(Ennek a bejegyzésnek egy jó része is elszállt......írhattam újra, grrrr!)
Néhányan talán emlékeztek, hogy valamikor november végén tettem egy röpke kiruccanást Taipeibe, mert akadt munka. Nos, mostanában látható ennek a munkának az eredménye, és ezt természetesen muszáj megosztanom veletek!
Szóval az volt a munka, hogy egy műteremben felépített "kávézó" vendégeiként (mind nyugatiak) kellett elalélva bámulnunk, ahogy a nagy fekete buick meg a jóvágású sofőrje odagurulnak elénk. Ehhez az attrakcióhoz úgy egy tucatnyian voltunk, úgyhogy több mint egy óra volt, míg mindenkit megnéztek, adtak rá valami göncöt ha kellett (előre szóltak, hogy business jellegű öltözéket várnak.....hát tőlem várhattak), nekem fekete szűk szoknya jutott, igaz kicsit lötyögött a derekamon, meg egy hegyes orrú, tűsarkú körömcipő. Nem izgattam magam miatta, mondván, hogy úgyis csak üldögélni kell, arra meg jó lesz ez is. A hajunkat is igazgatták, az enyémmel bajban voltak kicsit. A cseh lánynak begöndörítették az egészet, de a fodrászlány mikor meglátta az enyémnek a hosszát, rögtön mondta, hogy ezt a megoldást felejtsük el. Először egy szoros konttyal próbálkozott, ami marhára húzta a fejemet, de szerencsére a többiek lehurrogták, hogy nem balerinát kell csinálni belőlem.... aztán hosszas tanakodás, erre-arra csavarás után végül sikerült összehozni egy lazább kontyot. (az elszállt folytatást majd később pótlom, mivel a szöveggel együtt az agyam is elszállt kicsit (alig másfél órát gépelgettem csak...úgyhogy kell egy kis idő. mielőtt újra nekiülök....bocsi)
No, akkor most itt a folytatás:
Szóval a hajigazítás meg a körömcipő-válogatás végére a díszlet is elkészült, kezdhettük a munkát. Elrendezgettek minket a „kávézóban” és környékén, volt aki bent az asztaloknál ült, volt aki az ajtó előtt telefonált, és voltak „járókelők”, én persze az utóbbi csoportba kerültem. A feladatom az volt, hogy egy deli lovaggal az oldalamon haladjak el a kávézó előtt, megpillantva az autót (sőt AZ autót ugye) kicsit lassítsuk meg a lépteinket, vegyük jól szemügyre a kocsit, majd haladjunk tovább. Ez egyszerűnek hangzik, csakhogy: volt rajtam egy vadidegen, tűsarkú, hegyesorrú körömcipő-csoda, amiben nem is olyan egyszerű a közlekedés, az „utca” burkolatára a díszlettervező romantikus macskakő-borítást álmodott, ami magssarkúban komoly kihívás, főleg, ha közben nem nézhetek az orrom elé, hanem az autót kell bámulnom, mindezt az erre-arra bicsakló bokám ellenére lehetőleg pofavágások nélkül. Az első próbafelvétel után dicséretet kaptunk, hogy milyen szép, természetes módon tette mindenki a dolgát, mindössze egyetlen kérése volt a rendezőnek, hogy egy kicsit menjünk gyorsabban.....
Az első pár körben egy jó fej amerikai srác volt a lovagom, akivel megbeszéltük, hogy lazán belekarolok, így remélhetőleg el tud kapni, ha a cipő megviccelne, de sajnos őt idővel lecserélték valami citromba harapott arckifejezéssel rendelkező egyedre, akiről azt sem tudom, honnan való, na ő a kezemet nem bírta volna megfogni, botladozhattam egyedül. Hab a tortán, hogy egyszer csak a kezembe nyomtak egy bazi nagy szürke táskát, hogy ezt is vigyem....hát szerintem marha ronda volt, ráadásul alig látszottam ki mögüle...na mindegy, róttuk a köröket engedelmesen, „action!”, elindul, meglát, lassít, ámul, továbbsiet, megáll, visszacaplat, kezd előről....(mondanom sem kell, ebből a snittből egyetlen századmásodperc sem látható a kész reklámban...)
Mikor ezzel végeztünk, a csapat felét elbocsátották, én szerencsés módon maradhattam. A következő jelenetekben ráadásul ülhettem is....tiszta luxus. Mivel egy kamerával dolgozott a stáb, egy-egy rövid beállítás felvételét hosszabb technikai szünet követte, amíg a kamerát áthelyezték, és beállították a következő snitthez. Többnyire csak a kávézó elé érkező autó megcsodálását rögzítették különböző szögekből, illetve az egyéb autók tulajdonosainak szégyenkező slusszkulcs-elrejtését, midőn meglátják A járművet... itt legalább jó arcokkal ültem együtt, nem esett nehezemre mosolyogni, mert egyfolytában hülyéskedtek. Amikor nyolcvanegydszerre is kinéztünk az ablakon, akkor az egyikük azt mondta: „Hú, látjátok ott azt a kocsit...? ....Na, pontosan olyat nem vennék soha az életben!” amitől kicsit nehéz volt fenntartani az áhítatos arckifejezést, de legalább nem unatkoztunk. Végül nagyjából nyolc órát dolgoztunk a mi néhány kis snittünkön. Legjobban akkor szórakoztunk, amikor az utolsó képsorokat vették, midőn a nagy fekete autó elegánsan bagördül a kávézó elé, és a jóképű sofőr magabiztos mosollyal pillant a kamerába. Nos, mi azon kacarássztunk, ami a felvevő látószögén kívül volt, vagyis azon a hat-hét emberen, akik pamutrongyokat fogva tologatták az autót először be a kamera elé, majd vissza a kiindulóhelyzetbe.... energiatakaréskos megoldás. Mi meg persze a kamera mögül vágtuk a pofákat a jóképű sofőrnek, hogy jobban menjen az a szívdöglesztő mosoly, biztos nagyon hálás volt a segítségért.
Egyszóval jó móka volt az egész, és igen jól fizettek is érte, meg persze tapasztalatnak sem utolsó. Aztán pár héttel ezelőtt láttam meg a kész reklámot a tévében, mostanra pedig sikerült fölvennem, megnézhetitek. A nyolcórás munkánk eredménye alig 2-3 másodperc, és én még szerencsés vagyok hogy egyáltalán feltűnök a színen, mivel sokan akik ott voltak és dolgoztak velünk együtt, egyetlen pillanatra sem láthatóak a végeredményben. Ennyit a showbusinessről :))
(Érdekes dolog, hogy az egész reklám külföldiekkel készült, a narrátor is majdne végig angolul beszél, holott az egész cucc itt készült Tajvanon....úgy látszik, így jobban eladható)
Az alábbi fekete kockára kattintva tekinthető meg az elkészült alkotás (leszámítva az első néhány másodpercet, amiről lemaradtam....)
Mulassatok jól!
