugye megyünk mi is bemutatni. Bevállaltuk, gondoltuk, miért is ne kalimpálhatnánk a többi kezdővel együtt a színpadon. Ebből végül az lett, hogy a mi csoportunkban a sok szemérmes ember mind nem kívánt csatlakozni, úgyhogy végül hárman maradtunk. Egy másik kezdő csoport ülő gyakorlatokat csinált elöl, a mi feladatunk az volt, hogy hátul állva mutassunk be néhány lazító gyakorlatot. Nem nagy dolog, öt perc, zenére. Aztán a tanár bácsink a bemutató előtti utolsó órán mondta nekem, hogy akkor majd én vezetem kis csoportunkat, és próbáljam jól időzíteni a váltásokat, hogy kijöjjön az öt perc. Hát akkor azért kicsit megijedtem.
Hazahoztuk a cédét, és gyakoroltunk. Mondanom sem kell, baromira izgultam. A vicces az volt, hogy a rendezvényen mindenki nagyon kedvesen és segítőkészen próbált eligazítani minket, és többen is próbáltak a vendégek számára fenntartott helyekhez terelgetni minket, aztán persze volt nagy megdöbbenés, mikor mondtuk, hogy nemhogy nem vendégek vagyunk, de még a bemutatón is részt veszünk. Alighanem mi vagyunk a szervezet első külföldi tagjai, mindenesetre hamarosan mindenki tudta, hogy mi is fellépünk majd. Aztán mikor valóban ránk került a sor, és mentünk elfoglalni a helyünket a színpadon, megdöbbenve hallottam a bemondó hölgyet, amint felhívja a kedves egybegyűltek figyelmét a kezdő csoport két magyar tagjára, mesélve rólunk ezt-azt, például hogy milyen remekül beszélünk kínaiul. Hmmm, azért erről megkérdezhettek volna minket előre, de hát így jártunk, mi lettünk a különlegesség aznapra. Adtunk az országimázsnak!
Szerencsére élesben is sikerült megtartani a begyakorolt tempót, így egész jól kijöttünk a zenére, aminek nagyon örültem. Meg annak is, hogy túlvagyunk rajta, mert azért csak nagyon izgultam.:))
Itt láthattok pár képet a nevezetes eseményről:

















Azért jó lenne most már énekelni is valahol, valamikor....

Régóta nem írtam, oka van sajnos.

Megpróbálom elmondani, bár ennyi idő után is nehéz.

 

Régóta terveztem, hogy írok egy hosszabb bejegyzést Zou bácsiról, a „Tajvani papámról”, aki valóban lányaként kezel, aki olyan sokat segített nekem a ferde gerincemmel, és akitől annyi mindent tanulunk Zolival. Meg kellett volna írnom már régebben. Amikor még nem kellett múlt időt használnom.....

 

Igen, szóval volt születésnapom is, valamikor régen, még egy másik életben, január elején, és volt egy szülinapi vacsorám bábeli hangulatban, vagy ötféle nyelven beszélve, ami olyan jól sikerült, hogy két nap múlva meg is ismételtük. Néhány képet láthattok róla az albumomban:

Aztán volt egy sűrűbb időszak, közeledett a szemeszter vége, beadandó dolgozatok, miegyéb, fáradt voltam és nyűgös, és Kaohsiungba is régen látogattam le, pedig nem jó hírek érkeztek onnan.

Talán csak nem akartam meghallani....

 

Aztán azon a hétfői napon csörgött a telefonom, és azt már nem lehetett nem hallanom, mikor Zou bácsi lánya elakadó hangon mondja nekem, hogy a „Papa” elment...

Leírhatatlan, amit akkor éreztem.

Az első sokk, és néhány gyors telefon után már úton is voltam Kaohsiung felé, igyekezve nem bőgni a vonaton, és folyamatosan azt érezve, hogy most már a francnak sietek, jöttem volna egy héttel előbb...

De azért mentem, mert nem lehetett nem menni. Pedig akkor még nem is tudtam, mi vár ránk. A gyorsvasút állomásán Zoli várt rám, nem sokkal jobb bőrben mint én. Ő addigra már volt a családnál is, segített nekik amit lehetett. És mentünk.

Az öreget az éjszakai munkából hazatérő felesége találta meg kora reggel. Mire én megérkeztem, már átvitték egy ravatalozó-félébe, és felállították előtte az ilyenkor szokásos oltárt, buddhaszobrokkal, virággal, füstölővel. Ide jöttünk ki mi is.

 

Ahhoz képest, hogy sinológus volnék, nem sok fogalmam volt róla, hogy mennek a dolgok ilyenkor. Hát, nagyon máshogy mint nálunk.

A buddhista kínaiak hisznek benne, hogy a lélek ilyenkor még a test közelében marad, ezért úgy beszélnek a testhez, mintha még élne. A másik, számunkra szokatlan dolog, hogy ilyenkor még meg lehet nézni, el lehet köszönni tőle. Nekem az egyik legmegrázóbb pillanat az volt, amikor a lánya, mikor bevezetett minket a sárga függöny mögé, ahol ott feküdt az öreg egy lepel alatt, szinte hétköznapi hangon kiáltott be előtte: „Papa! Eszterék jöttek meglátogatni téged!”

Aztán beléptünk, én őrültmód szorongattam Zoli kezét, és nem tudtam, képes leszek-e arra, ami jön, de úgy éreztem, ha nem teszem meg, nagyon bánni fogom. Ezért nagy levegőt vettem, és megnéztem. Igazából mondtam is volna dolgokat, de nem nagyon bírtam megszólalni, ezért csak belül gondoltam végig amit akartam, bízom benne, hogy így is tudja, ha tényleg ott volt.

Még aznap megvolt a koporsóba helyezés szertartása is, megengedték, hogy részt vegyünk rajta, holott ez igazából a családnak szól. Volt sok füstölőgyújtás, szútraolvasás, közben a szakemberek hátul felöltöztették a testet új ruhába, majd mindannyian bementünk hozzá. Ilyenkor elméletileg nem szabad sírni, mert ha a lélek azt látja, hogy szomorkodunk utána, akkor esetleg itt marad, és nem tudja elhagyni ezt a világot, de nekem sajnos nem nagyon sikerült visszafogni a könnyeimet. Újra elköszöntünk tőle, és megköszöntük neki mindazt amit kaptunk tőle. A koporsóba került mellé néhány a kedvenc ruháiból, szellempénzből hajtogatott lótuszok, majd kimentünk, és újabb füstölőket gyújtottunk, amíg lezárták a koporsót. Mire mindennek vége lett, már késő este volt.Most találkoztunk először az öreg fiaival, akikről pedig annyit hallotunk már.Elmondták, hogy a család most negyvenkilenc napon át vegetáriánus lesz, így segítve a lelket, hogy el tudja hagyni a világot, így mi is csatlakoztunk ehhez.

 

Hullafáradtan értünk haza, mégis nagyon nehéz volt elaludni...

Másnap is kimentünk a ravatalhoz. Ilyenkor a család egész nap ott van kint, napi háromszor ételt visznek a léleknek, reggel-este odateszik a törülközőjét-fogkeféjét, hogy „mosakodhasson”, és nem utolsósorban fogadják a barátokat, ismerősöket, akik jönnek elköszönni. Mivel folyamatosan ott kellett lenniük, így mi segítettünk, hogy az épp folyamatban levő költözést be tudják fejezni. A nagyjából már kirámolt lakásban kellett összepakolnunk a maradékot, és a költöztetőkkel átvitetni a hűtőt, mosógépet, ilyesmit.

Hát nem volt könnyű újra ott lenni azok között a falak között.... az üres ágy látványa percekre elnémított mindkettőnket....   aztán nekiláttunk a munkának, és jó volt tenni valamit, valamit, amivel neki segítettünk, még ha csak közvetve is. De hiszem, hogy számított a segítségünkre, és tudta, hogy megtesszük majd, amit lehet.

 

A költöztetők könnyed öt órás csúszással érkeztek, viszont utána elég gyorsan sikerült az átpakolás, igaz így is este lett, mire végeztünk.

Másnap én visszajöttem Taipeibe, egyrészt, hogy nekilássak a lakáskeresésnek (a bérleti szerződésem február végéig szólt, és nem szándékoztam maradni), mert közeledett a holdújév, amikor megáll az élet, utána meg már alig két hét, és vége a hónapnak. Másrészt pedig úgy éreztem, nem bírok ott maradni abban a városban, aminek minden utcasarka rá emlékeztet, vissza kell jönnöm kicsit, behúzódni a vackomra és nyalogatni a sebeimet....aztán pár napra rá úgyis újra ott lesz a helyem, a hamvasztáson.

 

Persze Taipeiben sem volt sokkal könnyebb, az emlékektől nem lehet szabadulni. A lakáskereséssel sem jártam sikerrel, maradt minden az utolsó hetekre. De ez sem izgatott különösebben.

 

Aztán visszamentem, és eljött a napja a végső búcsúnak. Ez is egy hosszadalmas szertartás volt, ahol a koporsót átkísértük a hamvasztóhoz, majd a lélektáblát hazaszállítottuk az új lakásba, ott elhelyeztük, majd mire ezzel megvoltunk, a hamvasztás is lezajlott, mehettünk a hamvakért. Pontosabban a csontokért, mert itt így szokás, elég sokkoló is volt nekem, mikor egy fémtálcán kihozták a maradványokat, köztük többcentis, felismerhető csontdarabokat is. Azért csinálják így, mert ilyenkor a hozzátartozók jelképesen segítenek a hamvaknak elfoglalni az „új lakóhelyet”, ami azt jelenti, hogy sorjában mindenki átrak pár csontdarabot a tálcáról az urnába (evőpálcikával.....). Miután minden belekerült, az urnát lezárták, és elvittük egy buddhista halottas helyre, nem tudom, mi a neve az ilyennek. Egy hatalmas épület, minden emeletén polcok sora, kicsit olyan mint egy óriási csomagmegőrző, csak persze sokkal ünnepélyesebb. Itt kapott az urna egy szekrénykét, szemben egy buddha-szoborral. Elhelyeztük, a megfelelő imákkal kísérve, majd egyszerre csak vége lett az egésznek. Még közösen  megebédeltünk, aztán ment ki-ki haza...

 

Ott voltunk, láttuk, részt vettünk benne. És mégis: felfoghatatlan, értehetetlen, és legfőképp: elfogadhatatlan.

 

Légüres térben teltek a napok, próbálva nem gondolkodni, hátha akkor kevésbé fáj. Főleg a „mi lett volna, ha...” típusú önmarcangolás kerülendő ilyenkor lehetőség szerint, mert segíteni nem segít, viszont pokolian fáj.Aztán egy idő múlva az ember azt hiszi, hogy túlvan rajta, hogy megszokta, elfogadta....aztán egyszer csak észreveszem, hogy jelen időben beszélek róla....

Persze az élet nem áll meg, elmúlt a holdújév, visszajöttem, lakást kerestünk, találtunk, költöztünk, indult az új félév, döcög a szekér. Mégis, a világ sosem lesz már ugyanolyan....

 

 

Az sms tömör műfaj, nemigazán könnyű maradandót, vagy akár csak különlegeset alkotni benne. Mégis, vannak olyan ragyogó személyiségek, akik képesek egy ilyen egyszerű kommunikációs tranzakcióban is megcsillantani egyéniségük  legmélyebb lényegét. 
Nos, egy ilyen nem mindennapi gyöngyszemmel ajándékozott meg egy kedves ismerős, úgy érzem, önzés lenne részemről, ha ezt a kincset nem osztanám meg veletek.
Ehhez egy kicsit mesélnem kell az előzményekről.

Emlékeztek még a blues bash-re, ahol olyan jól éreztem magam?
Meg arra, hogy meséltem valami őrült amerikai fószerről? Jake-nek hívják, és most kicsit többet megosztok az élményből, amit a vele való találkozás jelentett, csak hogy jobban átérezzétek majd az irodalmi mélységeket később.
Szóval úgy találkoztunk, hogy én Garyt, a félbrit-félír haveromat vártam a metrónál, amikor felbukkant egy fehér arc. Mivel a világ végén voltunk, esélyesnek tűnt, hogy aki külföldi, és erre jár, az szintén a blues bash-re igyekszik. Ahogy sejthető volt, megszólított, és kérdezte, hogy hogy jut el a koncertre, én meg nagylelkűen felajánlottam, hogy várjon velem együtt egy kicsit, és akkor a többiekkel együtt őt is elkalauzolom oda. Beszélgetni kezdtünk, ekkor még csak viselhetően tűnt lököttnek az ipse, 40-50 körüli, magas, vékony pacák, ami nagyon fura rajta az a szája, valahogy féloldalasan beszél, ami nem segít sokat az érthetőségén, főleg, hogy erőteljesen amerikai angolt beszél, és nem fukarkodik a szlenggel.
Természetesen angoltanárként funkcionál.
Megpróbálta kitalálni az akcentusomból, hogy honnan vagyok, nem sikerült, pedig az össze európai országot felsorolta, ami az eszébe jutott, hát, kis hazánk nem voltt közte. De mikor megmondtam, legalább tudta, vagy legalábbis úgy bólogatott, mint aki tudja. Elég hamar egyértelművé vált, hogy mint szinte minden amerikai, ő is rettenetesen szeret beszélni, hát hagytam. Mivel itt még ártalmatlannak tűnt, megadtam a telefonszámomat, mikor azt magyarázta, hogy ő is játszik valami zenekarban, és szól, ha lesz koncertjük. Buta liba-e vagyok?:)))

A móka akkor indult, amikor befutott Gary a barátaival, egy 7-8 fős angol brigáddal, és buszra szálltunk. Igen élénk eszmecsere alakult ki, én meg sem próbáltam követni, de az egyértelmű volt, amikor Gary valami olyat mondott, hogy az amerikaiak mind csak magukról szeretnek beszélni, de azt nagyon. Nem alaptalan megállapítás....:))
Mérsékelt feszültségekkel, de megérkeztünk a helyszínre, Jake feloldódott valahová a tömegben, nem bántuk nagyon.
Hanem aztán időről időre előkerült, egyre különösebb halmazállapotban, amit akkor értettem meg, mikor kedélyesen megkérdezte, nem akarok-e szívni "valamit". Hát, akármi volt is az a valami, nem akartam, főleg akkor nem, ha olyan leszek tőle, mint ő. Az a valami ugyanis egyre agresszívabbá és gátlástalanabbá tette, mindenféle beszélgetésbe beleszólt, osztotta az észt. Mikor az ominózus gázmelegítő körül alakult a csevely, akkor is ott téblábolt, még a találkozásunk előtt lelkesen elmagyarázta Willnek, hogy van itt egy magyar lány, akinek nagyon tetszik a zene, majd amikor magunktól szóba elegyedtünk, durván közbevágva figyelmeztetett, hogy ne feledjem, az ő érdeme, hogy megismerkedtem a zenekarral. Örök hálám.

Valamint a férjemről is elkezdett kérdezősködni, akinek állítólag a fényképét is látta....izé, szóljatok, ha elmaradtam valamiről, ennyire részeg lettem volna valamikor???:))
 
Később az eső miatt a buli átköltözött a Capone-ba, ami azt jelentette, hogy taxikba pakoltuk magunkat, és átmentünk. Ekkor szerencsére rám már óvó szemek vigyáztak, úgyhogy amint bemásztam a taxiba, rögvest néhány jószándékú brit ugrott be mellém, megakadályozva a sertepertélő Jake-et abban, hogy csatlakozzon. Sajnos nem fér olyan sok ember egy kocsiba...
Mérgelődött is rendesen, nem irigylem azokat, akiknek végül utastársa lett. De valahogy csak megérkeztünk az étterembe. Kisvártatva Jake is befutott, egy filléres, sárga esőköpenyben parádézva, amelyet szemtanúk elmondása szerint egész este nem vett le. Ekkorra már mindenki ismerte őt, ami nem is kis dolog. Én végül azért is léptem le korainak számító este tíz körül (és így utólag már sajnálom is), mert az angol barátom is ment, és nem éreztem biztonságban magam "testőr" nélkül.
Azt már később hallottam, hogy utána is csinálta a fesztivált, például éjfél körül elkezdett mindenkinek panaszkodni, hogy hogyan fog hazajutni, mikor már nincs metró (pár megálló távolságról van szó, abszolút gyalogolható távolság, de taxival sem drága), mire Will emberbaráti gesztusként a kezébe nyomott egy marék aprót, ami tutira elég egy ilyen hosszúságú fuvarra, mondván fogjon egy taxit, legyen szép estéje. Jake, a finom úriember elvette a pénzt, majd egyszerű mozdulattal lehajította a földre.
Figyelmes barátoknak köszönhetően nem lett verekedés a dologból, de nem volt sok híjja.
Azóta valaki állítólag látta egyszer a vasútállomás környékén őgyelegni csirkejelmezben....

Nos, ez a gáncs nélküli lovag pár nappal később küldött nekem egy sms-t, hogy milyen jó volt a buli, és hogy hívjam, ha van kedvem együtt lógni vele, zenélni, akármi. Valahogy nem volt, nem válaszoltam, és azt hittem, ennyiben is marad a dolog.
Tegnapelőtt azonban újra kaptam tőle egy üzenetet. Nagyon összeszedhette magát, mert komolyat alkotott. Szeretném itt közölni, mindenféle változtatás nélkül ezt a remekművet, és ne feledjük, anyanyelvű, angoltanárként dolgozó egyedről van szó:

"Hi, esta. I'm that handsome an intelligant guy who met you at the blues festival. How are you? Are you still doing your belly dancing? Hows school? When you go back to hungrey?"

Én ehhez nem is nagyon tudok mit hozzáfűzni. Tartalom és forma harmóniája.
Szerintetek fogok neki válaszolni?