De akkor is tök jó...:))
Az úgy volt, hogy még november elején kaptam egy emilt az amerikai csoporttársamtól, hogy valami helyi zenekarnak lesz lemezbemutató koncertje szombaton, és hogy neki tetszett, mikor korábban látta őket, hát szól nekünk is, hátha valakinek volna kedve. Nekem épp nem akadt egyéb tennivalóm, belehallgattam a csapat holnapján a zenékbe, és úgy tűnt, fogyasztható, hát elmentem. (Az is motivált, hogy ezer éve nem volt alkalmam élőzenét hallgatni, mert Kaohsiung ebből a szempontból eléggé kisvárosi hangulatú, azaz nincs semmi.:) ) Egyedül vágtam neki, hogy majd az amerikai lánnyal ott találkozom. Ebből az lett, hogy elég furán éreztem magam, mikor megérkeztem egy nagyobbacska terembe, ami tele volt magas fehér emberekkel (80% amerikai minimum, de talán több is), akik láthatóan ismerték egymást, én meg csak kóvályogtam fel-alá. Aztán befutott az osztálytársam is néhány barátjával, onnantól intenzív nyelvlecke volt egy darabig, nem lehetett sok ember ott rajtam kívül, akinek nem angol az anyanyelve. Közben feltűnt, hogy fura öltözékű pasasok bóklásznak a teremben, zakóban, nadrágtartóban, esetenként tollas vadászkalapban, na mint később kiderült, ők a zenekar.
A zenekar tagjai mind Taipeiben élnek már jónéhány éve, Amerikából, Angliából érkeztek. Külön móka, hogy az együttes vezetője David Chen ázsiai, viszont Ohioból származik, vagyis amerikai (nagyon vicces amikor kínaiul beszél és amerikai akcentusa van), ugynakkor TC, aki származásilag amerikai, és úgy is néz ki, azonban immár hivatalosan is tajvani állampolgár, és beszéli nem csak a mandarint de a tajvanit is.
Aztán egyszer csak fények le, taps, bejöttek ezek a fura fazonok, és belecsaptak a dologba, én meg kábé a harmadik ütem után kész voltam.
"Bluegrass", mondta az osztálytársam, nekem meg halványan rémlett, hogy a Békebíróban volt egy csapat aki ilyesmit játszott, de sosem hallottam őket. "Tipikus amerikai zene", riogatott valaki más, amitől elsőre megijedtem, mert kapásból a mai mainstream könnyűzene "tehetségei" jutottak az eszembe, de aztán az Aerosmith-re gondoltam, és megállapítottam, hogy van remény. Ezek után az a hat fószer a színpadon valami egészen mást csinált. A rezesek erőteljes jelenléte mellett (szaxi, trombita, harsona, mikor mi) természetesen a gitár dominált (néha bendzsó valamint ukulele), és ami igazán különlegessé teszi a dolgot, az a ritmusszekció. Az ütős kolléga például egy régimódi fém mosódeszkával a nyakában pompázik, amin kis fémbigyókkal játszik, isteni recsegős hangja van. A basszus hangszerek a kedvenceim, az egyik a "jug", ami egy fémbödön vagy palack vagy mi, és azt fújják, na annak leírhatatlan akusztikai élmény az eredménye.
A másik talán még mókásabb, az alapja ugyanis egy nagy piros műanyag lavór, made in taiwan. Ennek a fenekére fúrtak egy likat, belekötöttek egy gumizsinórt, aminek a másik végét egy botra kötötték. A botot megemelve, magasságát változtatva lehet a gumizsinór feszességét befolyásolni, ezzel a különböző hangmagasságot elérni. Na ezt pönegtik lelkesen, majdnem olyan a hangja mint a basszusgitárnak, csak a lavór ugye jó nagy rezonátor, úgyhogy kellemes, telt hangja van a dolognak. Ezen kívül előkerül még síp, dob, nádihegedű, és bármi egyéb, amivel zajt lehet csinálni.
Maga a zene elég nehezen meghatározható, hogy tényleg bluegrass-e, azt nem tudom, de ha igen, akkor én nagyon szeretem a bluegrass-t. Kicsit country, kicsit dixie, néha blues, de ami a lényeg, hogy látszik rajtuk, hogy piszkosul élvezik amit csinálnak, és azt hiszem ettől igazán jó. Én a dixie-t eddig igen unalmas műfajnak találtam a hangos rezesekkel, de ebben az interpretációban nagyon másképp hangzik a dolog. Én már az első számnál szerettem volna táncolni. Ezzel más is így lehetett, mert a színpad előtt lassan felbukkantak az első "fecskék", és mivel ehhez a zenéhez nehéz lenne bármilyen kötött táncformát találni, hát csak úgy szabadon hajigálta mindenki a tagjait, ami nem volt rossz látvány. Később nekem is iskerült rávennem a társaságot, hogy csatlakozzunk, az utolsó számnál pedig konkrétan mindenki táncolt, a székeket félretolták, és az egésznek kezdett házibuli-hangulata lenni. Igen gyorsan elszaladt az idő, pedig több mint egy óra volt a koncert, de én húsz percnek éreztem. Aztán mikor vége volt, szaladtam is haza, hogy még legyen metró meg busz, és ne kelljen taxiznom.
No, ez volt az első találkozásom a bandával, akiket úgy hívnak:
THE MUDDY BASIN RAMBLERS
Később az osztálytársamtól átvettem a frissen megjelent cédé anyagát, és itthon meghallgatva is tetszett. Sőt, veszélyes anyagnak találtatott, ugyanis valahányszor hallom, visszatarthatatlanul vigyorogni kezdek, ami mondjuk reggel a buszon iskolába menet egész érdekes jelenség.
Aztán a sors keze betette a lábát, amikor egy szerda estén épp a kínai óránk kezdésére vártunk az egyetem folyosóján Kennyvel beszélgetve. Nem meglepő módon valami zenei dologról beszélhettünk, mert Kenny spontán táncra perdült, pontosabban fura módon kezdte rángatni a kezét meg a lábát. Ekkor tűnt fel a folyosón egy ismeretlen srác, aki kissé döbbenten nézte a produkciót, majd odajött hozzánk. Mint kiderült, ő nem itt tanul, csak szórólapokat osztani jött, mert van valami társasága, akikkel bulit szervezenek, és azt reklámozza. Kellemesen elbeszélgettünk, azt is említette, hogy a hétvégén lesz egy blues fesztivál valahol, két nap zene, istenien hangzik. Meg is adtam neki az emilcímemet, és ő elküldte a fesztivál részleteit. Ahogy böngészek a honlapon, mit látok? Hát a Muddy Basin Ramblers is játszik vasárnap. Ezek után egyértelmű: ott a helyem!
A fesztivál ingyenes, viszont a világ végén van, de ez nekem persze nem akadály. Ahogy az sem, hogy már megint senki nem akar velem jönni, így egyedül indulok neki a dolognak, de ez egyre kevésbé zavar, tudom, hogy előbb-utóbb akad társaságom. Most is így lett, szombaton egy tajvani születésű dél-afrikai sráccal voltam kint, akivel úgy ismerkedtünk meg, hogy leszólított a buszon. Azóta ez volt az első találkozásunk, és egész kellemes társaságnak bizonyult, nyugatias humorérzékkel, és általam is érthető angollal.
Ahogy arról már valamennyit írtam korábban, kicsit zűrösre sikeredett a szombat este, mert a kezembe nyomott szórólap szerint a Muddy Basin Ramblers szombaton szerepel, pontosan akkor, amikor nekem meg kéne jelennem a Sharon Kiharával közös vacsorán. Némi hezitálás után úgy döntöttem, kicsit késhetek a vacsoráról, de muszáj meghallgatnom a bandát. De hiába vártam, csak nem léptek fel, végül gyanús lett a dolog, és előkerítettem valami rendezőfélét, aki elmondta, hogy két csapat cserélt, így a fiúk vasárnap lesznek. Ekkor már simán félórás késésben voltam a vacsorához....de sebaj, az idő gyönyörű volt, a zene remek, és végül a vacsoráról sem maradtam le.
Vasárnap természetesen visszamentem. Igaz az időjárás meggondolta magát, és a szombati nyár után a legutálatosabb őszt produkálta sötét felhőkkel, hideg széllel, és ami a legrosszabb, folyamatos esővel. Persze engem ilyesmi nem tántorít el, úgyhogy azért csak nekivágtam. Aznapra a szórólap-osztogató fiatalember került társaságnak néhány barátjával, már csak azért is, mert én tudtam az utat, ők meg nem. Közben egy fura amerikai fószer is csatlakozott hozzánk, tisztára idegenvezetőnek éreztem magam, ahogy elnavigáltam a kis csoportot a helyszínre. A randa idő ellenére azért volt közönség, meg szerencsére zene is. Játszott a Muddy Basin Ramblers is, mi meg a sátrak alól hallgattuk, nagyon sajnáltam hogy esernyővel nem nagyon lehet táncolni. Végül egy őrült, kopasz amerikai sráccal azért csak roptunk egy kicsit az esőben, kaptunk is tapsot. Utána meg vacogott a fogam a vizes kabátban. Szerencsére a fedett bár-részben felállítottak hordozható gázmelegítőket, azt a lámpaoszlop-kinézetűt, ami néha otthon is van kertehlyiségekben. Amikor begyújtották, kellemes tábortűzi hangulatban gyülekeztünk köré melegedni, száradni, meg persze beszélgetni. Nagy örömömre a zenekar tagjai is odaszállingóztak, így volt alkalmam kicsit ismerkedni velük. Mókás heylzet alakult ki, ugyanis a közönség nagyrésze külföldi volt, azon belül is inkább férfiak, így nyugati nőként viszonylag ritkaságszámba mentem, amitől hirtelen népszerű lettem, egyenes arányban persze az urak által elfogyasztott szeszes italok mennyiségével. Csak később olvastam az egyik zenész, TC blogján az erről az estéről írt bejegyzését, és hát kicsit furán éreztem magam, de nagyjából jól szemlélteti a helyzetet:
Outside, we huddled around a portable heater chatting. I was amused to see the show resulting from three guys vying over the attentions of one girl. It was like watching a National Geographic special. “And now the male will attempt to impress the female by attempting to fit the only two Hungarian phrases he knows, i.e. ‘waiting room’ and ‘red wine’ into a normal conversation….and he’s done it! Let’s see how she reacts…”
Később az időjárásra való tekintettel a buli átköltözött egy étterembe. Mi is átmentünk, de végül én elég hamar leléptem, mert szerettem volna még tömegközlekedéssel hazajutni, valamint az amerikai figura kezdett nagyon bosszantóvá válni, mint kiderült, nem csak számomra, miután hazamentem, okozott még egy-két érdekes szituációt. Mindezek ellenére fantasztikusan éreztem magam, és a zsebemben ott lapult a zenekar egyik tagjának emilcíme...
Ennek eredményeképp két héttel később a vasárnap délután egy folyó partján talált Taipei szélén, ahol a zenekar gyakorolt. A nagymennyiségű rézfúvós hangszer miatt zárt helyen nemigen tudnak játszani, így szép időben a folyóparti sétányon szoktak gyakorolgatni, ehhez csatlakoztam nézőként, illetve némi otthoni pálinka segítségével aktív hangulatjavítóként is. A magyar kultúra szép sikert aratott a srácok körében, első magyar szavuk a pálinka, kezdetnek nem rossz. Kábé négy órát tartott a buli, és igaz hogy naplemente után baromi hideg lett, de akkor is nagyon jó volt a hangulat. Nekem az otthoni Irkafirkás próbákat juttatta eszembe, amitől persze piszokul honvágyam lett...
Lelkükre kötöttem, hogy tudassák velem, ha játszanak valahol. Ez hamarabb eljött, mint gondoltam volna, ugyanis már a következő hétvégén volt jelenésük...Chiayiban (-ben?), viszont én arra a hétvégére elígérkeztem Kaohsiungba. Bár fájt a szívem, de egyértelmű volt, hogy a kaohsiungi látogatást nem hagyom ki, így is elég régen voltam utoljára. Persze közben piszkált a dolog, így csak megkérdeztem, pontosan hol és mikor játszanak. Végül arra jutottam, hogy a vasárnap esti bulin ott tudok lenni (mindkét nap játszottak), legfeljebb nem hétfőn utazom vissza, hanem egy nappal előbb, legalább tutira nem késem le a táncórámat:)
Azért ezt kitalálni egyszerűbb volt, mint megoldani. Végülis a gyorsvasúttal mentem Chiayiba, ott taxiba ültem, és fohászkodtam, hogy ne vigyen el a világ végére. A koncert ugyanis nem a városban volt, hanem valami kisebb településen mellette. Azért az úgy izgi volt, ülni a taxiban egyedül, nagy cuccal a sötét estében valahol a világ végén, miközben a sofőr telefonon kér (remélhetőleg) útbaigazítást, persze tajvani dialketusban. Nagyon megkönnyebbültem, mikor meghallottam az ismerős zenét az út mellett, éppen próbálták a hangosítást. Kaptam néhány elismerő megjegyzést, amiért képes voltam odabumlizni, csak hogy halljam őket, én meg örültem, hogy nem vesztem el útközben valahol.
A koncert isteni volt, a fiúk másnapossága ellenére is, az egyetlen bánatom, hogy senki sem táncolt. Viszont nagyon jó volt a közönség reakciója, főleg tudva, hogy a tajvaniaktól mennyire idegen ez a fajta zene. De a zenekar hangulata és a zene öröme meghozta a hatást, sokan hallgatták, tapsoltak, tetszett nekik a fura külföldiek csapata. Engem is jól megnéztek, persze én meg végig vigyorogtam mint a vadalma. Utána lehetett cédét venni és dedikáltatni, ezt nem hagyhattam ki... aranyosak voltak ahogy ültek sorban a hosszú asztalnál a kalapjaikban, enyhén feszengve a szokatlan szituációtól. Viszont miután én megvettem a cédét és sorba mentem hogy írják alá, a példán felbátorodva jöttek e helyiek is, már csak azért is, hogy közelebbről is megnézzék a kékszemű meg vörös szakállú idegeneket. Aztán gyorsan csomagolás, mert az utolsó gyorsvasutat el kell érni, irány vissza Taipei, hétfőn mindenkit vár a munka. Bepréselődtünk két autóba a hangszerekkel együtt, nekem egy akkora táska volt az ölemben, hogy alig láttam ki mögüle, de legalább mehettem velük és nem kellett egyedül kalandoznom visszafelé. Hatalmas szerencsével sikerült még délelőtt foglalnom egy jegyet az amúgy teljesen teli vonatra, sőt a sors kegye folytán egész közel kaptam helyet a srácokhoz, ami kisebb csoda. (a vonatnak 9 kocsija van, ebből 3 nem helyjegyes, egy meg business, de a többi ötből bármelyikbe tehettek volna, ehhez képest két sorral ültem a zenekar előtt)
Az úton persze többnyire nem ültem a helyemen, hanem hátramentem dumálni. Akadt egy kis vörösbor is, jó volt a hangulat. Aztán valahogy előkerült az mp3 lejátszóm, és megmutattam nekik a Loch Tay Boat Songot, a kedvenc Irkás felvételemet. Egyenként meghallgatták, közben én elöl bóbiskoltam a helyemen, mert a bortól kicsit megszédültem. Egyszer csak gyanús hangokat hallok, hát David olyan hangosan nyomatta a fülébe a zenét, hogy én a vonat zaja mellett is felismertem két sor távolságból, hogy hol tart a szám...vigyorogva kókadoztam tovább, egyszer csak fura sziszegést hallok hátulról. Nagy nehezen rájöttem, hogy a nevemet próbálják mondani, hátranéztem, az egész bagáz lelkesen integetetett hogy figyeljek, mert David végighallgatta a számot, és közölni akarta, hogy tetszik neki. Aztán sorban a többiek is meghallgatták, és mikor legközelebb hátramentem nagy mosolyok fogadtak, a skót kolléga, Sandy pedig nemes egyszerűséggel kezet csókolt nekem a vonat közepén (mit szólhattak ehhez a tajvaniak???), szóval olyan siker volt a dal, hogy egészen zavarba jöttem.
Az út gyors volt, hamar megérkeztünk Taipeibe. A metrónál szétváltunk, én Daviddel jöttem Muzha felé, útközben még beszélgettünk. Úgy néz ki, nyitottak arra, hogy esetleg csináljunk valamit közösen.....hát ha én énekelhetnék ezzel a bagázzsal, az valami fantasztikus lenne! Már amúgy is komoly énekléshiányom van.. Szóval végül éjfél után értem haza, baromi fáradtan, de rettentő boldogan, remélem tényleg lesz ebből a dologból valami, ha más nem, csak annyi, hogy legközelebb ha mennek a folyóhoz, akkor nekem is lesz lehetőségem kicsit dalolgatni velük. De szép is lenne....
Ezek után ha kíváncsiak vagytok ezekre a fura népekre és az ő zenéjükre akkor nézzétek meg a honlapjukat:
www.muddybasin.com
A zenekar hétvégi kiruccanásáról készült képeket TC honlapján láthatjátok (a vonatos kép is onnan van)
http://www.flickr.com/photos/poagao/page1/
